Főkép

Furcsa gyülekezetet fogadott az A38-on 2006. október 27-én, pénteken. A halloween az ijesztő és furcsa jelmezek ünnepe. Sőt, nem is nemzeti ünnep, de azért még aranyos szokás, hogy a gyerekek próbálnak rémisztőek lenni. És persze a felnőtteknek is jó alkalom a halloween a bulizásra. És igen, habár nem tartom különösebb ünnepnek, bulizni szeretek, úgyhogy egyelőre nincs vele különösebb bajom.

Az is igaz, hogy szerintem egy gót ünnepet halloween idejére időzíteni … hát legalábbis nem túl fantáziadús, persze nem is melléfogás, úgyhogy ezzel sem lehet túl nagy bajom, persze nincs is. És persze, hogy még leragadjak egy kicsit a halloween-nél, szerintem annak, aki egyébként is fekete cuccokban jár és vámpírnak festi magát, nem feltétlenül van szüksége halloween partira hogy mindezeket megtegye, persze igaz legalább ezen az egy napon nem lóg ki a „többiek” közül. Valahol máshol, mert ez itt Budapest, de még ezzel sincs bajom, mert nekem ilyen problémáim nincsenek.

Most kellene jönnie annak, hogy deeee és sorolnám az este hibáit, deeee nem tudom, mert így pár napos távolságból hibátlannak tűnik, deee legalábbis igen jónak, éééés ha felidézem magamban a másnapos / másnapi érzéseimet, akkor sem másíthatom meg előző kijelentésemet. Ekkora bevezető után inkább elkezdem a történések elbeszélését. Még mielőtt. Előrebocsátom, hogy miután meghalt Miranda én sem maradhattam tovább, fáradtságom okán. Sajnos.

Olyan fél nyolc felé érkeztem a helyszínre, ahol először kicsit megijedtem, mert nem láttam fekete tömeget és azt hittem, hogy eltévesztettem a helyet vagy a helyszínt vagy mindkettőt. Nem, szerencsére nem, így átrohantam a hajóhídon, letettem a cuccaimat és benéztem a terembe. Ahol DJ Jesper ténykedett kábé húsz fős közönség előtt. Én lelkes huszonegyedikként a pultnál hallgattam a számokat, és a Vote For Love (Tiamat) – nál jöttem rá, hogy hajón vagyok így kimentem a levegőre egy kicsit, nomeg kíváncsi voltam rá, hogy vajon hol marad a tömeg - akire én a Killing Miranda neve hallatán számítottam. Gondolom a smink sokáig tart, főleg a fiúknak.

Aki sokáig sminkel, az lemarad a Garden of Eden-ről. Ők is kicsi, ám egyre lelkesebb közönség előtt produkálhatják magukat, aminek láthatóan még így is örülnek. Gondolom elég sok Moonspell-t hallgattak, amikor a számaikat szerezték. Az énekes néha határozottan esetlennek tűnik - ami inkább poén, mint igazi zavar - pedig remek hangja és jó technikája van.

A harmadik „Vampires of Eden” című szám - na jó volt egyes kettes meg hármas is - környékén szükségünk van nekünk is némi humorérzékre azért, úgyhogy egy cím nélküli még „nyers de azért baromi jó” számot is előad az együttes. Mindent egybe vetve, határozottan jó benyomást tettek rám és persze a közönség többi tagjára is.

A következő együttes előtt ismét a hangulathoz illő zenei blokkot hallgathatunk, inkább az underground halloween hangulatának megfelelőt, industrial-os szintis „keményzene”, ami nekem néha már nyálasnak tűnik, de a szelektort és a közönséget pont nem érdekli az én véleményem, így ismét ürügyül használom a friss levegőt és felmegyek.

Miután elegem lett a fenti világból, ismét megnézem mi zajlik a teremben, lent (underground he he he), főleg, hogy ismét élőzene van. Már a De Facto játszik. Dallamos, rockos hangzású (és néha nem csak hangzású) metálzenét – olyannyira rockosnak tűnik a hangzás, hogy majdnem rockzenét írtam, pedig most is őket hallgatom és határozottan nem az.

Talán a Garden nyers hangjaihoz képest az ő lágyabb hangzású koncertjük az, ami miatt lerockoztam a zenéjüket majdnem. Kellemes, határozottan kellemes. De még bele sem jövünk, már megint két koncert között találjuk magunkat – mondhatni (a nem létező latin műveltségem alapján) interconcerto. Nem baj, mert ez azt jelenti, hogy alig pár perc választ el a Killing Mirandá-tól, és közben azon szurkolok, hogy jöjjenek még emberek, mert tömegnek színét sem látom. Sebaj, a frisslevegő igen szórakoztató, gondolom magamban a lenti Muse vagy Placebo hatására.

És igen, már itt is van a Killing Miranda, az underground egyik legfelkapottabb együttese. Úgy látszik ezt csak én gondolom róluk, mert a négy zenész hírére nincsen teltház, igazi, hamisítatlan underground hangulat van. Talán ez az a koncert, amit majd évek múltán úgy fogunk emlegetni, hogy mi még láttuk őket kis közönség előtt játszani, alig pár méterre. És ami a legjobb, őket baromira nem érdekli, hogy hányan vagyunk, talán egy poén azért elhangzik, zenélnek és zenélnek.

Belle, Alien Dave, Irish Dave és Richard az énekes ceremóniamester kitettek magukért, megmutatták nekünk milyen is, amikor megölik Mirandát. Közben. Főleg amikor Belle a dobszerkót szereli és Richard poénkodni próbál, hogy elterelje a figyelmünket erről a közjátékról. A ritmusos, dallamos dark zene betölti a termet és én – meg még páran – önfeledten szórakozom. Hát csoda, hogy elfáradtam?