FőképKeller, a kijelölt ütőjátékos

1

Keller egyik kezében egy sörrel, a másikban meg egy hot doggal felsétált a lépcsőn a székéhez. Előtte két férfi éppen annak a cserének a következményeit vitatta meg, amit a Tarpons írt alá: két közepes kilátásokkal rendelkező játékost küldtek le Floridába, cserébe egy balkezes futóért, meg egy másik játékosért, akinek csak később fedik fel kilétét. Keller tudta, hogy nem maradt le semmiről, mert a két férfi akkor is ugyanerről beszélt, amikor felkelt, hogy elmenjen sörért. Ugyanakkor gyanította, hogy a játékos kilétére addigra bőven fény derül, mire ezek ketten befejezik a téma tárgyalását.
Beleharapott a hot dogjába, kortyolt egyet a söréből. A bal oldalán ülő fickó megszólalt: – Nekem meg nem hozott.
Hogyan? Keller azt mondta a pasasnak, hogy mindjárt jön, és talán említette neki, hogy a büfébe indul, de emlékei szerint semmit nem kért tőle.
– Mit nem hoztam magának? Sört vagy hot dogot?
– Egyiket sem – felelte a férfi.
– Kellett volna?
– Nem – ingatta a fickó a fejét. – De ne is törődjön velem. Csak cukkoltam.
– Ó – mondta Keller.
A fickó mondani készült valamit, de nem jutott tovább két szónál, mert a stadionban ülő tömeghez hasonlóan ő is a hazai bázisra figyelt, ahol a Tarpons ütőjátékosa a földre vetette magát, nehogy a gyors labda telibe találja. A Yankees dobójátékosát, egy nagydarab, kiszámíthatatlan japánt a jelek szerint hidegen hagyta a tömeg fújolása, és Keller azon tűnődött, a játékos tudja-e, hogy ő az elégedetlenség célpontja. Megfogta az elkapó játékostól érkező labdát, felvette a pozícióját, és dobáshoz készülődött.
– Taguchi szeret belülre dobni – magyarázta a férfi, aki Kellert cukkolta. – Vollmer meg szeret a hazai tányér körül tömörülni. Így aztán Vollmernek néha vagy le kell vetnie magát a porba, vagy fel kell áldoznia magát a csapatért.
Keller beleharapott a hot dogjába, és azon morfondírozott, hogy vajon megkínálja-e újdonsült barátját egy falattal. A gondolat felmerülése kiválóan bizonyítja, hogy a férfi sikerrel cukkolta. Örült, hogy nem kellett megosztania vele a hot dogját, mert az egészet magának akarta. Volt egy olyan érzése, hogy mihelyst végez ezzel, azonnal megy is a következőért.
Ami különös, mert soha nem evett hot dogot. Néhány évvel ezelőtt olvasott egy politikai tárgyú cikket az egyik magazin utolsó előtti oldalán, amiben a törvényhozást a kolbászhoz hasonlították. Az ember sokkal jobban jár, ha nem tudja, hogyan készül, emelte ki a szerző, mire Keller, akit addig sem a törvények, sem a kolbász készítésének titkai nem érdekeltek, elkezdett foglalkozni a kérdéssel. A törvényhozással kapcsolatos megjegyzés nem változtatta meg az életét, de anélkül, hogy tudatos döntést hozott volna, egyszerre már nem találta a kolbászt olyan vonzónak.
A stadionban azonban minden más. Sejtette, hogy a Tarpon Stadionban árult hot dog összetétele sokkal gyanúsabb, mint a boltban kapható virslié, de nem ez volt a lényeg. A stadionbéli hot dog a baseball-élmény szerves része, ahogy a szurkolók is, akik teli szájjal üvöltik az utasításaikat a tőlük több tíz méterre álló játékosoknak, vagy a dobójátékos lehurrogása, akit ez egyáltalán nem hat meg, vagy éppen az, hogy az embert vadidegenek cukkolják. Ez mind része az Amerikai Kikapcsolódásnak.
Megint harapott, majd kortyolt egyet. Taguchi csak dobott, aztán megint, mire végre Vollmernek az egyik dobás megtetszett, belevágott egy hatalmasat az ütőjével, mire a labda egészen addig szállt, amíg Bernie Williams össze nem szedte. Az első és a második bázis felé is futójátékosok kocogtak, de amikor Williams begyűjtötte a labdát, visszacaplattak a helyükre.
– Eggyel kevesebb – jegyezte meg Keller új barátja, a cukkoló.
Keller harapott egy újat, majd jött a korty sör. A következő ütőjátékos veszettül hadonászott az ütőjével, de a csavart labda messze levágódott róla. Taguchi mindent megtett, amit lehetett. Kevés volt, kiesett, mennie kellett, helyére jött a következő.
A Tarpons újabb játékosát a Yankees gyorsan leléptette. Válaszképpen a szurkolók egy emberként hurrogtak. – Mindig ezt csinálják – mondta Keller.
– Mindig – felelte a fickó. – Ezt a stratégiát senki sem bánja, ha a saját csapata csinálja, de ha az ellenfél, akkor már sokkal érzékenyebben érinti őket.
– Szerintem akkor is jó húzás volt.
– Hacsak Turnbull nem üt egy félelmetes nagyot. Amilyet régen szokott.
– Az egyik nagy ütését én is láttam – bólintott Keller. – Wrigley Fielden, mielőtt még lett volna stadionvilágítás. Akkor a Cubs-ban játszott. De arra nem emlékszem, ki ellen játszottak.
– Bizony, ha még nem volt világítás a stadionban, akkor a Cubs tagja volt. Az elmúlt időben azonban egyre gyatrábban játszik. A statisztikák szerint…
– Persze, a statisztikák – vágott közbe Keller.
– Ez a hüvelykek, a százalékok és a mi-lett-volna-ha mondatok játéka – mondta a férfi, és Keller hirtelen a szokottnál is hálásabb volt, hogy amerikai. Ugyan soha nem volt még labdarúgó-mérkőzésen, de valahogy nehezen hitte, hogy egy meccsen ilyen beszélgetésbe tudna bonyolódni.
– A Tarpons hetedik ütőjátékosa – jelentette be a hangosbeszélő. – Tizenhetes számmal a kijelölt ütőjátékos következik, Floyd Turnbull.

2

– Ő a kijelölt ütőjátékos – mondta Dot a viktoriánus ház teraszán a Taunton Place-en. – Akármit is jelentsen ez.
– Azt jelenti, hogy csak a támadósor tagja – magyarázta Keller.
– Biztos, Keller. És az baj, hogy csak a támadósor tagja? Valakinek nem tetszik a szakszervezetben?
– Valami hasonló – felelte Keller, aki nem akart belemenni. Egyszer megpróbálta elmagyarázni a szabályokat egy légikísérőnek, és ezt a hibát még egyszer nem követi el. Nem volt szexista, és tudta, hogy nem kevés nő tisztában van a szabályokkal, de akik mégsem, azoknak nem ő fogja elmondani.
– Láttam párszor játszani – kavarta meg a jeges teáját. – Floyd Turnbullt.
– A tévében?
– A tévében több tucatszor – felelte. – Most ez egyik régi meccse jutott eszembe, amin én is ott voltam. Éppen Chicagóban akadt dolgom, amikor a Cubs tagja volt, és a Wrigley Fielden játszottak.
– Éppen Chicagóban akadt dolgod?
– Nos – válaszolta Keller. – Én csak akkor megyek valahova, ha dolgom van ott. Munka. Szóval volt egy szabad délutánom, és elmentem megnézni őt.
– Manapság bélyegkereskedőkhöz jársz.
– Mert manapság este vannak a meccsek – kortyolt a teájába Keller. – De azért néha most is elmegyek. New Yorkban is láttam párszor Turnbullt. Még kint, a Shea Stadionban, amikor a Cubs-ban játszott, és a döntőt játszottak a Mets ellen. Vagy az Astros tagja volt. Nem könnyű észben tartani.
– És annyira nem is életbevágó, hogy pontosan emlékezz.
– Szerintem a Yankee Stadionban is láttam. De igazad van, nem fontos.
– Sőt – folytatta Dot –, én akkor is boldogan tudnék élni, ha soha nem láttad volna sem a tévében, sem valamelyik stadionban. Komplikálja ez a helyzetet, Keller? Mert ha igen, akkor visszahívom az embert, és megmondom neki, hogy passzolunk.
– Erre semmi szükség.
– Nos, nem is szeretném megtenni, hiszen a felét már kifizették. Semmi bajom nincs azzal, hogy hétközben egy, vasárnap és ünnepnapokon két megbízást is visszautasítsak, ám ha pénzt kell visszaadnom, akkor attól fájni kezd a gyomrom. Szerinted miért lehet?
– Mert a madár már ott van a kezedben – felelte Keller.
– Ha a madár ott van a kezemben – bólintott Dot –, akkor nagyon utálnám elengedni. Láttad a pasast játszani. Ettől még el tudod intézni őt?
Keller elgondolkodott, majd megrázta a fejét. – Nem látom, miért ne tudnám – válaszolta. – Ez a munkám.
– Bizony – dőlt hátra a székben Dot. – Csakúgy, mint Turnbullnak. Őt a csapatban jelölték ki, hogy üsse a labdát, téged meg valaki más, hogy őt üssed. Vagy…

– Kijelölt ütőjátékos – ingatta a fejét Keller, amikor Turnbull a második ütésre készült. – Ezt meg ki találta ki?
– Valami marketinges lángész – felelte újdonsült barátja. – Egy lángeszű géniusz, aki kutatásokkal bizonyította, hogy a szurkolók több akciót és több hazafutást akarnak látni. A dobódomb alacsonyabb lett, a bíróknak megmondták, hogy a magas labdákat ne fújják le, aztán a labdát is megváltoztatták, a pályát körbekerítették, a játékosok elkezdtek súlyt emelni, könnyebb ütőket használni, mire most itt vagyunk, és lassan olyan eredmények születnek, mint a kosármeccseken. A múlt héten a Tigers 14:13-ra győzött. Miért kellett az egypontos győzelemhez még tizenhárom másik?
– A Nemzeti Ligában azért még a dobók is üthetnek.
– És a profik között szerencsére senki sem használ alumínium ütőt. Az ESPN-en közvetítik a főiskolai bajnokságot, de nem bírom nézni. Ki nem állhatom az ütő hangját, amikor belevág a labdába. Arról nem is beszélve, hogy olyan átkozottul messze röpül.
A következő dobásnál a labda a porban kötött ki. Posada nem találta meg, de az edző gyanakodott, és nem engedte elindulni a futót. Erre a szurkolók fújolni kezdtek. Nehéz volt eldönteni, kire vagy miért haragszanak. A Keller előtt ülő két férfi is csatlakozott a hurrogókhoz, mire Keller és újdonsült barátja egymásra néztek, és sóhajtottak.
– Szurkolók – legyintett a fickó.
A következő labda magas volt, de Turnbull jól találta el. A szurkolók egy emberként figyelték visszafojtott lélegzettel a labdát, ami sebesen elhagyta a pályát. A tömeg felsóhajtott, a futók visszakocogtak a helyükre. Turnbull sem látszott boldognak, de felvette a pozícióját.
A következő labdába hatalmasat vágott. O’Neill odarepült, és elkapta, az inningnek vége lett.
– Éppen itt volt az ideje, hogy a Yankees összeszedje magát – jegyezte meg Keller barátja.

A nyolcadik inningben a Yankees alaposan elhúzott, ám Floyd Turnbull remek ritmusban kapta el Mike Stanton gyors labdáját, ami a nézők között kötött ki. Keller figyelte a büszkén trappoló játékost, amint kiélvezi a még ottmaradt szurkolók ünneplését.
– Ez volt karrierjének háromszáz-kilencvenharmadik hazafutása – kommentálta a férfi Keller balján. – És milyen sokan lemaradtak róla, mert nem akartak csúcsforgalomban hazamenni.
– Háromszáz-kilencvenharmadik?
– Már csak hét kell neki a négyszázhoz. Az ütések közt is jól áll. Ez volt kétezerkilenszáz-nyolcvannyolcadik.
– Ezt így vágja fejből?
– Így, csak nem fejből – felelte a férfi, és hatalmas eredményjelző táblára mutatott, amire az előbbi statisztikákat felírták. – Már csak tizenkét ütés hiányzik neki a Háromezresek Klubjához. Ez az egyetlen dolog, ami a kijelölt ütőjátékos-szabály mellett szól. Az olyanok, mint Floyd Turnbull békésen eléldegélhetnek a pályán, amíg el nem érnek valami hasonló eredményt. És még néha hasznot is hajthat a csapatnak. Futni ugyan nem tud, vetődni sem, de a kurafi nem felejtette el, hogyan kell megütni egy labdát.
A Yankees kamatostul visszakapta a kölcsönt a kilencedik inningben, amikor Jetert kiejtették, aztán Bernie Williams csinált egy hazafutást, végül pedig Rivera ejtett ki két ütőjátékost.
– Kár, hogy olyan kevesen voltak itt Turnbull hazafutásánál – folytatta Keller barátja. – De ez már csak így van. Jól kezeli az ütőt, ám amikor üt egy tisztességeset, akkor a Tarpons vagy annyira vesztésre, vagy éppen nyerésre áll, hogy semmit sem számít.
Keller és a barátja lesétáltak a lépcsőn, ki a stadionból. – Jó lenne, ha Floyd bekerülne a Háromezresek Klubjába – mondta a férfi. – De egy másik csapat tagjaként. Nekünk egy jó balkezes ütőjátékosra meg pár futóra van szükségünk, nem egy öregemberre, akinek rossz a térde, és akkor üt egy hazafutást, amikor már nem számít semmit.
– Maga szerint el kellene cserélni?
– Persze, szeretnék is, de kire? Jól jön a csapatnak, de annyit nem segít, hogy megérje annyi pénzt fizetni érte. Még három éve van vissza a szerződéséből. Évi hat és fél millió dollárral. Több csapat is hasznát tudná venni, de ennyiért senkinek sem kell. A Tarpons meg nem bonthat vele szerződést, mert a pénzét akkor is ki kellene fizetniük. És akkor hol van az, amit az új játékosra kell költeni?
– Trükkös ügy – bólintott Keller.
– Trükkös ám. Nos, én a Pentland sugárúton parkolok, és itt el is búcsúzok. Jó volt elbeszélgetni magával.
Azzal a férfi eltűnt, Keller pedig megfordult, és elindult az ellenkező irányba. Nem tudta, hogy hívják a férfit, akivel beszélgetett, és sanszos volt, hogy soha többé nem találkoznak. És ezzel nem is volt semmi baj. Keller szerint ez is a játék egyik külön öröme: az ember érdekes és hasznos beszélgetéseket folytathat idegenekkel, akik előtt ő is idegen maradhat. A férfi kellemes társaság volt, és a végén hasznos információval szolgált.
Keller ugyanis most már tudta, hogy miért bérelték fel.

– Turnbull kolonc a Tarpons nyakán – magyarázta Dotnak. – Óriási pénzt fizetnek neki, ami akkor is jár, ha nem játszik. És szerintem én itt lépek be a képbe.
– Nem tudom – felelte Dot. – Biztos vagy benne, Keller? Azért ez elég erőszakos formája a létszámleépítésnek. Csak azért, hogy ne kelljen neki fizetést adniuk? Mennyit keres?
Keller megmondta.
– Annyit? – csóválta a fejét Dot. – Ez sok pénz azért, hogy valaki egy fadarabbal üssön bele néha egy labdába. És még csak nem is kell a tűző napon a pályán állnia. Ott ül a padon, várja, hogy rákerüljön a sor, igaz?
– Igaz.
– Akkor azt hiszem, közel járhatsz az igazsághoz – nézett rá Dot. – Nem tudom, ki bérelt fel minket és miért, de amit mondtál, annak sokkal több értelme van, mint amit én ki tudtam találni. Ugyanakkor egy kicsit ideges vagyok, Keller.
– Miért?
– Mert ez olyasvalami, amitől megaludhat a tejed.
– A tejem? Miről beszélsz?
– Régóta ismerlek, Keller. És tudom, hogy szerinted nem tisztességes egy alkalmazottal így elbánni annyi, munkában töltött év után. Satöbbi, satöbbi, satöbbi. Hallod, amit mondok?
– A satöbbit igen, de a többit nem – felelte Keller. – Dot, egész egyszerűen kíváncsi vagyok, ki bérelt fel minket és miért. A kíváncsiság elég messze van a jogos felháborodástól.
– Ha jól emlékszem, akkor a kíváncsiságba páran hamar megöregedtek.
– Nos – jelentette ki Keller –, annyira nem vagyok kíváncsi.
– Szóval nincs miért aggódnom?
– Nincs – nyugtatta meg Keller. – A fickónak meg vannak számlálva az ütései.

***

A Tarpons másnap délután végzett a Yankees-szel folytatott meccssorozatával. Az ász jobbkezes ütőjátékosuk remek formában játszott, a Tarpons győzött 3:1-re, ráadásul a kijelölt ütőjátékosuk segítsége nélkül, aki ugyan ütött kettő jót, de nem elég erőset.
Keller egészen jó helyről nézte a meccset, aztán visszament a hoteljébe, kijelentkezett, majd a repülőtérre vezetett. Bérelt kocsiját leadta, és elrepült Milwaukee-ba, ahol a Tarponst a Brewers látta vendégül három meccs erejéig. Bérelt egy újabb autót, aztán kivett egy szobát fél mérföldre attól a hoteltól, ahol a Tarpons játékosai rendszeresen megszálltak.
Az első meccsen a Brewers győzött 5:2-re. Floyd Turnbullnak jó estéje volt: egymás után ütötte a jobbnál jobb labdákat, de a végeredményen nem tudott változtatni. A csapattársai nem követték a ritmusát, így pontot sem szerzett.
Másnap a Tarponsnak sikerült kiejteni a Brewers újoncát, amitől a játék nyitottá vált, a lehetőséget megragadták, és végül 13:4-re nyertek. Turnbull az első inningben csinált egy hazafutást, a hetedikben még egyet, és a nyolcadikban megint pályára küldték, hátha sikerül a harmadik is.
– Ezt meg mire jó? – kérdezte a kopasz férfi Keller mellett. – Kettő megvan, kell egy harmadik is?
– Alaposan vezetnek, akár meg is próbálhatják, nem? – kérdezett vissza Keller.
– Akkor is – ingatta a fejét a kopasz. – Ez a baj ezzel az alakkal. Mindig csak saját maga érdekelte, meg a karrierje. Egy újabb triplát akar, és kész. A csapat meg nem számít.
A meccs után Keller elgurult egy német étterembe a várostól délre. Az atmoszférát szinte tapintani lehetett: a pult fölött kézzel faragott pohártartón lógtak a söröskorsók, egy bőrnadrágba öltözött banda umcacázott, és tizenöt különféle csapolt sört kínáltak. Keller nem tudta megkülönböztetni a pincérnőket, mindegyik egyformán nézett ki a szoknyában meg a buggyos ujjú ingben. A jelek szerint Floyd Turnbullnak is hasonló nehézségei támadtak: mindegyik pincérnőt Gretchennek hívta, és akármelyik ment el mellette, bedugta a kezét a szoknyája alá.
Keller azért jött ide, mert megtudta, hogy ez a Tarpons játékosainak kedvenc helye. Ha ez nem lett volna elég, a sauerbraten miatt már megérte eljönni. Amikor a tányérja teljesen üres volt, ahogy a söröskorsója is, megjelent egy pincérnő, és újabb sört akart hozni, de Keller inkább kávét kért. Mire a nő visszajött a bögrével, Turnbullt nem is lehetett látni az asztalánál, annyian álltak sorba az autogramjáért.
– Mindegyik az étlapot akarja aláíratni vele – jegyezte meg Keller. – A végén elfogy az összes.
– Mindig ez van – felelte a nő. – Étlap van bőven, ugyanis a játékosok rendszeresen idejárnak, a vendégeink meg autogramot akarnak tőlük. A sportolók szívesen esznek itt.
– A konyhájuk tényleg jó – mondta Keller.
– És pénzbe sem kerül. Mármint a játékosoknak az étel. A tulaj szerint minél több sportoló eszik itt, annál többen járnak ide. A baseball-játékosokat különösen szereti. De azt nem lenne szabad elmondanom, hogy itt ingyen esznek.
– A mi kis titkunk marad.
– Tőlem világgá is kürtölheti. A mai az utolsó estém. Kinek van szüksége olyan bunkókra, mint Floyd Turnbull? Ha azt akarom, hogy megvizsgáljanak, elmegyek a nőgyógyászomhoz.
– Észrevettem, hogy a kezei nem ott járnak, ahol kellene.
– Ezek ilyenek. Ingyen esznek meg isznak, de legalább adnak is borravalót. Nem sokat, mert ezek mind szarrágók, de legalább hagynak valamit. Turnbull mindig húsz százalékot.
– Az azért nem rossz.
– A semmi húsz százalékát.
– Ó.
– Azt mondta, ma csinált két hazafutást.
– Most tart háromszáz-kilencvennégynél – közölte Keller.
– Bárcsak a következőnél otthon is maradna.

3

– Tegnapelőtt este – mondta Keller –, egy német étteremben ettem Milwaukee-ban.
– Milwaukee-ban, Keller?
– Nos, nem pontosan Milwaukee-ban. A várostól pár mérföldre délre a Michigan-tavon.
– Tényleg? – kérdezte Dot. – Tavon vagy nem tavon, de elég messze voltál Memphistől. Bár ha belegondolok, Milwaukee-től délre voltál, és az azért mégis közelebb van Memphishez, mint ha mondjuk északra lettél volna.
– Dot…
– Mielőtt még jobban belemerülnénk a földrajzi kérdésekbe – szakította félbe Dot –, csak egyet kérdeznék. Nem Memphisben kellene lenned? És tenned, amit tenni szoktál?
– Ami azt illeti…
– Ne mondd nekem, hogy megtetted, mert akkor hallottam volna róla. A CNN már rég leadta volna, és meg sem várják a sporthíreket. Észrevetted, hogy mindig azt mondják: „óra húszkor”? De melyik óra húszkor?
– A különböző időzónák miatt.
– Nem mondod? És te melyik időzónában vagy? Vagy nem tudod?
– Seattle-ben vagyok.
– Nyugati part. Három órával New York mögött.
– Bizony.
– De fényévekkel előttünk kávéügyben – mondta Dot. Fogadok, hogy meg tudod magyarázni.
– Utaznak – felelte Keller. – A meccsek felét Memphisben játsszák, a másik felét különböző városokban.
– Te meg elkíséred őket.
– El. Nem akarok kapkodni, gondosan akarom megválasztani, hogy mikor lépek akcióba. Annyit költök repülőjegyre, amennyit csak akarok, nem? Különben is, senki sem mondta, hogy sietnem kellene.
– Nem – mondta Dot. – Ha szorítana az idő, akkor mondták volna. Gondolom, ide-oda röpködsz, és beugrasz pár bélyegkereskedőhöz. Hogy kipihend a sok meccs okozta fáradalmakat.
– Hogy megpihenjek – felelte Keller.
– Hogyan tudnak baseballozni Seattle-ben, Keller? Ott mindig esik, nem? Vagy a stadion fedett lenne?
– Az.
– Értem. Hadd kérdezzek még valamit. Memphisnek mi köze van a halakhoz?
– Hogyan?
– Tarpon – válaszolta Dot. – Az egy hal. Memphis meg ott áll a sivatag kellős közepén.
– Nos, a Mississippi azért ott folyik.
– Láttál akár egy tarpont is a Mississippin, Keller?
– Nem.
– És nem is fogsz – jelentette ki Dot. – A tarpon ugyanis egy mélytengeri hal. Akkor miért erről neveztek el egy memphisi csapatot? Miért nem Gracelanders a nevük?
– Mert elköltöztek – felelte Keller.
– Milwaukee-ba – mondta Dot. – Aztán Seattle-be, onnét meg a jóisten tudja, hogy hova.
– Nem – közölte Keller. – A csapat költözött. Először a Sarasota Tarponshoz tartoztak, de mivel nem tudtak elég jegyet eladni a meccseikre, az új tulajdonos gondolt egyet, és Memphisbe költöztette a csapatot. Ott van a kosárcsapatok, Dot. Utah Jazz. L.A. Lakers. Mi köze van Salt Lake Citynek a jazzhez, és Dél-Kaliforniát mióta hívják az Ezer Tó Országának?
– Na látod, Keller – szögezte le Dot –, engem ezért nem érdekel a sport. Mert átkozottul bonyolult. Nincs egy Miami Heat nevű csapat? Remélem, ők maradnak, ahol vannak. Képzeld csak el, ha Buffalóba költöznének.
Miért is hívta fel Dotot? Megvan. – Dot – kezdte. – Ma délelőtt elmentem a csapat hoteljébe, és láttam ott egy fickót.
– És?
– Egy alacsony kis embert – válaszolta Keller. – Nagy volt az orra, a feje meg olyan, mintha satuba szorították volna.
– Egyszer hallottam egy férfiról, aki ezt csinálta az áldozataival.
– Nos, kétlem, hogy ezzel a fickóval ez történt volna, de az arca mégis ilyen volt. A hotel halljában ült, és újságot olvasott.
– Nem csoda, hogy kiszúrtad. Gyanús viselkedés.
– Nem, nem erről van szó – felelte Keller. – Olyan elegáns a figura, és kilógott onnét. Ráadásul pár nappal korábban láttam Milwaukee-ban, a német étteremben.
– A híres német étteremben.
– Valóban híres, de nem ez az érdekes. Mind a két helyen láttam, és mindkétszer egyedül volt. Milwaukee-ban azért figyeltem fel rá, mert magában evett, és enyhén feltűnő volt, mert rajtam kívül csak ő vacsorázott magányosan.
– Megkérhetted volna, hogy üljön oda hozzád.
– Kilógott a tömegből. Olyan volt, mint valami piperkőc a Broadwayről egy régi filmből. Akár egy menyét, ami széles karimájú kalapot hord. James Cagney mellett szoktak ilyenek játszani.
– Azt hiszem, sejtem, hogy hova akarsz kilyukadni.
– Arra gondoltam – folytatta Keller –, hogy nem én vagyok az egyetlen kijelölt ütőjátékos ezen a meccsen... Halló? Dot?
– Itt vagyok – szólalt meg Dot. – Csak emésztem, amit mondasz. Nem tudom, ki a megbízó, mert egy közvetítő hozta az üzletet. Azt azonban tudom, hogy senki sem ideges, senkinek sem sürgős az ügy. Akkor meg miért béreltek volna fel még valakit? Biztos vagy benne, hogy ő is Turnbullra utazik? Lehet, hogy csak egy megátalkodott szurkoló, aki egy meccsről sem akar lemaradni, ezért követi őket, akárhova is mennek.
– Nem úgy néz ki, Dot.
– Akkor magándetektív? A baseball-játékosok is megcsalják a feleségüket, igaz?
– Mindenki megcsalja a feleségét, Dot.
– Akkor egy feleség bérelte fel a fickót, aki most bizonyítékot gyűjt a válóperhez.
– Annál sokkal kétesebb alaknak látszik, semmint hogy magánkopó legyen.
– Azt hittem, ez nem lehetséges.
– Nem olyan, mint a megkenhető rendőrből magánnyomozóvá avanzsált figurák. Ez az alak olyan, akit letartóztatnak, aztán megkeni a rendőrt, hogy elengedjék. Szerintem szintén szakmabéli, és nem éppen A-kategóriás.
– Mert ha az lenne, akkor nem így nézne ki.
– A munkaköri leírás szerint az embernek feltűnés nélkül kell tudnia elvegyülni a tömegben – közölte Keller. – De ez úgy néz ki, mint egy… pulyka a csirkeólban.
– Pulyka a csirkeólban? Mindegy. Lehet, hogy más is holtan akarja látni az emberünket.
– Nekem is eszembe jutott.
– Talán egy másik megbízó felbérelt egy második bérgyilkost. Tudod mit? Szerintem nem rossz ötlet, hogy nem kapkodsz.
– Én is pontosan erre gondoltam.
– Mert ha nem vársz, és akcióba lépsz, akkor akár még bajba is kerülhetsz a miatt a menyétképű alak miatt. És ha valóban azért van ott, hogy elintézze Turnbullt, és te a háttérben maradsz, hagyod, hadd végezze el a melót, akkor azzal nem vesztesz semmit, igaz? Mindegy, hogy ki húzta meg a ravaszt, a pénzünket megkapjuk.
– Akkor csak várok.
– Persze. Igyál sokat abból a nevezetes kávéból. Ázzál bőrig abban a híres esőben. Seattle-ben is vannak bélyegkereskedők, Keller?
– Vannak. Tacomában biztosan.
– Akkor ugorj be egyhez – javasolta Dot. – Vegyél pár bélyeget. Érezd jól magad.

– Az egész világot gyűjtöm 1840-től 1949-ig, a Brit Nemzetközösséget meg 1952-ig.
– Más szóval a klasszikusokat – bólintott a kereskedő, egy szögletes arcú férfi csíkos nyakkendőben és kockás ingben. – A legjobbakat.
– Mostanában azon gondolkodom, hogy egy témát is felveszek. A baseballt.
– Kiváló elképzelés – mondta a férfi. – A legtöbb témában állandóan belefut azokba az ócska olimpiai sorozatokba, amiket csak úgy ontanak magukból a nemlétező kis országok. A foci még rosszabb. Főleg a világbajnokságok miatt. A baseball-lal nem ez a helyzet, mert nem olimpiai versenyszám. Most mondja meg nekem, mit tudnak a baseballról Guinea-Bissau-ban?
– Tegnap este meccsen voltam – közölte Keller.
– Csak nem nyert a Mariners?
– Megverték a Tarponst.
– Ideje volt.
– Turnbull két hazafutást is csinált.
– Turnbull… A Mariners játékosa?
– A Tarpons kijelölt ütőjátékosa.
– Tudja, ez a kijelölés – ingatta a fejét a férfi. – Engem már nem is érdekel többé a játék. És miért érdekes a két hazafutása? Nem az első volt neki.
– Nem tudom, érdekes-e – felelte Keller –, de most már csak három hiányzik a négyszázhoz.
– Soha nem lehet tudni – vont vállat a férfi. – Talán hamarosan St. Vincent és a Grenadina-szigetek kiad vele egy bélyeget. Nos, hogy döntött? Megnézi a baseballos albumokat?
– Ezen még gondolkodnom kell – rázta meg a fejét Keller. – Egy új gyűjteményt kezdeni komoly döntés. Törökországgal hogyan áll? Az albumomban egymást követik az üres oldalak.
– Üljön csak le – mondta a kereskedő. – És meglátjuk, tudunk-e ellene tenni valamit.

A Tarpons Seattle-ből Cleveland-be repült három meccsre a Jacobs Fielden, aztán Baltimore-ba négy meccsre három nap alatt a divízió első helyén álló Oriolesszal. Keller lekéste a Mariners elleni utolsó meccset, így még a csapat előtt Cleveland-be repült, kivett egy hotelszobát, majd belépőt vásárolt a három meccsre. A Jacobs Field egyike a legújabb stadionoknak, és ez látható büszkeséggel töltötte el a szurkolókat. Tavaly több teli hely volt a lelátókon, mint üres, de az idén az Indians elég gyengén muzsikált, így Keller könnyedén tudott jegyet venni.
Floyd Turbullnak mindössze egyetlen ütése volt az egész meccsen, az se valami erős. Aztán gyorsan ki is ejtették. A helyére beálló csontos gyerek azonban csinált három hazafutást.
– Ez a gyerek vert meg minket – jegyezte meg a Keller mellett ülő férfi. Indians szurkoló volt, és ugyanezt gondolta Kellerről is, nem alaptalanul, mert a fején egy Indians baseballsapka virított. – Bárcsak Turnbull maradt volna a pályán – folytatta a férfi.
– Közel a háromezer ütéshez – mondta Keller.
– Egy rakás ütés meg hazafutás, de minket ez a gyerek vert meg. Turnbull csak a hírnevéért játszik meg a rekordokért, nem pedig a csapatért. Ez Floyd Turnbull.
– Bocsásson meg – szakította félbe Keller. – De ott van egy ismerősöm, és üdvözölni akarom.
A menyétképű piperkőcön most egy Panama-kalap volt, a nyakában meg piros sál. Keller még a sál és a kalap nélkül is kiszúrta volna. Még a harmadik inningben meglátta, és azóta folyamatosan figyelte, hogy ott van-e. A fickó most egy nővel beszélgetett. Egészen közel hajoltak egymáshoz, de a nővel valami nem volt rendben. Egy ilyen kinézetű nőből nem nézte ki, hogy a legutolsó hazafutás részleteit beszéli ki a menyétszerű piperkőccel.
Magas volt, vékony, és királynői méltósággal viselte a korát. Kosztüm volt rajta, és Keller első pillantásra azt gondolta, hogy az irodájából jött, de aztán meggondolta magát: nem irodában dolgozik, hanem cégtulajdonos. Ha volt is keresnivalója a stadionban, akkor nem a szurkolók közt kuporogva a kényelmetlen széken, hanem egy méregdrága páholyban.
Miről beszélhetnek olyan izgatottan? Akármi is volt az, Keller nem tudott belehallgatni, mert befejezték, mielőtt odaérhetett volna. Elváltak és külön irányba indultak. Keller fejben feldobott egy érmét, majd a nő után indult. Azt már tudta, hogy a piperkőc melyik hotelbe jelentkezett be milyen név alatt.
A nőt a Ritz-Carlton Hotelig követte, amin nem is lepődött meg. Útközben megszabadult az Indians baseballsapkától, de még ennek ellenére sem volt megfelelően öltözve egy ötcsillagos szálloda halljához. A farmer meg a póló a stadionban még elment, ám itt már kérdéses volt.
Nem tudott mit tenni. Bement, és remélte, hogy megpillantja a nőt. De nem. Akkor iszik egyet a bárban. Hacsak nem kérnek nyakkendőt, akkor elüldögél ott, elszopogat egy sört, és talán sikerül úgy szemmel tartania a hallt, hogy nem dobják ki. Ha a nő lefeküdt aludni, nincs szerencséje. Talán csak átöltözni ment fel a szobájába, mert még nem vacsorázott.
Keller itt abba is hagyta a találgatást, ugyanis amikor belépett a bárba, megpillantotta a nőt a sarokban, amint egyedül ült, kezében egy cigarettával egy hosszú szipka végén – manapság ritkán lát ilyet az ember –, és valami vörös színű koktélt ivott. Manhattan vagy Rob Roy, gondolta Keller. Igen, egy ilyen finom nő, még ha egy kicsit más korba is tartozik, csak valami jóféle koktélt ihat.
Keller megállt a pultnál, kért egy Tuborgot, és odavitte a nő asztalához. Azt leszámítva, hogy a szeme egy pillanatra elkerekedett, a nő arcán más érzelmet nem látott. Keller kihúzott egy széket, és anélkül ült le, hogy megkérdezte volna, szabad-e.
– Én vele vagyok – kezdte.
– Nem tudom, miről beszél.
– Neveket ne mondjunk, oké? Panama-kalap, nyakában piros sál. Húsz perce vele beszélgetett, igaz? Játszhatjuk azt, hogy nem érti, miről beszélek, de jobb lenne, ha velem jönne.
– Hova?
– Beszélni akar magával.
– De most beszéltünk!
– Nézze, én alig értek valamit ebből az egészből – mondta Keller, és ez történetesen igaz is volt. – Csak teszem, amit mondanak nekem. Ő is eljöhetett volna, de annak maga nem örült volna, igaz? Nyilvános helyen, a szállodája bárjában Slansky-vel.
– Slansky?
– Hibát követtem el – ismerte el Keller. – Olyan nevet mondtam, amiről maga nem tudhat. Felejtse gyorsan el, jó?
– De…
– Ami azt illeti, nekünk sem kellene sokáig itt ülnünk és beszélnünk. Én most szépen kisétálok, maga megissza az italát, aztán utánam jön. A bejárat előtt várom egy kék Honda Accordban.
– De…
– Öt perc – mondta Keller, felállt, és kiment a bárból.

4

A nő majdnem tíz perc múlva jelent csak meg, de habozás nélkül beült a Hondába. Keller kikanyarodott a hotel elől, majd belülről bezárta az összes ajtót.
Miközben a Panama kalapot viselő férfihoz igyekeztek (akinek nem Slansky a neve, de kit érdekel?), Keller megtudta, hogy Floydnak nemcsak viszonya volt a nővel, hanem rábeszélte, hogy fektessen be az ingatlanüzletébe. A megállapodást azonban úgy kötötték meg, hogy a nő a pénzét csak egy hosszú és költséges per után kaphatta volna vissza. Hacsak Turnbull nem hal meg, amikor is az üzlettársi viszony automatikusan megszűnik. Keller nem is próbálta megérteni a jogi helyzetet. A lényeget értette, és ennyi elég is volt neki. Ahogy a nő Turnbullról beszélt, Keller egyre tisztábban látta, hogy még akkor is szívesen látná őt holtan, ha ebből neki semmi haszna nem származna.
Különös, hogy az emberek mennyire nem kedvelték Turnbullt.
Slansky az egész összeget megkapta előre. Cserébe a nő szent esküt fogadtatott vele, hogy Turnbull felhagy a levegővétellel, mielőtt a csapat visszaér Memphisbe. A nő szerette volna, hogy Slansky még Cleveland-ben elintézze, de a piperkőc addig vonakodott, amíg a teljes összeget meg kapta. Most úgy nézett ki, hogy Turnbull még élve érkezik meg Baltimore-ba, de holtan távozik onnan, mert a következő állomás Memphis, azt pedig…
Mi van, ha Slansky meg akarja spórolni a baltimore-i utat?
– Itt is vagyunk – kanyarodott be Keller egy bevásárlóközpont elé. A boltok bezártak, a parkoló meg egy Chevrolet-t leszámítva teljesen üres volt. A Chevy bal hátsó kereke töklapos volt, így Keller mellette parkolt le, és leállította a motort.
– Hátul várja magát – nyitotta ki az ajtót a nőnek. Úgy álltak, hogy a Chevy miatt az utcáról nem lehetett odalátni. – Erősen kell figyelnünk – szorította meg a nő karját.

A Keller által Slansky-nek keresztelt férfi az I-71-es egyik lehajtója mellett vett ki szobát egy olcsó motelben John Carpenter néven. Keller odament az ajtajához, bekopogott, de nem kapott választ. Túl egyszerű lett volna.
Mindegy.
A Tarpons játékosai megint a Marriottban ütöttek tanyát, hacsak nincsenek már úton Baltimore felé. De éppen most ért véget az esti meccs, és holnap is este fognak játszani. Talán itt éjszakáznak, és csak reggel szállnak repülőre. Keller kocsiba ült, és elment a Marriottba. A bár felé menet meglátta az egyik futójátékost, meg egy dobót is. Szóval akkor nem repültek még el, hacsak valaki ezt a kettőt nem tartotta itt, de ez sem tűnt valószínűnek, mert a két játékos nem mutatta a depresszió jegyeit.
A bárban újabb játékosokat látott. Leült, rendelt egy sört. Az egyik játékos rápillantott Kellerre, és főbólintással üdvözölte. Keller egy pillanatra megijedt. Olyan sokáig lett volna a csapat körül, hogy megjegyezték az arcát?
Megitta a sörét, és felállt. A hallban Floyd Turnbull jött vele szemben, és nem volt túl boldog. Nem is volt minek örülnie. Egy Anliot nevű hórihorgas gyerek este elvette a kenyerét, és megnyerte a Tarponsnak a meccset. Nem csoda, hogy Turnbull bosszús volt, és Keller szerint bárkinek szívesen szétrúgta volna a seggét. Ha az a valaki Anliot, akkor még jobb. A szobája felé ment, és Keller úgy gondolta, hogy a játékos lefekszik aludni.
Keller visszament a piperkőc hoteljába, megint kopogtatott, és megint nem történt semmi. A hotel előtt egy nyilvános fülkéből tárcsázta a recepciót. A nő arról tájékoztatta Kellert, hogy John Carpenter kijelentkezett.
És hova ment? Ilyen későn nem repülhetett el Baltimore-ba. Talán kocsival ment. Keller látta az autót, ami öregebb és viseltesebb volt annál, semmint hogy bérelte volna. Talán az övé volt, és úgy döntött, hogy elvezet Clevelandből Baltimore-ba.

Keller Baltimore-ba repülővel ment, és a meccs kezdetén már a helyén ült a Camden Yardson. Floyd Turnbull nem volt a kezdőcsapat része. A kispadon csücsült, mert Graham Anliotot jelölték ki ütőnek. A srác csinált egy tisztességes hazafutást, de Keller nem várta meg, mi lesz a meccs végeredménye. Amikor eljött, a Tarpons négy ponttal vezetett.

Az Ace Hardware eladója beütötte a gépbe, amit Keller összegyűjtött: egy tekercs képdrótot, egy csomag képszöget- és akasztót. A srác levonta a logikus következtetést. – Csak nem keretezni készül? – kérdezte vigyorogva.
– De – felelte Keller. – A kedvenc baseballjátékosomat készülök felakasztani.
– Hogyan?
– Mármint a képét – javította ki magát gyorsan Keller. – Elkalandozott a figyelmem. A képét.

A hotelszobájában Keller azt kívánta, bárcsak vett volna egy drótvágó fogót. Mivel nem vett, ezért lemérte, mekkora drótra van szüksége, aztán addig törte, forgatta, tekerte a vékony acélsodronyt, amíg el nem szakadt. Mindegyik végére hurkot kötött, a maradék drótot visszatette a zacskójába, hogy a képszögekhez- és akasztókhoz hasonlóan bedobja majd egy esőcsatornába.
Nem tudta, Slansky hol szállt meg, előző este a stadionban sem látta. Azt azonban tudta, miféle motelekben szeret megszállni. Slansky az olcsó és a stadionhoz közeli helyeket szerette. Ugyanazt a nevet használja vajon? Keller szerint Slansky-nek nincs oka változtatni jó szokásán. Amikor felhívta az Édes Álmok Motelt a Key Highway-n, egy kellemes, indiai akcentusú nő azt közölte vele, hogy igen, megszállt náluk egy John Carpenter. Akarja, hogy kapcsolja?
– Nem szükséges – felelte Keller. – Meg akarom lepni.
És meg is lepte. Amikor Slansky – Keller nem tehetett róla, de még akkor is Slansky-ként gondolt a piperkőcre, ha a nevet ő maga találta ki – beült a kocsijába, Keller már várta a hátsó ülésen.
A férfi egy pillanatra megmerevedett, amiből Keller tudta, hogy megérezte a jelenlétét. Slansky nyugodtan bedugta a slusszkulcsot a helyére. Engedje, hogy elmenjen? Szó sem lehet róla, mert Keller szintén a motel parkolójában hagyta a kocsiját, és akkor kénytelen lenne visszasétálni.
Ráadásul Slansky minél tovább mozog, annál nagyobb az esélye, hogy fegyvert rántson.
– Csak nyugodtan, Slansky – mondta neki Keller.
– Összetéveszt valakivel – nyögte a férfi hangjában megkönnyebbüléssel és kétségbeeséssel. – Nem tudom, ki az a Slansky, de nem én.
– Nincs időm elmagyarázni – felelte Keller. És tényleg nem volt ideje, de ha mégis, akkor is mi haszna lett volna? Egyszerűbb volt használni a képdrótot, ahogy már oly sokszor tette a múltban. És ha Slansky abban a hitben halt meg, hogy összetévesztették valakivel, ám legyen. Talán még meg is könnyebbült.
Vagy nem. Keller megmarkolta a drót két végén lévő hurkot, erősen húzta, és úgy döntött, semmilyen jelentősége nincs, hogy Slansky milyen hitben hal meg.

5

– Affenébe – mondta a dagadt férfi Keller mögött, amikor az Orioles játékosa úgy ért földet, hogy a kezében a saját kesztyűjén kívül semmi sem volt. A Baltimore dobójátékosa úgy ingatta a fejét, ahogy az összes dobójátékos szokta ilyen helyzetben, aztán Floyd Turnbull peckesen befejezte a hazafutását.
– Azt hittem, szerencsénk lesz, amikor az a gyerek lesérült – ingatta a fejét a dagadt férfi. – Egyelőre senki nem tud vele kezdeni semmit a pályán, olyanokat dob. Két hétig nem játszhat?
– Azt mondják – felelte Keller –, hogy eltörte az egyik lábujját.
– Ráléptek a lábára? Az meg hogy történt?
– Én csak hallottam – válaszolta Keller –, hogy egy tömött liftben utazott, és senki sem tudja, pontosan mi történt. Vagy még korábban törte el, és csak a liftben vette észre, vagy ott tiport rá valaki a lábára. Az orvosok szerint egy hónap múlva olyan lesz, mint újkorában.
– Nekünk legalább nem fog ártani – sóhajtott a férfi. – De Turnbull jól járt. Egyre közelebb a rekordküszöbhöz.
– Háromszáz-kilencvennyolc – közölte Keller.
– Annyi? Már csak kettő kell a négyszázhoz. És az ütéseknél?
– Még négy, és eléri a négyezret.
– Sok szerencsét neki – mondta a férfi. – De pont ellenünk kell megütnie a négyezrediket?
– Szerintem Memphisben meglesz.
– Melyik? Az ütés vagy a hazafutás?
– Talán mind a kettő – bólintott Keller.

– Nekem nem hozott – mondta a férfi.
Ugyanaz a figura volt, aki mellett a Tarpons első meccsén ült, és emiatt Keller úgy érezte, most tanúja lesz annak, ahogy Turnbull történelmet ír. Az első labdája a második inning elején olyan volt, mintha szeme lett volna, pont elhúzott két védő között. Megint a Yankees ellen játszott a Tarpons, és Turnbull, aki a Tampa Bay ellen kifejezetten rosszul domborított, makacsul menetelt a bűvös határok felé. Háromszáz-kilencvenkilenc hazafutása volt, az ütése a második inningben pedig a kettőezer-kilencszázkilencvenkilencedik.
– Én kaptam az utolsó hot dogot – magyarázta Keller. – Felajánlanám a felét, de soha nem adok senkinek az ételemből.
– Igaza van – bólintott a férfi. – Önző világban élünk.
Turnbull egyre jobban játszott, de Kellert nem érdekelte különösképpen. Csodálatos este volt a stadionban, remek idővel, és legalább annyira élvezte a beszélgetést a mellett ülő férfivel, mint a füvön zajló drámát. A meccs nagyon kiegyenlített volt, a csapatok fej-fej mellett haladtak. Turnbull hirtelen hullámvölgybe került, és az a veszély fenyegette, hogy kiejtik.
– A francba – mondta Keller barátja. – Azt hittem, valami különlegeset látunk ma este. De ahogy nézem, várnunk kell még egy kicsit. Hacsak Turnbull össze nem szedi magát.
A játékos mintha meghallotta volna. A Yankees dobójátékosa eleresztette a labdát, Turnbull iszonyú jól elkapta. A labda csak szállt és szállt, egyenesen a nézőtér felé. Amikor nyilvánvaló volt, hogy nincs ember, aki ezt megfogja, Turnbull a levegőbe bokszolt, majd kidüllesztett mellel megcsinálta a hazafutást. Az egész stadion hangosan éljenzett és ünnepelt.
Négyszáz hazafutás, háromezer ütés – a meccsnek vége, a Tarpons nyert.
– Ennél jobb befejezést írni sem lehetett volna – mondta a férfi. Keller bólintott: ő is pontosan így gondolta.

– Kóstold meg – mondta Dot. – Ízlik?
Keller belekortyolt a jeges teába, aztán hátradőlt a hintaszékben. – Finom – felelte.
– Már azon gondolkodtam, látlak-e még valaha – nézett rá Dot. – Amikor utoljára hallottam felőled, akkor ott volt az a piperkőc alak, akiről azt hitted, hogy bérgyilkos. Azt hittem, hogy te voltál a célpontja, és elintézett téged.
– Épp fordítva történt – közölte Keller.
– Ó?
– Útban volt – magyarázta Keller. – Ahogy a nő is, aki felbérelte. A nő Clevelandben, egy üzletközpont parkolójában elcsúszott, és kitörte a nyakát. A fickó meg, akit felbérelt…
– Beszorították a fejét egy satuba?
– Az még azelőtt történt, hogy mi találkoztunk. Nem, ő meg belegabalyodott valami képdrótba Baltimore-ban.
– Floyd Turnbull pedig természetes halált halt – bólintott Dot. – Élete legnagyobb estéje, ami egyben az utolsó is lett.
– Ironikus – jegyezte meg Keller.
– Ezt Peter Jennings mondta róla a tévében. Turnbull ünnepelt, túl sokat ivott, lefeküdt aludni, aztán megfulladt a saját hányásában. Ha hiszed, ha nem, egy orvos elmagyarázta, hogy ez sokkal gyakrabban megtörténik, mint gondolnánk. Elájul az ember, mert annyit ivott, aztán ahogy a hátán alszik, hányni kezd, és belefullad.

A Kiadó engedélyével.

A szerző magyarul eddig megjelent művei:

Matt Scudder:
Az apák bűnei (GM)
Az apák bűnei (RG)
A pusztítás és teremtés ideje
A halál völgyében
Döfés a sötétben
Nyolcmillió halál
Ha a szent kocsma is bezár
A penge élén

J.P. Keller:
Bérgyilkos
Bérgyilkos a célkeresztben
Bérgyilkos mindörökké
Bérgyilkos inkognitóban

Bernie Rhodenbarr:
A betörő, aki parókát viselt
A betörő, akit szekrénybe zártak
A betörő, aki szeretett Kiplinget idézni
A betörő, aki Spinozát olvasott
A betörő, aki úgy festett, mint Mondrian
A betörő, aki eladta Ted Williamst
A betörő, aki Bogartnak képzelte magát
A betörő, akit temetni veszélyes
A betörő, aki zabot hegyezett

Kapcsolódó írás:A betörő, akit Bernie Rhodenbarrnak hívnak