FőképEgy olyan fickóról van szó, aki képes egy év alatt három-négy könyvet is megírni. Elsőre csak annak hangzik ijesztően, aki már próbálkozott hasonlóval. Másodszorra annak, aki ismeri az írásait. Harmadszorra azoknak is, akik csak kézbe veszik egy munkáját és rápillantanak az oldalszámra.
Ezzel a munkatempóval valószínűleg még Cujo gazdiját is lekörözi, igaz, ez még önmagában nem lenne erény. Ismerünk könyvírás helyett könyvgyártással foglalkozó szerzőket, de Dean Ray Koontz esetében a tempó egyáltalán nem megy a minőség rovására.

Christopher Snow nevét Moonlight Bayben mindenki ismeri. Néhányan itt meg is állnak, a nevénél és különös betegségénél többet csak a legendaként terjengő történetekből ismernek. Ha valahol felbukkan, mindenki odakapja a tekintetét, úgy bámulnak rá, mint egy félresikerült vámpírra.
Persze mindenki tudja, hogy sok ismerőse, és még több barátja van. Szeretni való fiatalember, kiváló humorral és bölcs életszemlélettel. Csak éppen soha nem látták az arcát, amint a nap felpofozza, sosem látták a szemét, amint visszatükrözi a napnyugta szerelmes vérét.

Egy nagyon ritka genetikai defektussal, Xeroderma Pigmentosummal született. Kellemes, mert megfelelő védelem nélkül a nap sugarai percek alatt előhívják belőle a rákot. Felébresztik, mintha csak a sziklák alatt pihent volna.
És ez még nem elég, de nem ám. Bármiféle fényforrásból eredő sugárzás veszélyt jelent rá, ha csak nem pakol magára néhány vödör erős faktorú naptejet. Még a tévét is csak megfelelő távolságból nézheti.
És ez még mindig nem minden. Mivel a betegséget nem csak kerülgeti, hanem tisztességes módon beletenyerelt, az orvosok csak huszonegynéhány évet jósoltak neki.

Tehát már a történet elején túlórázik, mivel a harminchoz közeledik. És minden napot ajándéknak tart, ahogy nekünk is kellene.
Így telnek fény nélküli napjai, amikor meghal az apja. Miben is? Így van, rák. Az anyját néhány éve már elveszítette. Miben is? Szóval meghal az apja és Chris egyedül marad. Mármint családilag, mivel barátnője kitart mellette, barátai és kutyája szintén. És itt történik valami, amire épeszű ember nem készülhet fel eléggé.

Miután a kórházban – ahol egyébként szinte mindenki ismeri és kezeli már gyerekkora óta – kezébe nyomják apja holmiját, eszébe jut valami, amit fontosnak tart elintézni. Mielőtt sor kerülne a hamvasztásra, szeretne valamit apja mellé helyezni, hogy vele együtt váljon porrá. Sapkáját a fejébe húzza és szedi a lábát, hogy még utolérje a hullaszállítót.

Odalent, az üres pincében, a hullakamrák között fültanúja lesz egy beszélgetésnek. Kiderül, hogy az apja holtteste helyett egy meggyilkolt csövest akarnak hamvasra sütni. Chris elrejtőzik, kihallgatja a beszélgetést, de persze az apja táskáját ott felejti, amit a rossz fiúk annak rendje s módja szerint meg is találnak.
Innentől aztán beindul a rock ’n’ roll. Mindenki őt kergeti, miközben a hullák körül egyre több disznóság kerül a látóterébe.

A város határában működött egy kutatóbázis, és ahogy az illik, bizonyos részlegein – noha a karhatalmak mást állítottak – még mindig szorgos munka folyik. A baj csak az, hogy amint kiderül egy részlet, valaki – és ez általában az a valaki, akitől a részlet származik – megunja a napot.
Lassan… mit lassan, baromi gyorsan és pörgősen, mindenki gyanússá válik, még Chris leghűségesebb társa, négylábú barátja is kezd egyre különösebben viselkedni. Mintha neki is volna valami köze a kutatóállomáshoz.

A Ne félj! kategorizálásánál bajba kerültem. Dean Ray Koontz amúgy sem egy bedobozolható író. A krimitől, a thrilleren keresztül, egészen a horrorig, mindent teremtett már.
Ebben a könyvben is végigvisz egy sor elemet, ami megengedne más kategóriát is. Hogy aztán miért is maradt a horror? Mert némely esemény közben ijesztően megközelítettem az ágyneműcserét. És ez mindent megér. Ja, és a főszereplő további kalandjai Az éjszaka foglya című regényben folytatódnak.

Életrajz
 
Részlet a regényből