FőképA Dűne vadászai előszavában Brian Herbert és Kevin J. Anderson azzal magyarázza az „Előjáték a Dűnéhez” és a „Dűne legendái”-trilógiák megírásának szükségességét, hogy a harmadik kötettel (itt az eredeti angol, valamint a keménytáblás magyar kiadások sorrendjére gondolok) sokan önkényesen lezárták magukban a Dűne-regényfolyamot.
Az átlagos - különösen a sci-fit dömpingszerűen olvasó tizenéves - olvasóközönség igényeit figyelembe véve ez nem is különösebb meglepetés.
A Dűne gyermekei-nek fókuszába ugyanis a fantasztikum keltette áhítatos döbbenet helyett a politikai intrikák, a jövőbelátás társadalomfilozófiai következményei kerültek.

A sivatagbolygón, és ezáltal az egész ismert galaxison uralkodó Aliáról egyre több kulcsszereplőnek meggyőződésévé válik, hogy megszállott, s ekképp elpusztításra megérett szörnyeteg.
Ugyanakkor Muad-Dib vallásáról is kiderült már, hogy a szent küldetés álcája mögött csupán a régensi hatalom folyamatosságának biztosítására hivatott. Erről a titokzatos - a tömegek szerint magával Paul Atreidesszel, vagyis Muad-Dibbel azonos - Prédikátor mellett immár a fremen fedaykinok nyílt ellenszegülése árulkodik.

Ezzel párhuzamosan az örökösödés kérdése talán még az Arrakison folyó hatalmi viszályoknál is alattomosabb (vagy adott esetben magasztosabb) cselszövésekre készteti egyrészt a trónfosztott Corrino-ház legifjabb férfi sarját, Farad’nt, másrészt az Arany Ösvénytől apjukkal ellentétben meg nem rettenő ikreket, Letót és Ghanimát.

Paul gyermekeire azonban az elrettentő lehetséges jövő választása mellett is iszonyatos megpróbáltatások várnak, hiszen míg Farad’n édesanyja kondicionált lhaza tigrisekkel igyekszik elpusztítani a fia útjában álló trónkövetelőket, a Bene Gesseritek érdekében látszólag a két nagy ház házasság általi egyesítése és kibékítése - valójában saját befolyásuk alá hajtása - áll.

Lévén, hogy a Dűne-rajongók többsége - ha nem is közvetlen olvasmányélményből, legalább hallomásból - tisztában van a későbbi fejleményekkel, nem titok, hogy Leto végül diadalt arat ellenfelei felett.
Ám nem az ideiglenes végkifejlet, hanem a szövevényes cselekmény kibontása, a dolgok mikéntje a legfontosabb. Frank Herbert nagysága és zsenialitása éppen a bölcseleti mélységekig hatoló elmélkedésben és az olvasót Coriolis-viharként magával sodró történetmesélésben keresendő.

Annál érdekesebb viszont az eredeti Dűne-ciklus mindegyik kötetében még ténylegesen megtalálható tudományos fantasztikus nóvum - sorsalakító újítás vagy felfedezés - aktuális problematikája.
A Leto istencsászárrá válásához vezető metamorfózis a szuperhős-képregények, mindenekelőtt a Peter Parkert Pókemberré változtató sejt-szimbiotikus átalakuláshoz hasonlítható (az eredeti Dűne regény részletekbeni leközlése 1963-ban, egy évvel a Pókember „megszületését” követően kezdődött, jóllehet A Dűne gyermekeit már 14 esztendő választotta el a Marvel képregényfigurájának első megjelenésétől).
Ám alaposabb elemzés után arra a következtetésre juthatunk, hogy valójában a Dűne-univerzum egyetlen nem földi, evolúciós eredetű központi tényezőjének, a fűszert előállító homokférgeknek idegenségét húzza alá.

Ugyanakkor még ebben sem lehetünk teljesen biztosak, hiszen az ógermánban az angol eredeti „worm” sárkányt vagy kígyót jelentett, mely jelentésben még archaikus angol szövegekben is előfordul a szó.
Lehetséges, hogy a kígyózó, tűzokádó, szüzeket felfaló, elpusztíthatatlan lény egyenesen a germán mitológiából és az efféle mítoszokból származtatható mondákból és mesékből került át némi módosításokkal a Dűne-világmindenségbe?
A kibővített regényfolyamban mindenesetre nem egy burkolt célzás esik az etimológiából eredő kétértelműségekre.

A Dűne gyermekei-vel vége szakad tehát az önmagukban is lenyűgöző, ugyanakkor olvasmányos arrakisi történeteknek, és a regényciklusban egyre inkább az elmélkedés, a történelmi, politikai, mitológiai utalások egymásba fonódása veszi át a főszerepet, ezzel némileg megnehezítve a befogadást.
Ennek ellenére elképzelni sem tudom, miképpen várhatták ki az egykori olvasók a következő Dűne-regény, A Dűne istencsászára megjelenéséig eltelt öt évet. Jómagam szinte hipnotikus kényszert éreztem, hogy (ismét, immár sokadszorra) tüstént belekezdjek II. Leto ezredévekben mérhető uralkodásának történetébe.