Főkép

Ha meg kellene határoznom, miben különbözik a Danubia Szimfonikus Zenekar más, magyarországi elsővonalbeliektől (a klasszikus zene nem foci - ha itt hazai viszonylatban jó valaki, akkor nemzetközi körökben is legfeljebb a legnagyobb presztízzsel rendelkezők mögött marad le egy kevéssel), akkor a drámaiságot, a már-már filmzeneszerű érzelmi telítettséget emelném ki.
Pontosan ez az érzelemgazdag, s néhol egyenesen bombasztikus felfogás adta meg a zenekar legutóbbi, romantikus és formalista posztromantikus darabokat megszólaltató koncertjének ízét, ugyanakkor hiányosságait is.

Az elsőnek kiválasztott mű, Carl Maria von Weber Bűvös vadász című operájának nyitánya közel két évszázada a koncerttermek egyik kedvelt darabja.
Hullámzó, dinamikus dallamai, karakteres kürtszólamai hálás feladatot jelentenek bármely muzsikusgárdának, kiváltképp, hogyha kedvelik a vastagabb, határozott tuttikat. Ebben kezdetektől fogva jeleskedtek a Danubia zenészei; a rézfúvósok csodásan emelik ki a vonósok sűrű harmóniáit, és néhány kisebb gikszertől eltekintve (a kürt még a legnevesebb virtuózok kezében sem tartozik a magukat könnyen magadó hangszerek közé) ezúttal is tökéletes előadást élvezhettünk.

Schumann csellóversenye ellenben sokkalta több veszélyt rejteget magában. Mivel alapvetően a szép, és nem a nagy művek közé tartozik, rendkívüli módon meghatározó egyrészt a szólista meggyőző előadása, másrészt a zenekar érzékenysége.
Fenyő László gordonkajátéka nem csupán lenyűgöző volt, hanem szinte együtt lélegzett a zenekaréval, mindenekelőtt az őt az első ráadásban pizzicato akkordbontásokkal kísérő első csellistáéval.
Emellett a karmesterrel is egy-egy alig észrevehető gesztusból megértették egymást, és kezeik alatt a tételek közötti szünetek nélkül játszandó concerto selyméhez hasonlóan egymásba simuló szólamokká és harmóniákká bomlott ki a muzsika szövete.

A második részben felcsendülő Bartók Zené-t bármikor gyönyörűség hallgatni, és mivel hibátlanul megkomponált darab, szinte elrontani sem lehet.
Az „Andante tranquillo” kromatikus fúgájából mégis mintha hiányzott volna a valódi drámai mélység. Talán túl fiatalok még a zenekar tagjai, talán Héja Domonkos sem eléggé sokat tapasztalat vagy megkeseredett még ahhoz, hogy teljes lényével bejárja az elsőre és külsőre matematikai játéknak tetsző tétel végtelen filozófiai tereit.

Az „Allegro”-ban ugyanakkor ismét elemében érezhették magukat a Danubia zenészei. Korábbi előadásokon fel sem figyeltem rá, mennyire nyilvánvalóan kettő-, sőt, háromosztatú a kettős zenekar, valamint a szinte közéjük ékelt kamaracsoport.
Immár kétségtelen számomra, hogy Héja Domonkos pálcája alatt az efféle dinamikusabb darabok szólalnak meg teljes pompájukban - miként az újabb merengő, kesergő hangulatú tételt követő „Allegro molto”, no meg a ráadásként eljátszott Román táncok három utolsó tétele is.

Ugyan kétségkívül hallottam már ihletettebb, megrázóbb, filozofikusabb előadásban is a Zene első tételét, és a harmadik sem emelkedett ki a rengeteg értő megszólaltatás közül, a koncert többi részében mindenért kárpótolt a Danubia Szimfonikus Zenekar friss, életerős, derűs örömzenéje.

Előadók:
Danubia Szimfonikus Zenekar
Héja Domonkos - karmester

Közreműködött: Fenyő László - cselló

A hangversenyen elhangzott művek:
Weber: A bűvös vadász - nyitány
Schumann: Csellóverseny
Bartók: Zene húros-, ütőhangszerekre és cselesztára