FőképVannak együttesek, amelyek zenéje az átlag zenehallgató fülében évek óta nem változott semmit, ám ennek ellenére komoly rajongótábor, és nemzetközi hírnév övezi őket. Ilyen ugye az Iron Maiden és az AC/DC.
Mégis tudnak valamit, aminek köszönhetően a rendszeresen megjelenő albumaik szépen fogynak, és eseménynek számítanak.
Megítélésem szerint ebbe a táborba tartozik a svéd Hammerfall is, akik gyakorlatilag az 1997-es első albumuk óta ugyanazt a „klasszikus” heavy metal muzsikát produkálják.

Némi fejlődés persze nyomon követhető, főleg mióta Anders Johansson ül a dobcucc mögött (az elődjeivel nem tudtam igazán megbarátkozni), de aki kísérletezős, többszörösen bonyolult vagy ne adj isten progresszív muzsikára vágyik, az ne ezt a CD-t vegye meg, mivel ez mentes az ilyesmitől, pusztán tisztes iparosmunka.

Amiért Hammerfallék mégsem szimpla tribute zenekarként hakniznak Svédországszerte, hanem – kis túlzással – a műfaj „királyaikét” várják őket szerte Európában rajongóik, az egyértelműen Joacim Cans és Oscar Dronjak érdeme.

Cans orgánuma elismerem, első hallásra határeset. Azonban kellő ismerkedés után a fémbarát rájön, milyen szép, tiszta hangja van.
Hörgésre sosem vetemedik, ellenben már-már bársonyos megszólalással bír a közepes tartományban, és ha arról van szó, a magasb regiszterekkel is elboldogul. De igazából a balladisztikusabb szerzeményekben csillog igazán (Rebel Inside).

Dronjak pedig a zeneszerzésért felel az együttesben, s bár eddigi teljesítménye alapján sosem fogják beválasztani a top tíz gitárnyűvő közé, megbízhatóan szállítja albumról-albumra azokat a középtempós (középtempós gitárszólókkal kiegészítve), vagy a kimondottan gyors dalokat (ilyen például a címadó Treshold is).

Egyszerű, mégis fogós dallamokról van szó, amelyek egyaránt alkalmasak háttérzenének és koncerthisztéria kiváltására (utóbbit saját tapasztalatból állítom).
Ez a képlet, kiegészítve a szövegekkel (személy szerint némileg elfogult vagyok a szövegeikkel, ugyanis tisztának és egyszerűnek, nem pedig sablonosnak tartom azokat, amelyekből – ezt elismerem – hiányzik a mélység és a költőiség).

De hát ez rém egyszerű – mondhatja bárki –, amiben igaza is van, viszont ennek köszönhetően a műanyagba préselt zene egy-két hallgatás után lehetővé teszi az együttdanászást, ami kimondottan jót tesz az ember lelkének (sokkal inkább, mint egy karaoke parti), és erősíti a hangszálakat.

A megszokott zeneiséghez hozzátartozik az arányos hangzás (ez ezúttal Charlie Bauerfeind producer érdeme), ami tiszta, mégsem tűnik sterilnek, és annak ellenére is erőtől duzzadó, hogy a dob nem lüktet az ember mellkasában (fura, de mégsem power metalról van szó).
Ráadásul a többéves gyakorlás után a zenészek is simán hozzák, ami a számok „bonyolultságához” szükséges.

A végeredmény „tipikus” Hammerfall album (egyszerű és változatos), ami első meghallgatásra homogén hatást kelt, de többszöri lejátszás után feltárul a számok egyénisége (ami alatt nem a zenei összetettségre gondolok), és amikor beindul a fejgép és a dudorászás – már meg is érkeztünk arra az örök csatamezőre, ahol a zenekar templomosai menetelnek a Szent Kalapácsot követve.

Oscar Dronjak mindezt így fogalmazta meg:
„A célunk az volt, hogy éppolyan kemény és energikus produkciót kapjunk, mint az előző albumokon, mégis javítsunk rajta, a hangszeres játékon pedig még inkább. Zeneileg a korábbi munkákra építettünk, és azokból fejlesztettük ki a hangzást, és talán visszahoztunk valamennyit a régebbi hajtós tempóból, persze anélkül, hogy veszítettünk volna a súlyosságból és a dögösségből. A Hammerfall mindig is heavy metal banda volt, és az is marad.”

A magyar kiadású CD nem csak a „Natural High” vámpíros videójával örvendezteti meg a vásárlót, hanem a bónuszként hozzáadott Let the Hammer Fall válogatáslemezzel is (nekem a 163-as Hammer melléklete jutott). Ja és kimondottan kedvező az ára, összehasonlítva a többi import hallgatnivalóval.

Érdekességként és zárszóként még csak annyit, hogy a „The Fire Burns Forever” című számot a göteborgi atlétikai Európa-bajnokságra (2006. augusztus 6-13.) írták, és élőben játszották a hivatalos megnyitón, amit 54 ország tévénézői láthattak az Üllevi Stadionba bejutottakon kívül.
Ez, úgy vélem, még reklámnak sem utolsó. Ennél talán már csak a Lordi volt ügyesebb.

Az együttes tagjai:
Joacim Cans - énekes
Oscar Dronjak - gitár
Stefan Elmgren - gitár
Magnus Rosén - basszusgitár
Anders Johansson - dob

Közreműködők:
Oliver Hartmann
Rolf Köhler
Olaf Zenkbiel
Mats Rendlert
Joacim Lundberg
Markus Sköld
Johan Aremyr

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Threshold
2. The Fire Burns
3. Forever Rebel Inside
4. Natural High
5. Dark Wings, Dark Words
6. Howlin’ With The ’Pac
7. Shadow Empire
8. Carved In Stone
9. Reign Of The Hammer
10. Genocide
11. Titan

Diszkográfia:Glory To The Brave (1997)
Legacy Of Kings (1999)
Renegade (2000)
Crimson Thunder (2002)
One Crimson Night (2003, koncertlemez)
Chapter V: Unbent, Unbowed, Unbroken (2005)
Threshold (2006)
Steel Meets Steel: 10 Years of Glory (2007) válogatás
The Vinyl Single Collection (2008) válogatás
Masterpieces (2008) válogatás
No Sacrifice, No Victory (2009)

DVD-k:
The First Crusade (1999)
The Templar Renegade Crusades (2002)
Hearts On Fire (2002)
One Crimson Night (2003)
Rebels With A Cause - Unruly, Unrestrained, Uninhibited (2008)

Kapcsolódó írás:Koncert: The Poodles, Krokus, Hammerfall – Petőfi Csarnok, 2007. február 16.