FőképNem tehetek róla, de olvasás közben többször eszembe jutott, mennyire hasonlít mindez Erich Maria Remarque (1898-1970) klasszikus könyvére, A diadalív árnyékában címűre.
Úgy vélem ez részben annak is köszönhető, hogy kortársak voltak, életük egy részét szülőhazájuktól távol töltötték, így hasonló élményekben volt részük.

A többi egyezés pedig a témából adódik, hiszen mindkét regény hősei emigránsok, hazájukból ilyen-olyan okok miatt távozó egyszerű emberek, akik idegen ég alatt keresik a helyüket, boldogulásukat és a boldogságot.
Nem könnyű feladat, nem is mindenkinek sikerül.

Azért a két regény között jól érzékelhető a különbség is, elvégre Földes Jolán (1902-1936) nem politizál, nála szó sincs antifasizmusról, vagy más ideológiai elkötelezettségről, de még a vallás is háttérbe szorul.
Az eszmék helyett megismerjük Barabásékat, a jobb élet reményében külföldre (Párizsba) települt magyar munkáscsaládot, és évtizedekig tartó beilleszkedési próbálkozásaikat.

Mindez nem korlátozódik pusztán az események ismertetésére, Földes Jolán hol empatikusan közli az éppen aktuális szereplő gondolatait, érzéseit, hol ókori jósnő módjára jelez később bekövetkező eseményeket.
Ráadásul nem ragaszkodik szigorúan az időrendiséghez, időnként hónapok, évek telnek el említés nélkül, bár tény, a folyamatosságot betartja.

A történetben nincs direkt mondanivaló, erkölcsi üzenet, miközben azért érezhetően nem csak a szórakoztatásról van szó benne. Leginkább holmi késleltetett hatású kábszerhez tudom hasonlítani, ami csak napokkal a fogyasztás után fejti ki hatását.
Ami ráadásul eléggé megfoghatatlan valami csupán. Mert az rendben van, hogy képet kapunk, milyen volt az első világháború után idegennek lenni egy új hazában, nyelvismeret és a szokások ismerete nélkül.
Az is tény, hogy nem csak egy szereplő, hanem az ismeretségi körhöz tartozó emigránsok révén sokféle alkalmazkodási módot ismerünk meg.

De – és elérkeztem a bizonytalanságom mezejére – ennél többről szól a regény. Családról, kétkezi munkásokról, szabadúszó értelmiségiekről, a nemzetközi események kihatásáról az emigránsokra.
Egy kicsit a sorsról, a másokkal szembeni felelősségünkről – és magáról az életről. Mindez manapság elképzelhetetlen módon (a könyv 1936-ban jelent első ízben), de nem tudom megmondani, hogy a közfelfogás, vagy csak a kortárs könyvkiadás termékei változtak meg ennyire.

„Valószínűleg mindig is ez volt az arány elszármazottak, számkivetettek, emigránsok között, ez volt az arány, és mindörökké ez marad. Egy-kettő sátrat ver az idegen földön. A többiek? Elmúlnak lassan és nyomtalanul.”
Ezzel a szomorkás gondolattal zárul a regény, és még sokáig ott marad az olvasó mellett. Talán elmúlik, de jobb esetben valami beleolvad belőle az emberbe.