FőképAmikor három évvel ezelőtt a csapból is az ausztrál garázsrock csapat dala – „Are You Gonna Be My Girl?” – folyt, egy idő után bosszúsan legyintettem.
Jó volt a nóta, de annyira nem, hogy állandóan ezt kelljen hallgatnom. Volt benne lendület, nyersesség, energia, de ötlet, szellem nem túl sok.
A Jet nem talált ki semmi újat, mindössze okosan nyúltak vissza a gyökerekhez. Mert amit játszottak, az nem volt más, mint hatvanas évekbeli rock and roll, karcos, dobozhangzású, egy szál gitáros/dobos/kiabálós.

Ráadásul állandóan a Flamin’ Groovies nevű amerikai csapatra emlékeztettek, akik még a hetvenes években is ezt a zenét játszották, de nekik igencsak jól állt. (Persze nem véletlenül, hiszen a Flamin’ Groovies az egyértelmű örököse a Rolling Stones fénykorbeli zenéjének.)

Éppen a fentiek miatt vettem kezembe lanyha érdeklődéssel és minimális lelkesedéssel a Shine On című albumot. Hogy aztán az első nóta után felkapjam a fejem, feltekerjem a hangerőt, és odafigyeljek a zenére.
Mert ez az album jó. Szerencsére könnyen és gyorsan túlléptek a beatkorszak hangzásán, és egy nagyon helyre albumot raktak össze.
Az első lemezre jellemző unalmas karcosság teljesen eltűnt, a helyére pedig nagyon jól megírt dalok léptek, amelyek egyenként és egységként is roppant élvezetesek.

Hirtelenjében nem is tudom eldönteni, hogy a balladák vagy a gyorsabb nóták jobbak-e. A balladák hatásvilága néha kísértetiesen nyilvánvaló.
Az ausztrál srácok kellő mennyiségű Beatlest és Oasist hallgattak, és ez meg is mutatkozik az albumon.
Élénk példa az Oasis-hatásra a „Bring it on Back” című dal, amely a brit csapat fénykorának bármelyik albumán helyet kaphatott volna. Ugyanakkor a srácok trükköznek is, mert a bridge-ben egyértelműen a Beatlest idézik, amit én mindig nagy örömmel hallok.

Ugyanakkor most hallatlanul jó ízléssel hozzák vissza a hatvanas évek hangzásvilágát is. Főleg a billentyűsökre gondolok, amik pont annyira autentikusak, amennyire kell, és egy percre sem ülnek rá a dalokra.
A gitártépés az első albumról ismert módon jellemzi a dalokat, itt viszont minden riff a helyén van. A hatások közt két, meglehetősen ellentétes banda is megtalálható.
A „King’s Horses” a Kinkset idézi, ugyan nincs benne annyi humor, mint a Davies-testvérek halhatatlan csapatában, de a zenei humorra rajtuk kívül kevesen voltak képesek. A másik csapat – amelyet azonban nem tudok egyetlen nótához sem kötni – a Pink Floyd. Itt-ott felhangzik egy harmónia, egy váltás, egy sound, épp csak jelzésértékkel.

A Jet ezen az albumon sokkal jobban egyben van, mint az előzőn. És zenéjük is sokkal sokrétűbb, sokkal innovatívabb. A hangzásuk pedig kifogástalan. Kötve hiszem, hogy tombolós szombat estékre alkalmas lenne az album, de nem is ez volt a céljuk.
Hanem hogy megmutassák: van élet a Get Born után, többre, sokkal többre képesek. Ha így folytatják, meghatározó együttes lehetnek, aminek ezen túl folyamatos érdeklődéssel várom az albumait. Az egyre növekvő rajongótáborral egyetemben.

Az együttes tagjai:
Cameron Muncey (gitár, ének)
Chris Cester (dob)
Nic Cester (gitár, ének)
Mark Wilson (basszus)

A lemezen elhangzó számok listája:
1. L` Espirit d`Escalier
2. Holiday
3. Put Your Money Where Your Mouth Is
4. Bring It on Back
5. That`s All Lies
6. Hey Kids
7. Kings Horses
8. Shine On
9. Come on Come On
10. Stand Up
11. Rip It Up
12. Skin and Bones
13. Shiny Magazine
14. Eleanor
15. All You Have to Do

Diszkográfia:
Get Born (2003)
Shine On (2006)