FőképA retró szó hallatán legtöbbünknek azonnal a pettyes, félhosszú szoknyák, az apró cipellőkbe és bokazokniba bújtatott női lábak, meg persze a brillantinozott-zselézett jampecfrizura és a gusztustalan színű öltönyök jutnak az eszébe.
Pedig a régi idők felmelegített levesében benne fő a diszkó egyeduralmának, és mindenekelőtt a Woodstock és David Bowie Tin Machine-je közé eső teljes korszak kissé ragacsos, de annál ízletesebb tésztája is.

Hogy miért épp e két jelenséggel jelölöm ki a másság korszakhatárait? A rock and roll tündöklése nem zárult le a pomádézott hajú, rockizós srácok és leányzók kedvelt műfajának többszöri felvirágzásával, hanem tovább élt a Who, a Kiss, vagy akár a Leningrad Cowboys zenéjében.
Emellett viszont megjelent és egyre terebélyesedett egy olyan vonulat, mely jobban közelített a komolyzenéhez, és alternatívát nyújtott az esztétikailag sekélyesebb (ám mégis hatalmas kulturális hatással bíró) valóban könnyű műfajt kevésbé kedvelőknek.

Woodstock (1969) az első nagyobb szabású megnyilvánulása volt ennek a felfogásnak, és nagyjából a Tin Machine feloszlásával (1992-ben) uralkodtak végleg el a szemplerek és egyéb elektronikus szimulációk a rockzenében. Az Audioslave 2006-os albuma pedig pontosan ebbe a nagyjából két évtizedbe utazik vissza muzsikájával.

A gitárhangzás rettenetesen nyers, a dobok szinte kopognak, a basszusgitár tiszta, mégis erőteljes, akár egy díjbirkózó.
Az effektek között főképp akusztikusakat találni: wah-pedált, flangert és chorust. Sehol, a legkisebb nyoma sincs a metálgurukra olyannyira jellemző sivítóan, földbe döngölőn torzított hathúrosoknak, vagy a neoklasszikus szőnyegként funkcionáló szintetizátor-szólamoknak.

Minden élő, eredeti (már amennyire az elektroncsövekkel, talán tranzisztorokkal modulált hangzást annak lehet nevezni, de ebbe most ne menjünk bele), minden arról szól, mennyi energia belefér három instrumentalista és egy énekes hangkiadó eszközeibe.

A „One And The Same” motívumai mintha Jimi Hendrix fejéből pattantak volna ki – a gitárszólók eleve inkább kísérletezők, hangolókulcsokkal, effektpedálokkal, rendhagyó húzásokkal teremtenek sajátos hangulatot, akár az Electric Ladyland sötéten mágikus hangjai, vagy Reeves Gabrels eszement gitárgyötrése a két Tin Machine-albumon.

A két utolsó szám pedig egészen a zsigerekig hatol. A „Nothing Left To Say But Goodbye” utolsó harmadát egy elemi gitármotívum vezeti be, míg a „Moth” dörgő gitárriffjét a verse félakusztikus szendergése ellenpontozza, s teremt ezzel andalítóan felkavaró hangulatot.

Meglehet, nem jellegzetesen Audioslave-es lemez a Revelations, hiszen rengeteg rajta az újítás, Chris Cornell még ma is összetéveszthetetlenül Soundgardenesen énekel, a Rage Against The Machine ex-zenészeiből pedig továbbra sem veszett el a brutalitás és az anarchizmussal kacérkodó düh.
A régi rajongók bizonyosan nem csalódnak benne, akik viszont most ismerkednek a bandával, jobb, ha felkészülnek egy rakétakilövéshez hasonlóan földbe döngölő élményre.

Az együttes tagjai:
Chris Cornell - ének
Tim Commerford - basszusgitár
Brad Wilk - dob
Tom Morello - gitár

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Revelations
2. One And The Same
3. Sound Of A Gun
4. Until We Fall
5. Original Fire
6. Broken City
7. Somedays
8. Shape Of Things To Come
9. Jewel Of The Summertime
10. Wide Awake
11. Nothing Left To Say But Goodbye
12. Moth

Diszkográfia:
Audioslave (2002)
Out Of Exile (2005)
Revelations (2006)