Főkép

Miután a számomra első idei Szigetes napon kivilágzenéztem magam, a nagyszínpados produkciókra pedig vasárnap és hétfőn készülök, úgy döntöttem, olyat teszek, amit eddig a Szigeten még soha: dzsesszt hallgatok. Vagyis az akusztikus élményt vizuálissal vegyítem, hiszen hallgatni otthon is tudok lemezeket.

Lévén, hogy Nagykanizsán éltem le életem közel felét, nem újdonság számomra a fesztiválszerű kéjelgés a dzsessz nem egyszer orgiához hasonlítható improvizációs köreiben, Budapestre költözésem óta viszont nem sűrűn részesítettem magam ebben az örömben. Balázs Elemér zenekara a ritka kivételek közé tartozott.

De hogy teljes legyen az élmény, délután és kora este a HammerWorld sátrában gyúrtam rá egy kicsit a (nekem legalábbis) nem mindennapi feladatra. Elsőként az Ideas csábított a színpad elé - sajnos ezzel, ha nem is egyedül, de nem túl sok társammal voltam így. Soha nem fogom megérteni, miért képtelenek igazán jól eladni magukat a komolyabb, zeneileg kifinomultabb rock együttesek. Pár száz ős Ideas-rajongón és Nightwish-fanatikuson kívül alig lézengtek páran a viszonylag nagyobb színhelyen, a rövidségén kívül más kivetnivalóval nem szolgáló, egészen nagyszerű bulin.

Méghozzá annak ellenére nagyszerű, hogy a billentyűsök mellett megszólaló torzított gitárokat és operai éneket alapvetően lehetetlenség jól kikeverni, ám az élő zenei élményért ennyi igazán nem nagy ár.

Kun Anita hangja a színpadon is éppoly csodálatosan szólt, akár a legutóbbi albumon, Békési László dobolása (azt hiszem, ő püfölte a bőröket, habár tudomásom szerint csupán az új album felvételeihez állt be - ha mégsem így lett volna, elnézést kérek Takács Tamástól) pedig talán még a CD-n hallható verziónál is karakteresebbnek tűnt, meglehet, csupán azért, mert a dobok kierősítése sikerült a legtökéletesebben. Zelizi László és Hamburger Ferenc nekem mindenekelőtt az utolsóként elhangzott „Angyal”-ban tetszett, de ez a szám egyébként is magasan a kedvencem a banda összes nótája közül.

A gótikus opera-metál (vagy hívjuk bárminek) után a Raymond Chandler összes Philip Marlowe történeté-t fordítóként és szakértőként is jegyző Juhász Viktor barátommal, valamint a kenyerét szintén fordítóként kereső Körmendi Ágnessel (Robert Jordan egyik magyarítójával) beszélgettünk szakmáról, sci-firől, az egyetemi és általában a közoktatás, de meg a mai generáció problémásságáról is. Nem feltétlenül a szellemi selejt keveredik tehát a mintegy a sors fintoraként az egykori szemétlerakó felett emelt metál-pódium előtt.

A nagyjából egyórás pihenő után aztán ismét bemerészkedtem a ponyvák alá, hogy élőben is megnézzem a lemezről már ismerős DemonLordot. Eddig is sejtettem (mit sejtettem, tudtam), hogy a fiúk a dallamos, erőteljes germán metál követői, akik a Brainstormhoz vagy a Gamma Rayhez hasonló intenzitással tépik a húrokat, most azonban végleg megbizonyosodhattam erről. Egyrészt a Jurásek Balázs pólóján díszelgő - vagyis a pólóval azonos - svájci zászlóból, másrészt a Michael Schenkert és a Scorpionst idéző gitáros beállásokból.

Jóllehet az egyik gitár szinte végig sípolt az üresjáratokban, a színpadról lejövő energia és Nagy András virtuozitása megtette hatását. Itt már nem is kellett becsalogatni a közönséget, maguktól töltötték meg (azért nem teljesen, de a keverőpultig) a jókora sátrat.

Szintén Nagy András nevéhez fűződik a koncert számomra fénypontként felfogható pár perce, amikor Bach szólalt meg a hathúroson. Igaz, hogy ezzel már sokan, többek között az ugyancsak nem visszafogott tempóiról híres Yngwie Malmsteen is kísérletezett, de a Bach-feldolgozás valahogy mindig, minden formában bejön.

Ezután nekivágtam a Sziget-rengetegnek, hogy megkeressem a MüPa sátrat, ami a sötétben és iszonyú tömegben fél óra alatt össze is jött. Igaz, felesleges volt a sietség, mivel a Balázs Elemér Group még épp hogy csak a beállást kezdte meg a meghirdetett időpontban, és jó félórás csúszással kezdődött a tényleges buli.

Talán amiatt, hogy évek óta legfeljebb jazz-kocsmában vagy Budapesti Búcsún hallottam élő dzsesszt, talán amiatt, hogy túlságosan hozzászoktam a komolyzenei előadások áhítatos hangulatához, és a rock-koncertek mindent elnyomó hangerejéhez, talán egyszerűen amiatt, hogy kiöregedtem az ilyesmiből, mindenesetre roppantmód meglepett, hogy sokan egész számokat végigbeszélgettek. Balázs Elemért és muzsikustársait élőben semmiképp sem tudnám puszta háttérként, nem maximális odafigyeléssel hallgatni.

A világzenével dúsított, eléggé populáris, ám a legmagasabb színvonalnál egy pillanatra sem alább adó dzsessz, amit a csapat játszik, pár éve visszaadta a közérthetőség határait inkább felülről, de mindenképp súroló, komoly könnyűzenébe vetett hitemet.

A koncerten elhangzó műsor, a tavaly új kiadónál megjelentetett Magyar népdalok egyrészt bizonyos szempontból visszatérés az első album felfogásához, másrészt továbblépés egy karakteresen hazaibb - még inkább magyarokhoz szóló? - vonulathoz. Így aztán nem is volt különösebben meglepő, hogy többségében hazánk fiai ülték, heverték végig a hozzávetőleg egyórás előadást.

Winand Gábor nagy kedvencem, és amit a legutóbbi két albumról némileg hiányoltam, most kamatostól visszajött. Valóban hangszerszerűen alkalmazott hangja és fenomenális énektechnikája egymagában elég lett volna, hogy emlékezetessé tegye az estét. Hajdú Klára valamivel népiesebb hangvételével kiválóan ellenpontozta a hamisítatlan, játékos dzsessz-éneket, és be kell valljam, a sudár és kedves arcú lány színpadi jelenségként összehasonlíthatatlanul jobban megfogott a koncert elején a bemutatásból kis híján kimaradt férfihang gazdájánál.

Az azonban felettébb meghökkentett, hogy Balázs Elemér a pergő, a nagydob és a cinek mellett mindössze egy felső és egy oldalsó tamból hozza ki hol rockosan dögös, hol klasszikusan intellektuális ritmusait. Az „új szerzeménytől,” az együtteshez idén csatlakozott Lamm Dávidtól féltem kicsit, hiszen elődjét, Juhász Gábort kétségtelenül Magyarország legjobb gitárosának tartom, ám félelmem teljesen alaptalannak bizonyult.

Jóllehet valamelyest különbözik kettejük stílusa, mégis megmaradt a Pat Methenys hangzás, a rettenetesen eltalált, intelligens szólók, a crossoveres kísérletezgetés. Balázs Józsefre, Glaser Péterre és Dés Andrásra külön ki sem kell térnem, annyira egyértelmű mesterei hangszerüknek. És még mindig meggyőződéssel hiszem, hogy heten együtt a magyar dzsessz legjobb hagyományait az örökérvényűség felé továbbvivő, páratlan bandát alkotnak.