FőképÚgy vélem Terry Goodkind (született 1948-ban) munkássága megosztja az olvasók népes táborát. Egyfelől ott vannak a maximalisták, akik a kortárs szerzők közül mindenkit George R. R. Martin és Steven Erikson munkásságához mérnek.
Aki nem tud ennyi karaktert felmutatni és felhasználni írás közben, az magától értetődően a második sorba szorul vissza.

Aztán számos összehasonlítás létezik, amelyben Robert Jordan ötleteinek eltulajdonításával vádolják meg Goodkindet (ezeket a rövidség kedvéért nem sorolom fel, tény, jó pár hasonló megoldást használnak – bár világuk teljesen eltérő).
A zűrzavar fokozásaként hozzáteszem, hogy Goodkind önmagát egyáltalán nem tartja fantasy írónak, meghatározása szerint csupán fontos emberi témákkal foglalkozik, úgymint romantika, történelem, kaland, misztikum és nem utolsó sorban filozófia.

Mindezek után teljesen jogos a kérdés – akkor mit is gondoljunk róla, illetve hova kerüljön terjedelmes sorozata a könyvespolcon? Ez utóbbira egyszerű a válasz: a fantasy regények közé.
A véleményalkotással, illetve munkásságának végleges elhelyezésével személy szerint még várok a történet befejezéséig, hiszen addig sokat változhat stílusa, illetve a lezárás sokat ronthat/emelhet a megítélésen.

Az vitathatatlan tény, hogy korántsem művel olyan komplex történetvezetést, mint mondjuk Erikson, viszont az is igaz, hogy aki bonyolultabb, illetve kevésbé kiszámítható cselekményre vágyik, mint Salvatore sötét elf ciklusa, az nem fog csalódni, mivel ez valahol a két véglet között helyezkedik el.

„Az Igazság Kardja” sorozat írójának a fentiek alapján egyelőre nálam Jordan és Feist mellett van a helye, valahol a második vonalban, azzal a kiegészítéssel, hogy az első kategóriába nagyon kevés mű kerül be a mércém szerint.
Azt sem szabad elfelejtetni, hogy minden fanyalgás ellenére az (amerikai) olvasók vásárolják Goodkind regényeit, az utolsó (Phantom – 2006) egészen pontosan az első helyre került a New York Times bestseller listáján.
Márpedig ez azért jelent valamit, hiszen Martin és Jordan is szerepelt annó a lista első helyén.

A bukottak hite immár a hatodik része a ki tudja mikor befejeződő történetnek, és gyakorlatilag ott folytatódik, ahol az előző abbamaradt.
A halál torkából visszarángatott Kahlan (Richard felesége, és nem mellékesen az Inkvizítor Anya) a rábocsátott mágiának köszönhetően csak természetes úton gyógyulhat, ami meglehetősen hosszadalmas folyamat.
Ez az időpocsékolás némileg luxusnak számít a nemzetközi helyzet fokozódása miatt, hiszen a Birodalmi rend, Jagang császár vezetésével tovább folytatja terjeszkedését az Újvilágban, s most jutottak el a közvetlen konfrontációig a Richard mögött felsorakozó D’Harai szövetséggel.

Ennek köszönhetően az események nagyjából felét az állandó hadakozás köti le. A maradék időben pedig Richard kényszerű küldetésének lehetünk tanúi, amely egyfajta rémálom a torzan megvalósult kommunizmus lidérces viszonyai között.
Ezt komolyan mondom, hiszen a Rend hátországának hétköznapjai gyűlések, bizottságok, feljelentések, és kényszerű segélyezések külső szemlélő számára bizarr egyvelegéből állnak (és mint ilyen, némileg hasonlít az ötvenes évek szocialista viszonyaira). Na itt kell megmutatnia Richardnak, miért ő lett a kiválasztott.

A kevésbé fogékonyak valószínűleg túlzónak tarják a filozófiai tézisek hol nyílt, hol bújtatott ismertetését – itt érvényesül Goodkind vonzalma az objektivista filozófiához. Mindazonáltal most is élvezhetjük a tőle korábban megszokott színvonalat, bár még mindig Az Első Szabályt tartom a sorozat eddigi legjobbjának. Csak rosszabb ne legyen.