Főkép

1.

A JÚNIUS a szokásos, izzasztó forrósággal érkezett, de éjjel egy hidegfront vonult át felettünk, és a rádióból mást se lehetett hallani, mint az évszakhoz képest ilyen meg olyan rekord minimál-hőmérsékleteket. Tizenöt fok körüli adatok voltak, ami nem annyira vészesen hideg, ám a hetek óta tartó harminc feletti meleg után mintha az Északi-sark támadott volna le bennünket. Legjobb barátnőmmel, Ronnie Sims-szel a lehúzott ablakokon beáramló hűvösben
ücsörögtünk a dzsipemben. Ronnie ma töltötte be a harmincat. A „milyen érzés átlépni a harmadik X-et” volt a téma és más csajos dolgok: szex, pasik, vámpírok és farkasemberek, vagyis a szokásos. Csupa szimpla csacskaság, pláne, ha még azt is hozzáadjuk, hogy ő civilben magándetektív, én meg amolyan zombikeltő volnék.
A házba is bemehettünk volna, de a sötétedés utáni kocsiban ücsörgésnek valahogy sokkal meghittebb a hangulata. Vagy az is lehet, hogy csak a tavaszi szellő simogatása és a múltból felbukkant régi szerető kezének emléke tartott kint bennünket.
– Jó, hát akkor farkasember. Senki sem tökéletes – konstatálta éppen Ronnie.
– Járj vele, feküdj le vele, aztán menj szépen hozzá. Én egyértelműen Richardra szavazok.
– Tudom, hogy ki nem állhatod Jean-Claude-ot.
– Ki nem állhatom?! – olyan erővel kapaszkodott az ajtóra szerelt kapaszkodóba, hogy majdnem letépte. Magában biztos éppen tízig számolt. – Ha olyan könnyen tudnék ölni, mint te, már két éve kicsináltam volna a rohadékot, és akkor most nem lenne ilyen zavaros az életed!
Enyhén szólva. Bár…
– Nem szeretném, ha meghalna, Ronnie.
– Anita, ez egy vámpír! Már réges-rég halott!
Meredten nézett rám a sötétben. Meleg szürke szemei és ezüstös szőke haja már-már fehéren derengett a csillagok fényében. Arcának kontúrja élesen emelkedett ki az árnyak kontrasztjából, akár egy modern festményen. A tekintete azonban rémisztően eltökélt volt. Ha az én tekintetemben csillog ilyen indulat, általában erősen kell koncentrálnom, nehogy valami butaságot csináljak, és még csak eszembe se jusson kinyírni Jean-Claude-ot. De Ronnie nem volt gyilkos típus. Eddig mindösszesen kétszer ölt életében, és mindkétszer az én életemet mentette. Arra viszont képtelen lett volna, hogy hidegvérrel levadásszon valakit, még ha vámpír is az illető. Nem kellett hát visszafognom, úgysem tenné meg.
– Régebben én is azt hittem, tudom, ki halott és ki nem – csóváltam a fejem.
– De hidd el, nem olyan éles a határvonal.
– Elcsavarta a fejedet – jelentette ki.
Lehajtottam a fejem, és az alufólia hattyút bámultam az ölemben. Deirdorfs és Hart-nál, ahol vacsoráztunk, nagyon erősek a maradék becsomagolásában, állatformájú batyukat készítenek, kinek milyen állat jut – nekem most éppen egy hattyú. Kezdtem unni ezt a vitát.
– Az ember szeretői általában elcsavarják az ember fejét, ez egy ilyen műfaj.
A frászt hozta rám, olyan erővel csapott rá a kesztyűtartóra. Biztosan bizsergett tőle a tenyere.
– A fenébe is, Anita! Ez éppenhogy egy tök más műfaj!
Ma valahogy nem akartam Ronnie-ra berágni. Azért vittem el vacsorázni, hogy feldobjam, nem pedig azért, hogy veszekedjünk. A fiúja éppen valami konferencián volt, Ronnie-t meg eléggé kikészítette, hogy pont ezen az estén maradt egyedül, ráadásul ez a három X is… Megpróbáltam hát felvidítani, ő viszont nyilvánvalóan azon dolgozott, hogy engem a padlóra küldjön.
– Figyelj, se vele, se Richarddal nem találkoztam már vagy fél éve. Egyikkel sem járok, úgyhogy akár ugorhatnánk is. Most kivételesen eltekintenék a vámpíretikáról szóló prédikációdtól.
– Fából vaskarika – felelte mérgesen.
– Mármint micsoda? – néztem rá.
– A vámpíretika.
Elhúztam a számat.
– Vámpírölő vagy, Anita. Emlékszem, még te magad magyaráztad egyszer, hogy ezek nem szimplán srácok hosszú szemfogakkal. Hanem szörnyetegek. Besokalltam. Kinyitottam a kocsiajtót, és már félig le is csúsztam az ülésről, amikor Ronnie elkapta a vállam.
– Ne haragudj, Anita. Tényleg sajnálom.
Nem fordultam vissza, csak ültem, és kilógattam a lábam a hűvös levegőbe, amely lassan bekúszott a kocsiba is.
– Akkor akadjunk le végre a témáról, Ronnie. De tényleg.
Áthajolt az ülésen, és egy pillanatra magához szorított.
– Bocs. Semmi közöm hozzá, kivel fekszel le.
Nem bújtam ki az öleléséből.
– Tényleg semmi – tettem hozzá, majd kiszálltam a kocsiból.
Tűsarkaim csikorogtak a beálló murváján. Ronnie ötlete volt, hogy öltözzünk ki, így aztán kiöltöztünk. Az ő szülinapja volt. Csak vacsora után esett le, mit forral. Tűsarkút vetetett fel velem meg egy tünci fekete rucit, helyesebben egy szoknyát és egy szűk, pántos felsőt, olyan estélyi fazont, amiből kinn az egész hátam. Ő segített kiválasztani. Sejthettem volna, hogy a „na, csinosítsuk már ki magunkat egy picit” ártatlansága csak ravasz álca. Voltak többet takaró és lejjebb érő szoknyák is, viszont egyedül ez alatt fért el egy pisztolytáska és egy öv. Már a vásárlásnál felcsatoltam, biztos, ami biztos. Ronnie szerint paranoid vagyok, de én akkor sem lépek ki a házból sötétedés után fegyvertelenül, és kész.
A szoknya épp annyira volt bő és fekete, hogy észrevétlen maradhasson alatta a pisztolytáska és a benne lapuló 9 milliméteres Firestar. A felső anyaga meg, mármint az a kevés, épp elég lenge volt ahhoz, hogy ne dudorodjon ki alóla a revolverem. Ha úgy alakul, csak fellibbentem az alját, és már kapom is elő a Firestart. Még soha nem volt ennyire fegyverbarát csini rucim, és ha lett volna más színben is, habozás nélkül veszek még egyet.
Ronnie-nak az volt a kívánsága, hogy bulizzunk a szülinapján. Méghozzá egy táncos helyen. Jesszus! Általában nem járok bulikba, és nem táncolok. Most mégis vele tartottam, sőt, még a táncparkettre is sikerült kirángatnia, legfőképpen persze azért, mert ha magában táncol, túlságosan is nagy figyelmet kelt a férfiak körében, amihez viszont egy cseppet sem ragaszkodott. Így meg, hogy együtt táncoltunk, a reménybeli Casanovák is távol maradtak. Bár azt túlzás lenne mondani, hogy táncoltunk. Én inkább csak álldogáltam, és ringattam magam a zenére, de Ronnie úgy táncolt, mintha ez lenne az utolsó estéje a Földön, és még utoljára meg akarná mozgatni az izmait. Látványos és kissé ijesztő módon ropta. Volt benne egy jó adag reménytelenség, mint aki már a testén érezi az idő jeges kezét, ahogy feljebb és feljebb kúszik a hátán. De lehet, hogy csak a saját belső bizonytalanságomat vetítettem rá, én ugyanis az év elején töltöttem be a huszonhatot, és hát amilyen tempót diktálok, nekem már a harminctól sem kell túlzottan rettegnem. A halál minden nyavalyából kigyógyít.
Majdnem mindből.
Volt egy alak, aki mintha engem nézett volna ki magának, és nem Ronniet.
Fel nem foghatom, miért. Ronnie hosszú lábú, magas szöszi, aki úgy vonaglik a táncparketten, mintha magával a zenével szexelne. A pasi mégis engem hívott meg egy italra. Megjegyeztem, hogy sosem iszom. Aztán lassúzni próbált velem. Azt is hiába. Végül kénytelen voltam gorombán elküldeni, hogy értsen a szóból. Ronnie szerint már csak azért is táncolnom kellett volna vele, mert ő legalább ember. Erre elmagyaráztam neki, hogy a szülinapi három kívánságát már rég kimerítette.
Pont egy harmadik férfi hiányzott az életemből, amikor a meglévő kettővel se tudtam mit kezdeni. És az már csak hab a tortán, hogy az egyik a város Vámpír Ura a másik pedig Ulfric, vagyis alfa farkasember. Ebből azért sejteni lehet, mennyire mély gödröt ástam magamnak. Persze, az is lehet, hogy a gödröt már régebben megástam, de ahelyett, hogy szépen kifelé másznék belőle, csak ások lejjebb és lejjebb. Most valahol félúton járhatok Kína felé, és csak lapátolom a trutyit magam alól, a fele meg mindig visszahullik a fejemre.
Fél éve, hogy egyedül élek. Legjobb tudomásom szerint ők is. Mindenki arra vár, hogy eldöntsem végre, mit akarok. Válasszak, vagy valami hasonló. Fél évig egy kőszikla szilárdságával tartottam magam, és nem találkoztam egyikükkel sem. Legalábbis testben nem. Elég volt csak megérezni az illatukat, és már menekültem is. Hogy miért? Őszintén szólva azért, mert egyetlen pillantás elég lett volna ahhoz, hogy a sutba vágjam az önmegtartóztatást.
A libidóm mindkettőjükért egyformán a plafonig ugrott, csak azt nem tudtam eldönteni, melyikért dobban ugyanakkorát a szívem is. Még mindig nem tudtam biztosan. Az egyetlen döntés, amelyet azóta nagy nehezen megszültem, hogy vége a bujkálásnak, találkoznunk kell, és kisütni, mi legyen. Két hete jutottam erre a pontra, és még aznap kiváltottam a fogamzásgátlómat, hogy újra szedni kezdjem. Mert nagyon nem hiányozna, ha most teherbe esnék valamelyiktől. El lehet képzelni, milyen hatással voltak rám ezek ketten, ha rögtön a második gondolatom a fogamzásgátló volt. A tablettát minimum egy hónapig kell előre szedni, hogy az ember biztos lehessen a dolgában. Vagyis még négy hét, na jó, öt, és telefonálok. Talán. Mögöttem Ronnie sarkai csikorgatták a murvát. Utánamfutott.
– Anita! Anita, ne húzd már fel magad ennyire!
Az az igazság, hogy nem is őrá haragudtam. Sokkal inkább magamra. Dühös voltam, hogy nekem még hat hónap is kevés a választáshoz. Ronnie kiabálására tétován megálltam, mint egy fekete ruciba bújt csődtömeg, alufólia hattyúval a hónom alatt. Kezdett kifejezetten hideg lenni, és már bántam, hogy nem vittem magammal kabátot. Bevártam Ronnie-t, majd az ajtó felé indultam.
– Nem rágtam be, Ronnie, csak marhára unom. Unom, hogy mindannyian, te, a családom, Dolph, Zerbrowski, és egyáltalán, mindannyian olyan fenemód jól tudjátok, hogy mit kellene csinálnom!
A sarkaim keményen koppantak a járdán. Jean-Claude egyszer azt mondta, hogy a lépteimből meg tudja állapítani, ha dühös vagyok.
– Vigyázz a sarkadra, még az enyémnél is magasabb – figyelmeztetett.
Ronnie 176 centi volt, cipősarokkal legalább 182. Én az öt centis sarkokkal is maximum 167 voltam. És nekem mindig sokkal jobban ment a futás. Miközben a kulccsal meg a hattyúval balettoztam, odabent megszólalt a telefon. Ronnie gyorsan átvette a kaját, én meg belöktem a vállammal az ajtót. Ahogy sprinteltem keresztül a szobán, átfutott az agyamon, hogy most szabin vagyok. Vagyis a hajnali kettő után öt perccel befutó segélyhívásokhoz az égvilágon semmi közöm. A régi beidegződést azonban nem lehet csak úgy kikapcsolni, így már csak a telefonnál sikerült lefékeznem. Lélegzetvisszafojtva vártam, hogy a rögzítő felvegye. Eldöntöttem, nem fogom izgatni magam, bárki legyen is az, de… de azért csak álltam ott, hogy felkaphassam a kagylót. Hangos dübörgő zene és egy férfihang. A zenét nem ismertem fel, a hangot viszont annál inkább.
– Anita? Itt Gregory. Nathaniel bajban van.
Gregoryt és a leopárdembereket akkor örököltem meg, amikor megöltem az alfájukat. Nem túl szerencsés, hogy pont egy ember vette át a helyét, de a dolog átmeneti, amíg nem találok alkalmasabb személyt a feladatra. A semminél ez is több, az alakváltók vezér nélkül ugyanis talajvesztettek és védtelenek. Ha valaki lecsap rájuk, és leöldösi őket, akkor az az én hibám. Így aztán felvállaltam a védelmező szerepét, de a dolog bonyolultabb volt, mint képzeltem. Egészen pontosan Nathaniel bonyolította meg. A többiek mind sikeresen újraszervezték életüket a régi vezér halála után, kivéve Nathanielt. Tény, hogy kemény élete volt: bántották, megalázták, eladták, megerőszakolták, igába hajtották. Egyértelműen rabszolga volt, szexuális és mindenféle értelemben. Tőről metszett szubmisszív, ami még a saját fajtájában is ritka, bár olyan nagy összehasonlítási alappal azért nem rendelkezem. Halk káromkodással vettem fel a kagylót.
– Itt vagyok, Gregory, mi van már megint? – Még nekem is feltűnt, menynyire fáradt és morcos a hangom.
– Ha hívhatnék mást, őt hívnám, elhiheted. De csak téged hívhatlak. – Ő is fáradt volt, és talán még nálam is morcosabb. Remek.
– Mi van Elizabethszel? Úgy volt, hogy elkíséri.
Mert bár belementem, hogy Nathaniel eljárjon a szub-domino-klubokba, de csakis Elizabeth és legalább még egy leopárdember társaságában. Ma este Gregory volt soron, ő azonban nem volt elég domináns ahhoz, hogy Nathanielre vigyázzon. Egy problémamentes szub, vagyis nem domináns alakváltó simán elmehet egyetlen kísérővel is, aki – ha kell – simán lepattintja a nem kívánt érdeklődőt azzal, hogy „kösz, most nem, majd legközelebb”. Nathaniel viszont azon kevesek közé tartozott, akik egyszerűen képtelenek nemet mondani, ráadásul a szexről és a fájdalomról alkotott elképzelései minden határt meghaladnak. Ami azt jelenti, hogy még arra is rábólint, ami a kárára válhat. Az alakváltók hihetetlenül sok kínt kibírnak maradandó károsodás nélkül, de azért náluk is van határ, és egy egészséges szubmisszív képes is megálljt parancsolni magának. Ám Nathaniel ebből a szempontból sem volt egészséges. Így aztán kísérők vigyáztak rá, hogy rossz szándékkal senki se férkőzhessen a közelébe. De ez sem ment simán! Egy jó domino a szubra bízza, hogy jelezzen neki, ha elég. Feltételezi, hogy van benne annyi életösztön, és ismeri annyira a testét, hogy kiszálljon, mielőtt összeroppanna a fájdalomtól. Nathanielből viszont hiányzott ez a vészfék.
Néhányszor én is elkísértem a fiút. Nimir-Ra-ként az én dolgom volt elbeszélgetni a reménybeli… khm, parancsolóival. S bár a pokol bugyraira számítottam, kellemesen csalódtam. A szomszéd kocsmában nehezebben rázom le a nyomulókat egy szimpla szombat estén. A szub-domino-klubokban viszont mindenki kínosan ügyel arra, nehogy túlságosan is rámenős vagy macerás legyen. Zárt közösség ez, ahol hamar híre megy annak, ha az ember ellenszenvesen viselkedik, és akkor azonnal feketelistára kerül, vagyis nem talál többé játszópajtit magának. Ahová csak mentünk, mindenki udvariasan viselkedett, és rögtön leszálltak az emberről, amint megtudták, hogy nem játszópajtinak jött. Nem számítva persze a turistákat, akiket viszont első blikkre ki lehetett szúrni, mert flancosan kiöltöztek, és idétlenül pózoltak. Nem ismerték a szabályokat, és nem is nagyon igyekeztek megismerni. Nyilván azt hitték, hogy ha egy nő beteszi a lábát egy ilyen klubba, akkor az már bármire kapható. Nehéz volt meggyőzni őket az ellenkezőjéről. De nem is kellett sokáig kísérgetnem Nathanielt, mert a leopárdemberek szerint olyan erős a domináns kisugárzásom, hogy amíg én őrzöm Nathanielt, más domináns feléje se szagol. Persze jócskán kaptunk ajánlatot az édes hármas verziókra is. A legszívesebben beépítettem volna egy gombot a hasamba, amit csak meg kell nyomni, és már mondja is: „Nem, köszönöm, nem szeretnék hármas partiba menni magával, de azért kedves, hogy megkérdezte”. Elizabeth eléggé domináns volt ahhoz, hogy Nathanielt gardírozza, de annyira azért mégse, hogy ne hozhasson össze a fiúnak egy… hogy is mondjam… randit.
– Elizabeth elment – hallottam Gregory hangját a telefonból.
– És ott hagyta Nathanielt egyedül? – kerekedett el a szemem.
– Igen.
– Leszakad a pofám! – Nem jutott jobb az eszembe.
– Mi van?
– Dühös vagyok, az van.
– Egy fokkal jobb.
– És lesz még ennél jobb is, Gregory? Letettétek a nagyesküt, hogy nem eshet baja. Kicsit megkötözik, kicsit elfenekelik, korbácsolgatják. Mind arról papoltatok, hogy nem tilthatom el őt örökre. Magad mondtad, hogy folyamatosan figyelik a helyeket, és hogy senkivel sem történhet komoly baj. Még Zane meg Cherry szerint sem. Az istenit, láttam, hogy az egész klub tele van biztonsági kamerákkal, akkor meg mi a fene történhetett?!
– Erre abszolút nem számíthattunk.
– Lyukadjunk már ki valahova, Gregory, kezdek belefáradni.
Gyanúsan hosszú csönd volt a válasz, háttérben a harsogó zenével.
– Gregory! Ott vagy még?
– Gregory most nem ér rá – felelte egy férfihang.
– Ki vagy?
– Marco, ha ez mond valamit, de az igazat megvallva, nem hiszem. – Kulturált
hang volt, fanyar, de azért amerikai.
– Most érkezett, idegen? – érdeklődtem.
– Olyasmi.
– Hát, isten hozta St. Louis-ban. A Diadalívet ki ne hagyja, tök jó a kilátás.
De mi közöm nekem meg az enyéimnek ahhoz, hogy maga itt turistáskodik?
– Fel se tűnt, hogy a maga kicsikéjét kaptuk el. Nem őrá hajtottunk, de most,
hogy megvan, megtartjuk.
– Nem „tarthatja” meg – szögeztem le.
– Jöjjön ide, és vegye vissza, ha tudja. – A férfi sima hangja csak még fenyegetőbbé tette mondanivalóját. Semmi indulat, semmi személyeskedés, inkább üzletszerű hangvétel. Ötletem se volt, mire megy ki ez az egész.
– Adja Gregoryt.
– Sajnos lehetetlen. Éppen a barátaimmal üti el az időt.
– Honnan tudjam, hogy él-e még egyáltalán? – kérdeztem blazírtan, akár csak ő. Annyira hirtelen jött ez az egész, annyira váratlanul, mintha egy film kellős közepébe csöppentem volna.
– Senki sem halt meg. Egyelőre – tette hozzá.
– Hogyan lehetek biztos benne?
Egy pillanatig hallgatott.
– Miféle emberekkel szokott maga kezdeni, hogy rögtön azt kérdezi, megöltük-e már?
– Húzós évem volt. Most pedig kérem vissza Gregoryt, mert amíg nem hallom a saját szájából, hogy él, és hogy a többiek is jól vannak, addig nem tárgyalunk.
– Honnan veszi, hogy tárgyalunk? – kérdezte Marco.
– Mondjuk, megérzés.
– Magával aztán nincs kecmec, mi?
– Nem is tudja, mennyire nincs, Marco. Adja Gregoryt.
Zenei háttérrel jött a csend, de semmi más.
– Gregory, Gregory, ott vagy? Van ott valaki? – A francba!
– Attól tartok, a cicuskája nem szeretne nekünk miákolni. Önérzet, azt hiszem.
– Tegye a füléhez a kagylót, beszélni akarok vele.
– Kívánsága parancs.
Megint a zene. Úgy beszéltem, mintha biztos lennék benne, hogy Gregory van a vonal túlsó végén.
– Gregory, tudnom kell, hogy élsz. Tudnom kell, hogy a többiek élnek-e, hogy Nathaniel él-e. Beszélj, Gregory.
Sziszegve jött a hangja, mintha még a fogait is összeszorítaná beszéd közben.
– Iiigeeen.
– Igen mi? Élnek?
– Iiigeeen.
– Mit művelnek veled?
Akkorát sikoltott a telefonba, hogy még a nyakamon is égnek állt a szőr.
– Gregory! Gregory! – próbáltam túlkiabálni a technot, de semmi válasz.
– Élnek, ha nem is túl fényesen – jött újra Marco hangja. – A Nathaniel nevezetű fiatalember bűbájos a nagy vörösbarna loboncával meg a hihetetlenül ibolyaszín szemeivel. Olyan csinos, kár lenne tönkretenni ezt a páratlan szépséget. Jó, persze, ez a másik is édes, a szöszke kékszemű. Valahonnan azt hallottam, hogy vetkőzőfiúk. Mondja, tényleg azok? Már túl voltam a bénultságon, most éppen rémület és düh kavargott bennem, hogy még mindig nem tudtam rájönni, mi a franc ez az egész, és miért történik.
– Ja, tényleg. Figyeljen, Marco, maga még új srác a városban, szóval nem ismer. De higgye el, nem is szeretne megismerni.
– Lehet, hogy én nem, de az alfám mindenképpen.
Ó, hát így állunk! Alakváltó belügyek. Gyűlöltem az alakváltók belügyeit.
– Miért? A leopárdemberek teljességgel ártalmatlanok.
– „Nem dolgunk a felelet, se kérdezni, hogy minek, dolgunk itt halni meg.”
Egy művelt emberrabló. Üdítő.
– Mit akarnak, Marco?
– Az alfám azt akarja, hogy jöjjön ide, és szabadítsa ki a cicusait, ha tudja.
– Melyik klubba menjek?
– A Leláncolt Nárcisszusz-ba – felelte, és letette.


2.

– A FENÉBE!
– Mi történt? – kérdezte Ronnie, mielőtt még tökéletesen megfeledkezhettem volna róla. Sehogy se illett bele életemnek ebbe a szeletébe, de ott állt, a konyhapultnak támaszkodott, és aggodalmasan fürkészte az arcomat.
– Megoldom.
Elkapta a karomat.
– Lenyomtad nekem a nagy beszédet, hogy nem akarod kirekeszteni a barátaidat az életedből, hogy szeretnéd, ha megint minden a régi lenne. Most akkor komolyan gondoltad, vagy csak a szádat tornáztattad? Mély levegőt vettem, és lassan fújtam ki, mielőtt beszámoltam volna neki a telefonbeszélgetésről.
– Ötleted sincs, mire utaznak? – kérdezte.
– Nincs.
– Fura. Az ilyen dolgoknak általában van előzménye, általában nem a semmiből pottyannak az ember nyakába.
– Tudom – bólintottam.
– A 69-el vissza tudod hívni, tök mindegy, honnan hívott.
– És azzal mire megyek?
– Lecsekkolhatod, hogy tényleg abból a klubból hívtak-e, vagy csapda.
– Mi lakik a csinos kis pofika mögött, igaz? – néztem rá elismeréssel.
– Magándetektív vagyok. Tanultam a szakmát – mosolygott vissza, de a szeme komoly maradt, hiába próbálta adni a lazát.
Tárcsáztam. A telefon egy örökkévalóságig csengett, mire végre felvette egy férfihang.
– Egen?
– Leláncolt Nárcisszusz?
– Az hát. Ki maga?
– Gregoryval akarok beszélni.
– Nem ismerek semmiféle Gregoryt – mondta.
– Kivel beszélek?
– Ez egy elbaszott nyilvános telefon, madam. Én csak felvettem.
És lerakta. Ez aztán az este!
– Egy nyilvános telefonról hívtak, a klubból – fordultam Ronnie-hoz.
– Na, legalább ott vannak.
– Te tudod, hogy hol?
Ronnie a fejét rázta.
– A neve alapján nem az én zsánerem.
– Hát az enyém se.
Sajnos az összes szub-domino játékos ismerősöm a klubban volt, és mind arra várt, hogy kihozzam.
Kit ismerhetek még, akinek fogalma lehet arról, hol van, és egyáltalán miféle klub ez? Azt el kell felejteni, hogy rendes hely, hiába esküdöztek a leopárdemberek. Nyilvánvalóan tévedtek. Annyira tudtam! Az egyetlen, akit felhívhatok, az egyetlen, aki tudhatja, hol van a Leláncolt Nárcisszusz, és mibe keveredhetek, ha beteszem oda a lábam, az Jean-Claude. Logikusabb lett volna, ha Richardot hívom, hiszen az alakváltók belügyeiről volt szó, és mégiscsak ő a farkasember. De mivel az alakváltók klikkesedő alakok, a különböző fajok nem sietnek egymás segítségére. Nagy hülyeség, de így van. A farkas- és patkányemberek között van ugyan egy egyezség, de mindenki más egyedül küzd, harap, mar és vérzik el a saját harcaiban. Ja és persze, ha valami kisebb geng megbokrosodik, és túlságosan magára vonja a rendőrség áldatlan figyelmét, a farkasok és patkányok szétcsapnak közöttük, de ezen túl senki se avatkozik a másik ügyeibe. Többek közt ezért is pesztrálgattam én a leopárdembereket. És hát Richard sem ismerte jobban a szub-domino szubkultúrát, mint én, ha volt is egyáltalán bármi fogalma róla. Szóval ha az ember a szexuális peremvidéken kutakodik, csakis Jean-Claude-hoz fordhat. Feltehetőleg nem merül el benne személyesen, de mindig tudja, ki mit művel éppen, kivel és hol. Ha csak a saját életem forgott volna kockán, nem hiszem, hogy felhívtamvolna. De mi lesz Nathaniellel meg a többiekkel, ha én véletlen félrenézek valamit, és meghalok? Nem engedhetem meg magamnak a halált. Ronnie lerúgta a magassarkút.
– Pisztolyt nem hoztam, de nálad biztos akad egy elfekvő darab valamelyik fiókban.
– Te nem jössz – ráztam meg a fejem.
A haragtól mindig viharfelhő színűre váltanak a szemei.
– A francokat nem!
– Ezek alakváltók, Ronnie, te meg ember vagy.
– Ahogy te is – vágta rá.
– Jean-Claude vámpírjelei miatt egy kicsivel azért több. Ami nekem csak fáj, az téged megölhet.
– Nem mehetsz oda egyedül – jelentette ki határozottan, és szigorúan összefonta a karját a mellén. Arcát makacs ráncokba rendezte az indulat.
– Nem is egyedül fogok bemenni.
– Azért akarsz kihagyni a buliból, mert nem vagyok valami nagy vadász, ugye?
– Nem vagy nagy mestere az ölésnek, Ronnie, ez tény, de nem szégyen. Én viszont nem vihetlek be egy csapat alakváltó közé, ha nem vagyok száz százalékig biztos abban, hogy azonnal meghúzod a ravaszt, ha kell – fogtam meg a karját. Az érintésemre se szelídült a haragja. – Belehalnék, ha elveszítenélek, Ronnie. És duplán belehalnék, ha ráadásul az én szarságaim miatt halnál meg. Ezekkel az alakokkal nem finomkodhatsz, nem veheted őket emberszámba.
Mert ha igen, véged.
– Akkor hívd a rendőrséget.
Elengedtem a karját.
– Nem lehet.
– Cseszd meg, Anita, cseszd meg!
– Vannak szabályok, Ronnie. Az is egy szabály, hogy az alakváltók ügyeibe nem vonjuk be a rendőrséget.
Ennek legfőbb oka pedig az, hogy a zsaruk nem nézik jó szemmel a halottakkal járó dominancia-csetepatékat, ezt viszont Ronnie-nak nem kellett tudnia. – Micsoda ostoba szabály! – füstölgött.
– Lehet. De az alakváltók közt már csak így megy, járjanak bármilyen alakban is.
Feltelepedett a kétszemélyes kis étkezőasztalra.
– Ki fog akkor fedezni? Richardnak se megy sokkal jobban a gyilkolás.
Volt benne igazság, de nem kommentáltam.
– Olyasvalaki, aki habozás nélkül megteszi, amit kell.
Szemei elfeketedtek a haragtól.
– Jean-Claude! – Úgy köpte a nevet, mint valami szitokszót.
Bólintottam.
– Biztos, hogy nem ő kavar a háttérben? Hogy így húzzon vissza az életébe… bocsi, a halálába?
– Túl jól ismer ahhoz, hogy az embereimmel kekeckedjen. Tisztában van vele, mire számíthat, ha bántja őket.
Hirtelen meglágyult a tekintete.
– Oké, értem, én gyűlölöm, te viszont szereted. De képes lennél megölni?
Képes lennél belenézni a célzókeresztbe, és meghúzni a ravaszt?
Nem szóltam semmit, azonban tükör nélkül is tudtam, hogy tekintetem hideg és távolságtartó. Nem könnyű barna szemmel hidegen nézni, de én az utóbbi időben egész jól belejöttem. Ronnie tekintetéből viszont féltést olvastam ki, bár azt nem tudtam, engem félt-e, vagy inkább másokat tőlem. Szívesebben gondoltam az előbbire.
– Jézusom, Anita, képes lennél rá! Régebb óta ismered Jean-Claude-ot, mint én Louie-t, de én képtelen lennék bántani Louie-t, bármit is tenne!
Vállat vontam.
– Rámennék, az biztos. Ám ha mégis túlélném, akkor se lenne valami nagyszerű a hátralévő pár év. De jó esélyem van rá, hogy a vámpírjeleimnek köszönhetően vele mennék a sírba.
– Látod?! – sápítozott. – Nem szabad megölnöd.
– Ha ő tehet Gregory sikolyáról, akkor a szerelemnél, a kéjnél vagy akár a saját halálomnál is jobb ok kell ahhoz, hogy életben hagyjam.
– Nem értelek, Anita. Egyszerűen nem értelek.
– Tudom – feleltem. És gondolatban hozzátettem, hogy ezért találkozunk egyre ritkábban. Beleuntam, hogy folyton magyarázkodnom kell. Nem is magyarázkodnom, inkább mentegetőznöm.
– Ronnie, szemtől szembe esélyem sincs alakváltókkal meg vámpírokkal.
Csak akkor élhetem túl a leopárdjaimmal együtt, ha félnek tőlem. Ha elhiszik, hogy veszedelmes vagyok. Csak addig van esélyem, ameddig hiteles vagyok.
– Ezek szerint bemész oda, és megölöd őket.
– Nem ezt mondtam.
– De ezt fogod tenni.
– Nem, ha nem muszáj.
Maga alá gyűrte hosszú lábait, és átkulcsolta őket. Valahogy sikerült neki egy aprócska lyukat szereznie a harisnyájára; a pereme körömlakktól fénylett. Mindig a kistáskájában lapul egy üveg körömlakk vészhelyzetre. Én inkább pisztolyt hordok magamnál, és kistáskám sincs.
– Ha bekaszniznak, csak hívj. Kihozlak óvadékkal.
Megráztam a fejem.
– Ha bevisznek egy balhéból, ahol három vagy négy hulla marad utánam, akkor nincs az az óvadék, amivel kiengednének. Délig se jutunk a kihallgatás végére.
– És ezt csak így mondod? – nézett rám csodálkozva Ronnie.
Szinte szóról szóra ugyanez a beszélgetés zajlott le köztem és Richard közt, amikor bérgyilkos érkezett a városba, hogy levadásszon. Ugyanazt feleltem neki is.
– A hisztivel sem lennék beljebb.
– Még csak dühös se vagy!
– Már hogyne lennék – vetettem ellen.
A fejét csóválta.
– Úgy értem, fel sem háborodsz a történteken. Nem látszol meglepettnek, legalábbis nem annyira… amennyire kellene.
– Vagyis amennyire te meglepődnél – intettem le. – Nincs időm erkölcsről filozofálni, Ronnie. – Már a kezemben volt a telefon. – Felhívom Jean-Claude-ot.
– Folyton azzal nyaggatlak, hogy ejtsd a vámpírt és menj hozzá Richardhoz.
De lassan kezdem kapizsgálni, miért ragaszkodsz annyira Jean-Claude-hoz. Emlékezetből tárcsáztam a Kárhozottak Cirkuszát, miközben Ronnie csak mondta a magáét a hátamnak.
– Lehet, hogy a hidegsége nem ereszt. Az a tudat, hogy van valaki, aki még nálad is kőszívűbb.
Kicsengett.
– Húztam tiszta lepedőt a vendégágyra, Ronnie. Bocs, hogy ma már nem pletyizhetünk tovább – mondtam neki, hátra sem fordulva.
Suhogott a szoknyája, ahogy leszállt az asztalról és kiballagott a szobából. Addig nem fordultam meg, amíg biztos nem voltam benne, hogy már nincs ott. Egyikünknek se használt volna, ha látja a könnyeimet.

3.

JEAN-CLAUDE NEM VOLT a Kárhozottak Cirkuszában. A hang a vonal túloldalán nem ismerte fel az enyémet, és nem volt hajlandó elhinni, hogy Anita Blake vagyok, az exbarátnő. Kénytelen voltam végigpróbálni Jean-Claude többi klubját is. A sztriptízbárjával kezdtem, a Bűnös Vágyakkal, de ott se találtam. Maradt a Danse Macabre, a legújabb mulatója, de hirtelen belém nyilallt, hogy esetleg letagadtatja magát előttem. Ez azért felzaklatott. Az már korábban is felmerült bennem, hogy Richard végül megunja a bizonytalankodásomat, és elküld a pokolba. De az eszembe se jutott, hogy Jean-Claude nem vár meg. Nade, ha eddig olyan nagyon bizonytalan voltam az érzelmeiben, akkor mégis miért ugrott össze a gyomrom? Nem a leopárdemberek gondjai miatt, az biztos. Én, csakis én voltam az oka, meg az elveszettség-érzésem.
Végül aztán a Danse Macabre-ban utolértem. Amíg vártam rá, lassan kiengedett a feszültség a gyomromban, és levegőhöz jutottam. Épp csak elkezdtem összerendezni a metafizikai páncélzatomat, már vonalban is volt. Utáltam a metafizikát. A természetfeletti biológia az biológia, de a metafizika az varázslat. Még mindig nem érzem magam otthon benne. Az utóbbi hat hónapban, amikor éppen nem dolgoztam, meditáltam. Egy Marianne nevezetű, nagyon penge médiumtól tanultam rituális mágiát, hogy uralmam alatt tudjam tartani istenadta képességeimet. Így tanultam meg a Richardtól és a Jean-Claude-tól szerzett jeleket is kiiktatni. Átmenetileg legalábbis. Az ember aurája ugyanis olyan, mint egy személyes védőpajzs, egy belső energiaforrás.
Ha egészséges és egyben van, úgy véd, mint egy láthatatlan bőrréteg; de ha megsérül, akkor bármilyen fertőzés beférkőzhet alá. Az én aurámon két lyuk is volt – a két pasimtól. Gyanítottam, hogy az övék sem ép már, és ez mindannyiunk számára kockázatos. Idővel szép lassan “befoltoztam” a lyukakat. Aztán alig pár hete egy elég rusnya lénnyel hozott össze a sors, egy önjelölt istennel, amiről korábban még csak nem is hallottam. Ami elég ritka az én esetemben, ugyebár. Elég hatalma volt a kis mocsoknak, hogy tönkretegye hosszú hónapok gondos munkáját, és megint ott álljak tátongó, nyílt sebekkel. Csak azért nem tudott aurástul-bőröstül felzabálni, mert egy helyi boszi közbelépett. Újabb fél év meditálós egyedüllétre azonban már nem volt se erőm, se türelmem. A lyukak ott virítottak az aurámon, és úgy éreztem, csak Jean-Claude-dal meg Richarddal tömhetem be őket. Mindezt a mesternőmtől tudtam, és kevesekben bíztam úgy, mint őbenne. Bársonykorbácsként csapott végig az idegeimen Jean-Claude hangja. Levegőt is alig kaptam, ernyedten hagytam, hogy elborítson a jelenléte, és végigsuhanjon a testemen. Bár a hangját szerettem benne a legjobban, ez azért mégis nevetséges volt. Ha telefonon keresztül így hat rám, mi lesz velem meg a védőpajzsommal – a lélekjelenlétemről nem is szólva – ha majd személyesen találkozunk?
– Tudom, hogy ott vagy, ma petite. Csak a hangom akartad hallani?
Ez kínosan közel járt az igazsághoz.
– Nem, dehogy.
Képtelen voltam összeszedni a gondolataimat. Olyan voltam, mint egy nehézatléta, aki kihagyta az edzéseket, és már nem tud megbirkózni a szokásos súllyal. És ez Jean-Claude esetében szó szerint vehető, mert az ő energiáin csak komoly súlyok megmozgatásával gázolhat át az ember. Még mindig nem bírtam megszólalni, hát folytatta.
– Minek köszönhetem a megtiszteltetést, ma petite? Hogy nagylelkűségedben pont az én számomat tárcsáztad? – A hangja szelíd volt, de éreztem benne valamit. Neheztelést?
Talán számítottam is rá. Összeszedtem minden erőmet, és igyekeztem értelmes emberi lény benyomását kelteni. Ez nem ment mindig túl jól.
– Már fél éve…
– Tisztában vagyok vele, ma petite.
A hangsúly leereszkedő volt, amit ki nem állhattam, úgyhogy azonnal be is pöccentem. De az indulatok legalább kitisztították az agyamat.
– Ha nem szólnál közbe, talán el is mondanám, miért kereslek.
– Szívem repesve várja.
Nem sok hiányzott ahhoz, hogy letegyem. Igazi seggfej volt, és valahol a lelkem mélyén éreztem, hogy megérdemlem. Ettől viszont csak még dühösebb lettem. Olyankor vagyok a legmérgesebb, ha tudom, hogy nem nekem van igazam. Gyáván bujkálok már hónapok óta, és még most is csak kertelek. Félek a közelébe menni, félek, hogy mit tennék akkor… A fenébe, Anita, szedd már össze magad!
– A gúny az én asztalom.
– És mi az enyém?
– Éppen szívességet szeretnék kérni – böktem ki.
– Szívességet? – ismételte, olyan hangon, ami akár elutasító is lehet.
– Kérlek, Jean-Claude, segítség kell. Nem kérem gyakran.
– Ez tény. Mit tehetek érted, ma petite? Tudod, hogy csak egy szavadba kerül, és mindenem a tiéd. Még ha dühös is vagyok rád.
Az utóbbit eleresztettem a fülem mellett, nem nagyon tudtam volna mit reagálni.
– Ismersz egy Leláncolt Nárcisszusz nevű klubot?
Pár másodperc hallgatás után jöt a válasz.
– Oui.
– Elmondanád, hogyan jutok oda? És el is jönnél velem?
– Tisztában vagy vele, miféle hely az?
– Aha.
– Biztosan?
– Ja. Szub-domino-klub.
– Nem kifejezetten a te stílusod, ma petite, hacsak nem változtál meg nagyon az elmúlt fél évben.
– Tudom, hogy nem az én stílusom.
– Már megint a nagymacskáid rendetlenkednek?
– Olyasmi. – És elmeséltem neki, mi történt.
– Nem ismerem ezt a Marco nevű alakot.
– Nem is gondoltam, hogy ismered.
– De azt igen, hogy tudom, hol a klub.
– Reméltem.
– Találkozzunk ott, viszek néhány embert. Persze, csak ha nem kifejezett óhajod, hogy egy szál magamban vágtassak a segítségedre. – Hallhatóan jól szórakozott, ami azért egy fokkal jobb, mint ha haragudott volna. Gondolom én.
– Ahogy jónak látod.
– Elfogadod a döntésemet?
– Ebben az ügyben mindenképpen.
– De nem minden ügyben – tette hozzá halkan.
– Olyan ember nincs a földön, Jean-Claude, akinek minden ügyben elfogadnám.
– Ily fiatal és ily… kiábrándult – sóhajtott.
– Cinikus, nem kiábrándult.
– És mi a különbség, ma petite?
– Te vagy kiábrándult.
Felnevetett, hangja bársonyosan simította végig a bőröm. Lent, az alhasam tájékán összerándult valami.
– Ó, igen, hát persze.
– Hogyan jutok a klubba? – kérdeztem, hogy felgyorsítsam kissé az eseményeket.
– Nem hiszem, hogy nagyobb kárt tennének a leopárdembereidben. Alakváltóké a hely, és ha túl sok vér folyik, azt azonnal kiszagolják, és közbelépnek. A Leláncolt Nárcisszusz semleges terep, a másra vágyók senkiföldje, már ha a mi fajtánkból indul nézelődni az ember. A leopárdjaid nem túloztak, a hely biztonságos. Legalábbis általában.
– Gregory nem éppen a nagy biztonságérzettől sikoltozott.
– Meglehet. De ismerem a tulajt. Nárcisszusz komolyan begurulna, ha valaki túlpörögne a klubjában.
– Nárcisszusz. Sosem hallottam még ezt a nevet. Jó, persze, a sztorit ismerem a görög fazonról, de az ember maga nem ismerős.
– Nem is számítottam rá, hogy az lesz, elég ritkán lép ki a klubjából. De felhívom, és megkérem, hogy cserkéssze be a cicáidat. Kimenteni biztos nem fogja őket, de arról gondoskodik, hogy nagyobb bajuk ne essen.
– És ezt meg is teszi neked?
– Nárcisszusz? Oui.
Jean-Claude sem volt tökéletes, de ha valakiben megbízott, akkor abban tényleg meg lehetett bízni.
– Remek. És köszönöm.
– Nagyon-nagyon szívesen. – Mély levegőt vett, majd csendesen megkérdezte.
– Felhívtál volna, ha nem szorulsz a segítségemre? Felhívtál volna valaha is?
Rettegve vártam, hogy valamelyikük egyszer nekem szegezi a kérdést. De ügyesen kivágtam magam.
– Nem akarok kibújni a válasz alól, Jean-Claude, de valahogy az a sejtésem, hogy ez most túl hosszú beszélgetés lenne. Előbb szeretném a leopárdembereimet biztonságban tudni. Utána kielemezhetjük a kapcsolatunkat.
– A kapcsolatunkat? Van nekünk olyan? – Nagyon száraz volt a hangja.
– Jean-Claude.
– Nem, nem, ma petite. Felhívom Nárcisszuszt, és elrendezem a macskáidat, de csak ha megígéred, hogy amikor visszahívlak, befejezzük ezt a beszélgetést.
– Megígérem.
– Szavadat adod? – Nagyon kitartó volt.
– Igen.
– Helyes, ma petite, akkor nemsokára hívlak. – Azzal le is tette.
Én is letettem, aztán csak álltam ott. Gyávaság lenne, ha most felhívnék valakit? Bárkit, csak a vonal foglalt legyen, ha visszahív… Igen, gyávaság lenne. De csábító. Utáltam a lelki életemről értekezni, pláne olyanokkal, akik nagyon is érintettek voltak benne. Alig bújtam ki a kimenős ruhámból, máris megszólalt a telefon. A szívem hevesen vert, ahogy felvettem a kagylót. Rettegtem ettől a beszélgetéstől.
– Halló.
– Nárcisszusz dolgozik a macskáid biztonságán. Akkor hol is tartottunk? – Jean-Claude egy szívdobbanásnyi szünetet tartott. – Igen, igen, szóval hívtál volna valaha is, ha nincs ez a dolog?
– A mesternőm, akihez járok…
– Marianne – szólt közbe.
– …igen, Marianne. Mindegy, szóval azt mondta, hogy nem fogom tudni örökre befoltozni az aurámat. És csak akkor rázhatok le magamról végleg mindenféle természetfeletti ocsmányságot, ha azzal töltöm meg a lyukakat, ami odavaló.
Semmi válasz a vonal másik feléről. Olyan hosszúra nyúlt a csend, hogy végül megkérdeztem.
– Jean-Claude, ott vagy még?
– Itt vagyok.
– Nem dob fel, amit mondtam, igaz?
– Tudod egyáltalán, mit mondtál, Anita? – Nem jelentett túl sok jót, ha a nevemen szólított.
– Úgy gondolom, igen.
– Ezt muszáj tisztáznunk, ma petite. Nem szeretném, ha később azért panaszkodnál, hogy te nem így gondoltad, meg hogy ha tudtad volna, hogy ez milyen szorosan egymáshoz láncol bennünket… Ha hagyod, hogy Richard és én teljesen kitöltsük a jeleket a… testeden, akkor összeforr az auránk. Az energiánk, a varázsunk eggyé válik.
– Már most is valami hasonló a helyzet, Jean-Claude.
– Hasonló, ma petite, de ez még csak a jelek mellékhatása. A tudatosan kívánt egyesülés, az egészen más. És ha egyszer megköttetett, soha többé nem bontható fel, vagy ha mégis, mindannyian komolyan megszenvedjük.
Most én sóhajtottam.
– Hány vámpírpárbajra hívtak ki, míg én meditálással múlattam az időt?
– Néhányra. – Nagyon óvatosan fogalmazott.
– Jónéhányra, lefogadom. Megérezték, hogy nem tökéletes a védelmed. És nehezen boldogultál velük, ugye? Meg kellett ölnöd őket, hogy megszabadulj tőlük.
– Fogalmazzunk úgy, hogy nem estem kétségbe, amiért az elmúlt évben nem akadt komolyabb kihívóm.
– Nélkülem és Richard nélkül elvesztél volna. Ha nem állunk mögötted, ha nem kapaszkodhatsz belénk, képtelen lettél volna megvédeni magad. Amíg itt voltam veled a városban, addig működött is a dolog. Kitöltöttük egymás erejében a lyukakat, mert együtt voltunk, egymás közvetlen közelében. Ellensúlyoztuk a károkat.
– Oui – mondta szinte suttogva.
– Akkor még nem tudtam, Jean-Claude. Talán akkor se alakul másképp, ha tudom, de nem tudtam. Istenem, mennyire oda lehetett Richard! Neki gyilkolni nem olyan magától értetődő, mint nekünk. Ügyes játékos, és a farkasemberei csak azért nem ugranak egymás torkának, mert faarccal játszik. De két ekkora szakadással a belső védelmi rendszerén… – Nem tudtam befejezni a mondatot, mert a szívemet még mindig szorította a jeges rémület. Micsoda veszélybe sodortam mindhármunkat!
– Richardnak is voltak nehézségei, ma petite. A mi pajzsunkon csak egyetlen repedés van, amit egyedül csak te forraszthatsz be. Kénytelen volt egyesíteni az energiáit az enyémmel, hiszen a látszatot tartania kell, jól mondod.
– De nem tudtam! Sajnálom, mindent annyira sajnálok. Teljesen letaglózott a félelem, hogy magatok alá gyűrtök. Marianne nyitotta fel a szememet, amikor már úgy gondolta, hogy készen állok rá.
– És túlvagy már a félelmeken, ma petite? – Nagyon óvatosan kérdezte, mintha valami forró folyadékkal teli csészével egyensúlyozott volna felfelé egy hosszú, keskeny lépcsőn. Megráztam a fejem, aztán kapcsoltam, hogy ő ezt nem láthatja.
– Nem vagyok valami bátor. Vagyis halálra vagyok rémülve. Mi lesz, ha elindulok az úton, és soha többé nem fordulhatok vissza? De azzal is csak áltatom magam, hogy esetleg nincs választásom. Mert lehet, hogy már régóta nincs, sőt soha nem is volt. Már régen nem az a lényeg, hogy ki kivel lesz, és ki kit hagy ott. A sebeink nem maradhatnak nyitva. Nem mászkálhatunk a világban repedezett aurával, mert azt azonnal megérzik, és lecsapnak ránk.
– Ahogy az a lény is, akivel Új-Mexikóban akadtál össze. – A hangja még mindig elképesztően óvatosan csengett.
– Egen.
– És ez most azt jelenti, hogy beleegyezel? Ma éjjel egyesítjük a jeleinket, hogy beheggedjenek végre a sebek, ahogy olyan sokatmondóan nevezted őket?

 

A Kiadó engedélyével.


A szerző életrajza