Főkép

Annak ellenére, hogy a minisorozat tönkrenyerte magát a 2003-as Arany Glóbusz díjátadón, fenntartásokkal kezdtem neki a sorozatnak. Sajnos a kelleténél mélyebb nyomot hagyott bennem az Angyalok városa című 1998-as mozi, ami Wim Wenders csodálatos alkotásán, a Berlin fölött az égen tett látványos és nehezen bocsátható erőszakot. Még akkor is makacsul tartottam magam prekoncepciómhoz, amikor láttam, hogy a sorozatot Mike Nichols jegyzi, és a szereplőgárda sem éppen utolsó.

Aztán belecsaptam, illetve nem is én, hanem Nichols. Két perc sem kellett hozzá, hogy belássam: szerencsére nagyobbat nem is tévedhettem volna.

A ’80-as évek közepén járunk. Amerika életében gyötrelmes időszak. Reagan regnál, a republikánusok az élet minden területét átszövik. Az ország ugyan gazdasági szempontból fantasztikusan áll talpra a ’70-es évek válságából, de politikai, intellektuális, urambocsá közérzeti szempontból olyan mélyponton van, mint az ’50-es évek közepe óta soha.

Reagannek köszönhetően a republikánusok tábora napról napra gyarapodik, egyre több és több fiatal lép soraikba, és büszkén vállalja a nehezen vállalhatót: republikánus vagyok. Ami addig a fiatalok körében szitokszó volt, most önérzetes jelvény lett. Reagan valóban a legtöbbet tette az amerikaiak öntudatának és önbecsülésének felemeléséért Kennedy óta, de milyen előjellel. Nem érdemes belemenni elnöksége legszégyenletesebb tetteibe, elég egyet kiemelni: az AIDS kezelését.

Most már pontosan tudjuk, hogy ha nem Reagan és bandája vannak a hatalmon, talán esély lett volna megállítani a kórt, de a homofób, mereven vallásos szentfazék elnök és emberei nem voltak hajlandóak tudomást venni a kórról, és ennek gyászosabb eredménye lett, mint azt bárki is gondolta volna.

Egy ilyen politikai, gazdasági környezetben kezdődik el a sorozat, amelynek főszereplői homoszexuálisok. A meglehetősen széles spektrum két végletén keresztül mutatja be a saját darabjából forgatókönyvet író Tony Kushner a kór terjedését. Egyfelől ott van Prior Walter (Justin Kirk), harminc éves New York-i srác, másfelől pedig Roy Cohn (Al Pacino), az ötvenes évei végén járó dühödt republikánus ügyvéd. A hat rész az ő történetüket járja körbe, és persze nem meglepő módon, ha személyesen nem is, de találkoznak.

Prior Walterről kiderül, hogy AIDS-es, mire barátja, Louis Ironson (Ben Shenkman) jól elhagyja, hogy szinte azonnal összeálljon Joe Pitt-tel. Joe (Patrick Wilson) a ’80-as évek Amerikájának mintafiatalja: mormon hitű, és Salt Lake Cityből egy New York-i bíróságra kerül egy bíró mellé. Az már nem tipikus, hogy van egy felesége, Harper (Mary-Louise Parker), aki… Aki nincs rendben. Depressziós? Skizofrén? Vagy csak szimplán a környezete betegíti meg? Nem tudni, és nem is érdekes.

Harper szereti a férjét, aki viszontszereti őt, de nem nőként, hanem barátként. Ugyanis a derék mormon, republikánus jogászgyerek látens homoszexuális. De nem sokáig, mert egymásra találnak Prior szerelmével, Louis-szal. Eközben Roy Cohn kórházba kerül, mert annyira elhatalmasodik rajta a kór, de előtte még megpróbálja meggyőzni Joe-t, hogy vállaljon el egy állást Washingtonban, mert szüksége lesz érdemi segítségre, ugyanis egy kölcsönügylet miatt ki akarják zárni a kamarából.

A két férfi (Cohn és Prior) egymástól nem is lehetne különbözőbb. Cohn erőszakos alak, aki hihetetlen módon, mindenkin átgázolva megcsinálta önmagát. Prior pedig egy helyét kereső, érzékeny srác. Ráadásul mindkettejüknek megvan a maga démona. Illetve Priornak kettő is. Az egyik a szerelme, Loius, aki elhagyta, és az emlékével, illetve az elhagyás és az árulás következményeivel kell megküzdeni. Másfelől pedig ott az angyal, aki egy lázas éjszakán megjelenik előtte, és közli vele, hogy próféta. Át akar adni neki egy könyvet, amit Prior visszautasít, erre az angyal a testébe zárja.

Cohn démona sem utolsó. Ő nem más, mint Ethel Rosenberg, az atomkémkedés vádjával 1953. június 19-én kivégzett Julius Rosenberg felesége, akit a történet szerint Cohn juttatott villamosszékbe. (A jelek szerint Amerika máig nem képes megszabadulni a Rosenberg házaspár halálának szörnyű kísértetétől.)

A két főhős mellett a legérdekesebb ellenpontot (vagy inkább természetes párt) Harper, Pitt enyhén zavart (?) felesége, valamint Belize, Prior és Louis ismerőse, egy kórházi ápoló adja, aki nem mellesleg Roy Cohn ápolásáért is felelős. Itt kap külön jelentőséget az egy színész-több szerep megoldás.

Jeffrey Wright egyszerre alakítja a szintén homoszexuális ápolót, és Mr. Hazugságot, Harper álomvalóságnak útikalauzát. Nem véletlen, hogy a legjobb mellékszereplőknek járó díjat az Arany Glóbuszon Mary-Louise Parker és Jeffrey Wright kapták. Harpernek, gyanítom, semmi baja nincs, csak éppen végtelenül magányos egy férfi mellett, aki nőként rá sem néz, és látványosan nem találja a helyét a világban. Ebben segít neki Mr. Hazugság, aki hirtelen elviszi őt az Antarktiszra. Wright másik szerepe, az ápoló, szintén központi jelentőségű, hisz ő az összekötő kapocs az összes szereplő között.

A sztori tehát egyszerre roppant egyszerű és igencsak bonyolult. Darabonként elemezve a sorsokat is elképesztő mélységeket láthatunk, de összességében nézve egy percre sem érződik erőltetettnek a minden mindennel, mindenki mindenkivel összefügg példázata. Egymás részei vagyunk, még ha a másikat a halálba is kergettük, még ha nem is találjuk helyünket a valóságban, egymás részei vagyunk, mert szeretünk, szenvedünk, remélünk és vágyakozunk.

Prior ez utóbbira való hivatkozással utasítja vissza a prófétai szerepet. Ő élni akar, és amíg vágyakozik, addig neki a Földön a helye. Az angyaloknak meg a mennyben. Illetve dehogyis. Éppen hogy nekik is itt a helyük, köztünk, mert a jelek szerint magunktól nehezen boldogulunk.

Kushner angyalkoncepciója egy külön tanulmányt megér, ezért nem is megyek bele, de annyit azért mondhatok, hogy nekem nagyon tetszett, és legalább olyan jó magyarázat az ember-isten-angyal háromszögre, mint bármelyik más. Prior megvív az angyallal, és ezáltal mégis próféta lesz, a remény és az élet prófétája. Nagy szavak. De igazak.

Mit is kapunk ebben a majdnem hat órában?

Először is, a ’80-as évek Amerikájának remek látleletét. Az összes hamis reménnyel, álságos lelkesedéssel, kiközösítéssel, közönnyel, bizakodásmentes élettel. (Belize, az ápoló jelentette ki az egyik részben, hogy ő nem szeret ott élni. Megmagyarázza, de enélkül is érthető.) Aztán egy meglehetősen szókimondó és őszinte képet a homoszexuálisokról úgy általában, és különösen a kórral való küzdelmükről. És drámát, nem keveset, remek humort, no meg elképesztő színészi teljesítményt.

Ne feledjük, Mike Nichols egyike a megalkuvást nem ismerő amerikai rendezőknek. A Nem félünk a farkastól, a Diploma előtt, A 22-es csapdája és a Közelebb rendezője soha dolgozott fel könnyű témákat, és most is úgy kezeli az alapanyagot, hogy öröm nézni. Kushner irgalmatlanul erős darabja sokszor kiüti a film kereteit, és látható, hogy bizonyos jeleneteket változatás nélkül emelt át a színpadi játékból. Nichols pedig a tőle megszokott keménységgel és jelenléttel kezeli ezeket a jeleneteket.

Végezetül pár szó a szereplőkről:
Al Pacinót a Keresztapa óta nem láttam ilyen erősnek. Egyszerűen hátborzongató a csatája a démonnal, saját magával, az élettel és a halállal.
Meryl Streep a mormon fiú anyjaként olyan utat jár be, ami csak nagyon kevés szerepben lehetséges. (Rabbiként pedig frenetikus. Az első jelenet rabbija ugyanis ő. Káprázatos.)
Jeffrey Wright méltó partnere a két színészlegendának, és gyanítom, ő is olyan státusba fog lépni majd, mint Pacino.
Justin Kirk vergődése és harca a betegséggel több mint emlékezetes, és ezt olyan humorral adja elő, hogy komoly főhajtást érdemel.
Az elnök embereiből is ismert Mary-Louise Parker alakítására meg nem találok szavakat. Az elnökben bicskanyitogató feministát alakít, itt viszont olyan életszerűen jeleníti meg a zavart lányt, hogy vártam, mikor kerül megint képernyőre.
És hát Emma Thompson. Én még ilyen szexis angyalt nem láttam, és ezzel nem vagyok egyedül. Sistergően erotikus. Komikai vénáját is kamatoztathatja, ami neki mindig jól áll. (Nem csoda, hogy Prior mindig előre tudta, mikor érkezik az angyal.)

Az angyalok köztünk vannak?
Mi is angyalok lennénk?
Vagy csak a kiválasztottak?
Meddig érdemes küzdeni?
Meddig élet az élet, és mettől halál?
Csupa-csupa kérdés, amikre nem biztos, hogy a sorozat választ ad, és talán meg sem próbálja, de legalább felteszi őket. És közben egyvalamit még megmutat: a reményen túli remény nem ostobaság, hanem az, ami alapvetően meghatároz minket.