FőképMár nagyon várom, hogy mikor jelenik meg végre egy átfogó elemzés J. J. Cale szerepéről és hatásáról a 70-es évek elejétől kezdődően. Mert egyvalamit tisztán kell látni: Cale legalább akkora hatást gyakorolt a rockra és a bluesra, mint Elvis a rock and rollra.

Néha egyszerűen ijesztő, hogy hol bukkan fel Cale akár direktben, akár áttételesen. Az egyik oldalon ott van példának okáért a southern rock két nagy óriáscsapata, az Allman Brothers Band és a Lynyrd Skynyrd, a másikon meg mondjuk Mark Knopfler és a Dire Straits.
Köztük pedig szinte mindenki, aki gitárt vett a kezébe, hogy bluest játsszon.

Amikor Clapton otthagyta a Creamet és szólópályára lépett, Derek and the Dominos néven megalapította legnagyszerűbb együttesét. A banda - és Clapton - legnagyobb sikere a „Layla” mellett Cale szerzeménye, az „After Midnight” volt. Később ismét hatalmas sikert aratott a „Cocaine”-nel.
Ez a két dal Clapton repertoárjának legmeghatározóbb darabjai közé tartozik. A gitáros sokkal többel tartozik Cale-nek, mint azt sejtenénk. Clapton soha nem csinált titkot abból, hogy mennyire szereti és tiszteli Cale-t, mégis az „After Midnight” felvétele után közel 35 évvel jelent csak meg első közös lemezük. Jobb későn, mint soha.

Cale idestova negyven éve ugyanazt játssza. A leglazább, legkifinomultabb, legfanyarabb bluest, ami csak létezik. Pályafutása alatt talán kétszer lépett mellé pár dallal, de nála konzisztensebb életművel kevés zenész dicsekedhet.
Claptonról ugyanez már nem mondható el, hiszen amíg Cale egy lepukkant farmon kergette az armadillókat és pengette a gitárját, addig Clapton szupersztárrá lett, és megélte mindazt, ami ezzel jár: a legfényesebb szakmai sikert és a legszörnyűbb magánéleti tragédiát.

Nem nagyon volt kételyem afelől, hogy mi lesz a felállás. Eric Clapton működik közre J. J. Cale lemezén. Persze közös a lemez, de az első hang után nyilvánvaló: ez Cale legújabb darabja, amin Clapton is gitározik. Az eredmény néha szabályszerűen kísérteties. Ahogy azt az AMG kritikusa találóan megjegyezte: nem lehet tudni, mikor ki énekel.
Hogy ki gitározik, nagyobb találati pontossággal meg lehet mondani, mint az énekes személyét.

Ez mutatja talán a legjobban: Clapton mennyire Cale hatása alatt áll még ma is. Félreértés ne essék: Claptont a legnagyobb gitárosok egyikének tartom, és még csak nem is merném kijelenteni, hogy utánozza Cale-t. De 1978-ig minden egyes lemeze olyan volt, mint egy kicsit felturbózott Cale-album. A gitártechnika, a zakatoló ritmus, az ének, a dalok mind őt idézték. Nem véletlen. J. J. Cale hatása egyszerűen felmérhetetlen.

Clapton helyesen döntött úgy, hogy fogta a gitárját, és kísérte Cale-t. Nagyjából egy időben indult a pályájuk, és most már két rozzant csotrogány trotliként lehet látni őket a lemezborítón. És ez olyan jó. Cale mindig is le volt pukkanva, nála ez alapértelmezés, de Clapton felett sem múlt el nyomtalan az elmúlt jó negyven év.

Itt van hát ez a két öreg csóka, az egyik jobban gitározik, mint a másik, az egyiknek kopottabb a hangja, mint a másiknak, és nem csinálnak mást, mint fogják a hangszereiket, felváltva szólóznak, a másik kísér, aztán felváltva énekelnek, csak éppen nem lehet megmondani, mikor ki. És ez így jó.
A két zenész szerintem ugyanannak az alaptípusnak két kinövése. Az alaptípus szájából cigaretta lóg, kopott a farmerje, a gitártokja, a szakálla, a hangja, és nem akar mást, mint nyomni a bluest lazán, szívből jövőn. Illetve a fene tudja, blues-e ez. Mondjuk, hogy az.

A kísérőzenészek között felbukkan néhány nagy név. Ez volt az utolsó album, amin Billy Preston játszott. Taj Mahal - aki szintén egy lerohadt vén hobó - szájharmonikázik. Itt van Albert Lee, aki a hetvenes évek végétől öt éven át Clapton állandó zenésztársa volt.
A fiatalok közül a zseniális Derek Trucks jelenik meg, illetve John Mayer. Őket leszámítva egy roncsderbit hallgathatunk.

A blues nem fényes, nem csillogó, nem tízezres tömegek előtt játszandó, a blues nem hangos, nem szomorú, a blues nem depressziós, nem sikeres, nem fiatal. Igazi bluest hatvan alatt nem nagyon lehet játszani. (Nem menjünk tovább Charlie Musselwhite utolsó három albumánál, melyek szívszaggatóan jók.) Hanem trotlin.
Amikor már minden csaj megvolt, amikor minden whiskey elfogyott, amikor minden cigaretta elégett, amikor minden úton kétszer jártunk már.

Clapton nyomathat mindenféle tisztelgő albumokat Robert Johnson előtt, csinálhat kellemes blues-rocklemezt (Back Home), élvezheti gyerekeit, fiatal feleségét, de amikor a „Hard to Thrill” című dalt énekli, lehull ám a lepel: „I’m hard to thrill / nothing ever really moves me anymore / There ain’t nothing you can show me / I haven’t seen before.” (Nagyjából: „Nehéz engem lázba hozni / már semmi sem indít meg igazán / Semmit sem tudsz mutatni nekem / amit ne láttam volna már.”)

De persze ennek nem szabad bedőlni. Már hogy a fenébe ne hozná izgalomba valami? A blues. Meg J. J. Cale.
Évek, évtizedek óta nem hallottam ilyen őszintének Claptont. Nem a vallomás miatt, hiszen ez csak egy nóta. Hanem azért, mert végre fogta a gitárját, és a bluest nyomta. Neki ez a dolga. Ahogy J. J. Cale-nek is. Hogy leüljenek a kopott farmerben, borostásan, másnaposan, és tolják a bluest. Nekünk meg az, hogy dőljünk hátra, és élvezzük. Mert ezt nagyon lehet.

Közreműködők:
J.J. Cale - ének, gitár, billentyűsök
Eric Clapton - ének, gitár
Jim Karstein - dob, ütőhangszerek
James Cruce - dob, ütőhangszerek
Steve Jordan - dob, ütőhangszerek
Abraham Laboriel Jr. - dob, ütőhangszerek
Gary Gilmore - basszusgitár
Willie Weeks - basszusgitár
Nathan East - basszusgitár
Pino Palladino - basszusgitár
Billy Preston - zongora, Hammond
Walt Richmond - zongora
Doyle Bramhall II - gitár
Derek Trucks - gitár
John Mayer - gitár
Albert Lee - gitár
Christine Lakeland - gitár, vokál
Simon Climie - ütőhangszerek
David Teegarden - ütőhangszerek
Taj Mahal - szájharmonika
Dennis Caplinger - hegedű
Bruce Fowler - fúvósok
Marty Grebb - fúvósok
Steve Madaio - fúvósok
Jerry Peterson - fúvósok

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Danger
2. Heads in Georgia
3. Missing Person
4. When this War is Over
5. Sporting Life Blues
6. Dead End Road
7. It’s Easy
8. Hard to Thrill
9. Anyway the Wind Blows
10. Three Little Girls
11. Don’t Cry Sister
12. Last Will and Testament
13. Who Am I Telling You
14. Ride the River

Kapcsolódó írás:Eric Clapton: Back Home