FőképStockhausen számomra pontosan olyan, mint a posztmodern tánc: az első pillanatokban inkább összefüggéstelen, zagyva keverék, mely látszólag mindenféle rendszert nélkülöz, ám a mű előrehaladtával (s különösen a sokadik meghallgatással) egyre egységesebbnek, koncepciózusabbnak mutatja magát.
Lassanként kibontakozik előttem az elsőre véletlenszerűnek, hirtelennek tetsző motívumok szisztematikussága, és gyönyörködni kezdhetek a szimmetrikusságtól felettébb messze elrugaszkodott, fraktálszerű arányokban és dimenziókban.

Mindezt mi sem példázza jobban, mint az idestova fél évszázaddal ezelőtt született, forradalmi mű, a Gruppen, amely nem csupán hangszerelési szabadságában jelentett szokatlan előrelépést, hanem ezzel párhuzamosan a zenei struktúra átértelmezésében is.

Hiszen az ütősök addig szokatlanul hangsúlyozott jelenléte és az elektromos gitárok mellett a mű legfőbb újítása a három, egymástól többnyire eltérő tempóban megszólaló, egymással nem hagyományos értelemben versengő, egymást egészen újszerűen kiegészítő zenekarból áll.

Stockhausen kihasznál minden lehetőséget, amit egy efféle felállás kínál. A hangszeres szólók mellett felfedezhetünk a concerto grossókéval rokon hangszercsoportok közötti felelgetést, nagy ritkán pedig a három zenekar egyazon kitartott harmóniát ad át egymásnak, akár az elektronikus zenék kezdetleges sztereó-effektusai.
Mégis, egyfajta ősi, legkésőbb a reneszánszból eredeztethető tradíció újragondolása rejlik a megoldásokban.
Hiszen Thomas Tallis Spem in alium című motettája szintén a térben és időben elkülönülő csoportok interakciójára épített, mi több, a hallgatóság mozgását is beépítette a mű szerkezetébe.

A Punkte ezzel szemben viszonylag „egyszerű” darab. Megértése kevésbé problematikus, ugyanakkor azonos, de legalábbis a Gruppen-éhez sokban hasonló elgondolásokból indul ki.
Itt is ugyanúgy érzékelhetők a matematikai funkciók, és a véletlenszerűség szimulációja. A mű sokak - többek között maga a zeneszerző szerint is - „pointillista” alkotás, amely Pissaro festményeihez hasonlóan színfoltokban rakja fel a motívumokat, melyekből aztán távolról, kellően átfogó perspektívából kialakul a kép, mely éppúgy gyönyörködtető, mint elgondolkodtató.

Gyönyörködtetést említek, noha pontosan tudom, hogy Stockhausen elsősorban a viszonylagos újdonságtól vissza nem riadó vájtfülűeknek szól. De nem szabad elfeledni, hogy a huszadik század második felének zenéje mindenkinél - még John Cage-nél is - többet köszönhet a német zeneszerző roppant zeneelméleti hatású kísérleteinek és schoenbergi elveket tagadó, azokra egészen sajátos felfogással reagáló kompozícióinak.

Előadók:
WDR Sinfonieorchester Köln

Eötvös Péter - karmester
Arturo Tamayo - karmester (Gruppen)
Jacques Mercier - karmester (Gruppen)

A lemezen elhangzó művek:
1. Gruppen
2. Punkte