FőképEgyszer régen teljesen véletlenül megvettem Junior Walker válogatásalbumát, és elhűlve hallgattam. Ennek tíz éve, de a szaxofonost azóta is rendszeresen hallgatom, mert annyira jó. A maga nemében egyedülálló zenész volt egy kivételes korban.

Walkert a Motown lemeztársaság szerződtette, és nem véletlenül. A szaxofonos ugyanis teljesen egyedi hangzással rendelkezett. Gyökerei egészen a jump bluesig és a rhythm and bluesig (nem r’n’b, akkor még másról volt szó) nyúltak vissza, nem járt puccos zeneegyetemre, csak játszott, méghozzá kegyetlenül.
Iszonyú elánnal fújt, karcos, zsíros, ragadós és néha brutális módon. Noha Junior Walker nem volt kiemelkedő improvizátor, soundja és svungja alapján a nagyok közt a helye.

Don Byron meg olyan zenész, mint egy rugós bohócfigura, akit egyszerűen képtelenség bármilyen dobozba belegyömöszölni, mert azonnal kiugrik onnét.
1990-es debütálása óta mindenbe belevájta a karmát: az avantgárd jazztől a free-n keresztül a kortárs zenéig. Három dolog állandó benne:
1. Egyedi, azonnal azonosítható gondolkodásmód, egy csak rá jellemző szemüveg, amelyen keresztül nézve még a legblődebb sláger is műalkotássá nemesül.
2. Bitangul fújja a klarinétját, basszusklarinétját és szaxofonját.
3. A legjobb zenészekkel dolgozik együtt.
Minden egyes lemeze elképesztő kalandfilm, aminek témája a német dalirodalomtól a klezmerig terjedhet, illetve most már a soulig is.

Főleg a Tuskegee Experiment forradalmi hangzása miatt vártam a szokottnál is nagyobb érdeklődéssel új albumát, amelyet teljes egészében Junior Walkernek szentelt - pontosabban az ő 60-as évek közepén, végén született felvételeinek.

Walker az amerikai populáris zene, és azon belül is a soul örökségének markáns tagja, akiről azonban manapság kevés szó esik. Nem tudtam, mire számítsak.
Mennyire értelmezi át Byron Walker zenéjét?
Mennyire nyúl hozzá, mennyire fordítja ki vagy be?
A válasz: alig. Bizonyos tekintetben olyan az album, mint Jamie Saft idei albuma, amely tisztelgés Bob Dylan előtt.

A súlyos innovátor Saft azt nyilatkozta a Trouble megjelenése kapcsán, hogy Dylan zenéje annyira tökéletes, hogy nem kell, nem szabad átértelmezni. Nos, Byron is hasonló módon közelítette meg Walkert.
Összerántott egy parádés csapatot, bevonultak a stúdióba, a végeredmény pedig egy zsíros, nyúlós, pattogós soul lemez lett, amely mégis szervesen illeszkedik Byron életművébe, ugyanis a zenészt, mint minden projektjében, egy dolog érdekli: a csoda, a mágia, az a valami, amitől egy dal nagyszerű lesz.
Más albumokon újra kellett kreálnia műveket, hogy a csodát a felszínre hozza vagy hangsúlyozza, itt azonban erre semmi szükség nem volt. Walker muzsikája maga a mocskos soul, a döngős funk, a gyilkos groove.

Az album egy lassú darabbal indul. A „Cleo’s Mood” inkább egy andalító felvétel, titokzatos orgonával vezetve fel, szellős riffekkel megalapozva, hogy aztán lassan belecsapjanak. Byron kiválóan fúj, ezt nem kell ecsetelni.
A gitáros David Gilmore úgy tépi, hogy öröm hallgatni, nem szól tisztán, kicsit zörejes a sound, remek a téma kibontása, Holmes meg zakatol, mint egy gőzmozdony.

Aztán megszólal Dean Bowman, aki nemcsak Walker egyedi énekstílusa, hanem a legendás, ám mégis elfelejtett Leon Thomas előtt tiszteleg nem evilági üvöltéseivel, abszurd trilláival, démoni scatelésével, sátáni hajlításaival.
Frenetikus - nem kevesebb, és nem több, már csak azért is, mert az eredeti nóta teljes egészében instrumentális, énekhangnak nyoma sincs.

Az albumon nyilvánvalóan helyet kaptak Walker legsikeresebb felvételei is: az emblematikus „Shotgun”, a címadó „Do the Boomerang”, a pörgős „Roadrunner”. Byron azonban előszedett olyan obskúrusabb dalokat is, mint a „Pucker Up, Buttercup”, ami az első pillanattól kezdve magával ragad.
Ezt a nótát hallva nyilvánvaló, hogy Walker nagy tisztelője volt James Brownnak.

A funkos zakatolás, a töredezett ritmus, az ellenpontos gitár Brown korai korszakának sajátja, de ne feledjük: egyben a 70-es évek soulőrülete is itt kezdődött.
Byron még ennél is tovább megy. A „There It Is” című dal egy James Brown-szerzemény, és ha valami zakatol, akkor ez igen. Nyújtott, nyúlós groove-ok, Byron mellé beszáll a fantasztikus Curtis Fowlkes is pozanon, tépik, tekerik, kegyetlenül nyomják.
Annak ellenére, hogy nem Walker a zeneszerző, ennek a számnak itt a helye - nagyon is.

Byron természetesen nem hagyhatja le az albumról azt a hangszert, ami szinte összenőtt a nevével: a basszusklarintétot. Rajta kívül ketten vették kezükbe érdemben a hangszert. Egyszer Herbie Mann 1957-ben a Great Ideas of Western Mann című remekbeszabott albumon, valamint Marcus Miller pár nóta erejéig.
Meglehetősnek bizarrnak hangozhat egy soul albumon a basszusklarinét, de itt piszokul a helyén van. A „What Does It Take (To Win Your Love)” című dal egy klasszikus szerelmes ballada, a basszusklarinéttól pedig olyan pikáns lesz, hogy öröm hallgatni.

Végezetül pár szó a zenészekről. A soult és funkot a dobos és a gitáros viszi a hátán. Ha egészen pontosak akarunk lenni, akkor a gitáros a lelke a jó soulbandának, és David Gilmore a legnagyobbak közé emelkedik teljesítményével.
George Colligan Hammondja sokkal modernebb hangzású, mint a kor orgonája, de hangulatában igencsak közel áll Earl van Dyke-éhoz. Csodálatosan ellenpontoz, a szólói lenyűgözőek.
A főszereplő mégis Byron, aki úgy teremtett megint újat, hogy a régit meghagyta, így megmutatta, hogy Junior Walker zenéje - és úgy általában a Motown - kihagyhatatlan, megkerülhetetlen része az amerikai örökségnek, ma is érvényes, szórakoztató, élvezetes, hiteles - azaz időtlen. Mint minden, amihez hozzányúl.

Lassan látom, hogy a Blue Note kezd ismét a jazz meghatározó kiadója lenni, és ennek nem győzök eléggé örülni. Gyanítom, nem vagyok vele egyedül.

Közreműködők:
Dean Bowman - ének
Don Byron - klarinét, basszusklarinét, tenorszaxofon
George Colligan - Hammond orgona
Curtis Fowlkes - pozan
David Gilmore - gitár
Rodney Holmes - dobok
Brad Jones - basszusgitár
Chris Thomas King - gitár, ének

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Cleo’s Mood
2. Ain’t That the Truth
3. Do the Boomerang
4. Mark Anthony Speaks
5. Shotgun
6. There It Is
7. Satan’s Blues
8. Hewbie Steps Out
9. Pucker Up, Buttercup
10. Tally-Ho
11. What Does It Take (To Win Your Love)
12. (I’m A) Roadrunner

Diszkográfia:
Tuskegee Experiments (1990)
Plays the Music of Mickey Katz (1993)
Music for Six Musicians (1995)
No-Vibe Zone: Live at Knitting Factory (1996)
Bug Music (1996)
Nu Blaxploitation (1998)
Romance with the Unseen (1999)
Fine Line: Arias and Lieder (2000)
You Are #6: More Music for Six Musicians (2001)
Ivey-Divey (2004)
A Ballad for Many Cantaloupe (2006)
Do the Boomerang: The Music of Junior Walker (2006)