FőképForgatókönyv: M. Night Shyamalan
Zene: James Newton Howard
Főszereplők: Paul Giamatti, Bryce Dallas Howard
Gyártó: Warner Bros.
Magyarországi forgalmazó: InterCom
Magyarországi bemutató: 2006. szeptember 7.

Bár Shyamalant már A falu kapcsán is sokak, sokféleképpen küldték el távoli helyekre, amit azonban a Lány a vízbenért kapott, azt valószínűleg soha nem fogja elfelejteni: egyesek elmeállapotáról érdeklődtek, mások meg csak simán ritka nagy marhaságnak nevezték az aktuális opuszt – persze, a filmet megtekintve már érthető, miért épp a kritikusoknak okozott akkora fájdalmat a friss mozi.

Az 1999-es Hatodik érzék óta jól csengő név lett a Shyamalan, amolyan brand, ami talán a filmvilággal csak felületes kapcsolatot ápoló nézők számára is mond valamit. Leegyszerűsítve: lassan csordogáló történetet, feszültséget, csavart a végére, és persze valami misztikusat.

Nos, az évek során minden változott, így emberünk is. Az aktuális munka ugyan ráérős cselekményvezetésével, hosszú beállításaival és zenéjével a rendező korábbi mozijaival rokon, ugyanakkor gyakorlatilag minden másban eltér tőlük.

Az alapszituációra persze még könnyedén rá lehet illeszteni a misztikus jelzőt: a Cove bérház megkeseredett gondnoka, Cleveland Heep rájön, hogy a helyi medencét éjszakánként valaki kisajátítja magának, így kénytelen cselekedni, minek következtében megismerkedik a titokzatos jövevénnyel.
A címbeli, Mesének nevezett fiatal nimfa egy más világból csöppent a lakók közé, és mást se szeretne, csak hazajutni. Ez viszont nyilvánvalóan nem lesz egyszerű feladat, szakállas barátján kívül a ház több bérlőjének segítségére szükség lesz.

Shyamalan már a prológusban egyértelművé teszi a néző számára, hogy milyen filmet fog látni, vagyis ha el akar menekülni, mielőbb tegye. Mert a Lány a vízben igazi, felvállalt mese: voltaképp a reklámhadjáratban is folyton emlegetik, hogy a rendező saját lányainak kigondolt, esti altatója ez, csak épp egészestés játékfilmmé gyúrva.
Vagyis az eddig jól bevált „misztikus filmes” megnevezést ezúttal el lehet felejteni: különös lényekkel, eseményekkel dolgozó fantáziatörténetet kapunk, mely persze jócskán eltér korunk népszerű fantasy-szériáitól, de egy pillanatra sem tagadja meg mese-voltát, sőt.

Azon külföldi kritikusoknak, akik szerint a rendező elvesztette az eszét, annyiban igaza van, hogy ezúttal nem merész húzásról van szó (mint A falu átveréses reklámkampánya esetében), hanem szabályszerűen öngyilkosságról: a film a nagyközönség számára aligha értékelhető furcsaság marad, már a koncepció is (anyagi) bukásra ítéli.
Hiszen a határozottnak tűnő vállalás (miszerint most mesét fogunk látni) valójában annyira mégsem működőképes: nehéz elképzelni, ki is volt a célközönség, márpedig egy mainstream produkció esetében ez alapvető fontosságú tudnivaló lenne.
A kellemetlen helyzeten ráadásul még az is ront, hogy a Lány a vízben Shyamalan bemutatkozását jelenti a Warner-stúdiónál, és ennél nyilván sikeresebb entrée-t is el lehet képzelni.

A film bukéját voltaképp az adja, hogy nem szokványos mese: egyszerre dolgozik itt-ott olyan sokk-effektekkel, melyek miatt rárakható a sárga karika, ugyanakkor igencsak humoros, sőt, (ön)ironikus mozival van dolgunk.
A Shyamalan-féle elképzelésből furcsa, posztmodern alkotás született: olyan mese, ami a szereplőkkel, illetve azok tetteivel együtt rakja össze magát.
Szokatlan, önreflektív koncepció ez, egyben ez az erőssége (eredetisége okán), ugyanakkor bukásának egyik oka (hiszen a sok viccelődés hatására itt-ott már nehéz eldönteni, mennyire is gondolta komolyan a rendező az aktuális jelenetet).

Egyfelől megbecsülendő a vállalkozás merészsége, lévén nem újabb, tőle megszokott mozival rukkolt elő, ugyanakkor kevésbé dicséretes, hogy a nagyszerű alapötletből egyenetlen, itt-ott jogosan piszkálható film született, mely nagyobb odafigyeléssel akár különös remekmű is lehetett volna.

A fentebb említett, néhol túlzásba vitt (illetve helyenként zavarba ejtő helyzetet előidéző) viccelődésen túl nem ártott volna az egyébként mese-létével nagyon is tisztában levő filmben tisztázni, vajon miért segít mindenki különösebb megütközés nélkül a gondnok rendhagyó küldetésében.
A jól láthatóan CGI-rém megjelenését is igencsak vissza lehetett volna fogni (noha sokk-effektnek itt-ott nem utolsó, mégis, ezen túl aligha jelenthet komolyabb félelem-forrást), az egyszerűen megoldott, kissé csalódást keltő fináléról nem is beszélve.

Persze mindez nem halványítja el, hogy a vizuálisan eddig is nagyon erős Shyamalan Christopher Doyle személyében újabb kiváló operatőrt talált.
Az ázsiai filmgyártást erősítő zseni, Zhang Yimou újabb munkáiból (Hős, A repülő tőrök klánja) és az első rendezését leszámítva bármelyik Wong Kar-Wai-moziból lehet ismerős, s ezúttal sem hazudtolja meg magát.

Jellegzetes stílusát az óceán másik oldalán is sikerült kamatoztatnia: rengeteg felső gépállású képe és egyéb, szokatlan kameraállása, valamint rendhagyó kompozíciói csak a film előnyére válnak; s bár a Szerelemre hangolva pazar vizualitásával nem említhető egy lapon, a Lány a vízbennek azért így sincs miért szégyenkeznie.
Főleg, ha emellé a rendező állandó, méltán megbecsült kollegája, James Newton Howard szolgáltatja az aláfestést: a kettővel korábbi Jelekből jócskán építkező zene igazi varázslatos hangulatot teremt, sőt, akár túl is lép (a fináléban) az alapját képező filmen.

Ami a színészválasztást illeti, Shyamalan ezúttal is jól bevált szokását követte: egyrészt az előző moziból már ismerős Bryce Dallas Howardot tette meg főszereplőnek (azonban a hölgy leginkább csak jelen van, szerepe legalábbis ennyire kárhoztatja), mellé pedig az általa korábban még nem foglalkoztatott Paul Giamattit választotta (aki hozza a tőle elvárt magas színvonalat).

A többiek aligha lehetnek ismerősek, leszámítva persze a rendezőt magát: hagyományaihoz híven ugyanis Shyamalan ismét osztott magának lapot, amivel önmagában még nem lenne baj, lévén megvan hozzá a tehetsége, ugyanakkor a kissé nárcisztikus monológért (melyet a filmben Mesén keresztül ad elő magának) azért jár a fekete pont.

A Lány a vízben nehezen szerethető film, a rendező eddigi legfurcsább húzása. Könnyű meglátni benne a potenciált, a kreativitást, és számos más, fentebb említett erényt (leginkább az önreflektív mese ötletét), ugyanakkor felületesség lenne elmenni hibái mellett.
Persze kétség sem férhet hozzá, hogy a nagyközönség szemében bukni fog: tízből kilenc ember valószínűleg vissza akarja majd kérni a jegy árát, és talán tiltólistára is veszi Shyamalant. Kár lenne azonban kihagynia a mesékre fogékonyaknak: különleges élmény, még ha igényel is némi toleranciát teljes körű élvezete.

Eddig a rendező alábbi filmjeiről írtunk:Hatodik érzék
A Sebezhetetlen
Jelek
A falu