FőképÁlmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer az életben úgy fogok felvezetni egy rocklemezt, hogy az együttes Eurovíziós dalfesztivált nyert a 2006-ban. Pedig nem csalás, nem ámítás, a finn Lordi „Hard Rock Hallelujah” című dalával éppen ezt tette.

Azt mondjuk nem értem, miként jutottak oda, és hogyan kerültek az első helyre (ebben a nyertes szám videóklipjének megtekintése sem segített, ami az iskolai tornaterem Britney Spears által javallottól eltérő hasznosításával foglalkozik), mert szerintem azért ez a stílus messze van a korábbi nyertesektől és általánosságban a slágeres popzenétől. Na mindegy, a fogyasztói multikulti kosárban már úgyis annyi mindenféle pompázik, hogy a Lordi talán „annyira” nem is lóg ki a sorból.

De nem is a dalfesztivál trófeája a lényeg, hanem az idén megjelent új album, aminek kézbevétele és a borító megpillantása után a harminc év felettiek kapásból megnevezik a hasonlóan jelmezviselő Gwar nevű amerikai csoportosulást. Ott voltak / vannak (hiszen utolsó lemezük 2005-ben jelent meg, az első meg még 1988-ban) ilyen jellegzetes, kosztümbe bújt zenészek, akik viccesen sajátos rockzenét játszanak, és fantasy-hentelős videóklipekkel sokkolják a gyanútlan zenecsatorna-bámuló nézőket.

Közepesen alapos megfigyelés után nyilvánvaló a két együttes közötti vizuális különbség: a Gwar barbár harcosai (lásd első kép) egész más környezetből érkeztek, mint a finn horror-rajongók (lásd második kép).
Zenében is jól érzékelhető az eltérés, hiszen a Gwar időnként hajlik a vicces zenei megoldásokra (pl. „Saddam A Go Go” című számuk), ami hiányzik a Lordiból.

Szerencsénkre, hiszen így ellazultan élvezhetjük a régi iskolára jellemző hard rock muzsikát. A zeneszerzés terén Lordiék nem nagyon dicsekedhetnek, lévén elhanyagolható mennyiségű újdonságot mutatnak fel, ellenben a ’80-as évek táján mások által már kitalált elemeket (többnyire) profi módon használják fel saját szerzeményeikben (Alice Cooper a „Poison” idején).

Erre legjobb példa mindjárt az intró után érkező „Bringing Back The Balls To The Rock”, ami azonmód belekurjantja a hallgató fülébe, itt gitárokra épülő hangos és lendületes muzsikáról van szó. A hátralévő 10 szám ezt a mondanivalót sulykolja – sikerrel, bár egy-két tétel erőteljesebbnek tűnik a többi mellett. A mindenképpen hallgatásra érdemes dalok közé tartozik az „It Snows In Hell” és „Hard Rock Hallelujah”.

A slágeresnek mondható szerzemények Lordi oktávszegény hangján szólalnak meg, de a többnyire középtartományban mozgó ének illik a gitárokhoz, melyek nem nagyon távolodnak el a közepes tempótól. Az összhatás azonban korántsem közepes, egyszer sem éreztem úgy, hogy talán gyorsabban kéne pengetni a gitárokat, az energia megfelelő mennyiségben árad a hangfalakból. Elsőre talán nem tűnik fel, de többszöri hallgatás után tényleg felismerhető, hogy a meghívott vendégzenészek melyik számban teszik hozzá tudásukat a produkcióhoz. Mindezt úgy, hogy ettől nem válik töredezetté a lemez, megmarad a Lordi hangulat.

Véleményem szerint ez a zene nem az otthoni zeneszobában (feltéve, ha telik valakinek ilyesmire), hanem koncerttermekben vagy szórakozóhelyeken hat a legjobban, (s emlékezve szerkesztőtársam, Mezei Attila gyakorlati útmutatásaira) némi alkohol elfogyasztása után, a felhőtlen szórakozás biztosra vehető. Színpadi teljesítményükről nincs személyes élményem, de látatlanban megszavazom nekik a bulis hangulat. Addig is mindenkinek javaslom az együttes honlapjáról letölthető videóklipek megtekintését, főként az előző album gyöngyszemét, a „Blood Red Sandman”-t.

Apropó látvány. A tudatosan felvállalt horrorkülső csupán körítés, a Lordi szövegei köszönőviszonyban sincsenek a gonosszal, csupán szórakoztatni akarnak. Saját honlapjukon így vallanak erről:
„Attól, hogy gonosz ábrázatú lények zenéjét élvezzük, még nem feltétlenül fogadjuk el a gonoszságot. Jóllehet néhányan félreértelmezik a tényt, hogy Lordi módfelett kedveli a szörnyeket és a halál témáját, az együttes semmiképp sem tekinthető az ördög szószólójának.” Végtére is egyik finnországi slágerük címe: Az ördög egy vesztes.

„Ugyanaz az esztétikai megközelítés jellemez minket, mint a horrorfilmeket. Minél rémisztőbb a film, annál szórakoztatóbb. A rock and roll pedig alapvetően a szórakozásról szól.” - nyilatkozta Lordi.

Úgy vélem ezt sikerült teljesíteniük.

Az együttes tagjai:
Lordi – ének
Awa – billentyűs hangszerek
Amen – gitár
Ox – basszus
Kita – dob

Közreműködők:
Dee Snider – SCG3 Special Report
Jay Jay French – Chainsaw Buffét
Udo Dirkschneider – They Only Come Out At Night
Bruce Kulick – It Snows In Hell

A lemezen elhangzó számok listája:
1. SCG3 Special Report
2. Bringing Back The Balls To The Rock
3. The Deadite Girls Gone Wild
4. The Kids Who Wanna Play With The Dead
5. It Snows In Hell
6. Who`s Your Daddy
7. Hard Rock Hallelujah
8. They Only Come Out At Night
9. Chainsaw Buffét
10. Good To Be Bad
11. The Night Of The Loving Dead
12. Supermonstars

Diszkográfia:
2002 - Get Heavy (2002)
The Monsterican Dream (2004)
The Monster Show (válogatás)
The Arockalypse (2006)
Babez for Breakfast (2010)
To Beast Or Not To Beast (2013)