Főkép

Az egész göncöm tocsogott a vértől, de kivételesen nem zavart. Nem az én vérem volt, még csak nem is emberé. Hat csirke és egy kecske kinyiffantását még el tudom számolni a lelkiismeretemmel – ha meg nem, ássam el magam. Hét holttestet szólítottam elő a sírjából napszállta óta. Túlteljesítettem az ötéves tervet. Cégszinten. 
A megidézett hullák számától eltekintve tipikus munkanap volt, elejétől a végéig. Lássuk csak: prezentáltam egy polgárháborús veteránt a helytörténeti egylet kihelyezett ülésére, előállítottam egy végrendeletét aláírás nélkül hátrahagyó családfőt, és megidéztem egy zsarnokoskodó anyát, aki helyrekalapálhatatlan lelki törést okozott a fiának – hogy csak a legrázósabbakat említsem. Az éjszaka nagy részében jogászok és pszichiáterek nyüzsögtek körülöttem. Hajnali három tájékán úgy éreztem, ha még egyszer azt hallom, „Ödipusz komplexus” vagy „visszterhes vagyonátruházási illeték”, sikítva elrohanok. Nem tudnám megmondani, a lélekvájárok rosszabbak–e vagy az ügyvédek, mindenesetre utóbbiak javára szól, hogy klienseik nélkül jönnek, és a borsos óradíjra hivatkozva semmi perc alatt letudják a hivatalos procedúrát. A bíróság által kirendelt jogi szakértő megállapítja, hogy a sírjából kirángatott delikvens tudatában van–e annak, mit íratnak vele alá – ha ugyanis nem képes épkézláb válaszokat adni a szakértő kérdéseire, ugrott a hiteles szignó. Az élőhalott jogalanynak döntésképesnek kell lennie, hogy aláfirkanthasson egy hivatalos okiratot. Na ja, a polgárjog–védelem reneszánszát éljük. Még sose keltettem olyan zombit, aki ne ugrotta volna át a lécet, de hallottam pár cifra sztorit Jamisontól, az egyik kollégámtól a Halottkeltő Rt.–nél. Az ő praxisában már előfordult, hogy az ügyvédek egymás torkának estek a sírhant tetején. Frenetikus móka lehetett.
Alig valamivel napkelte előtt keveredtem haza. Az ég még mindig fekete volt, telepöttyözve vaksin hunyorgó csillagokkal. A kocsit a ház előtt hagytam. Nem éreztem magamban elég lelkierőt ahhoz, hogy besasszeroljam a garázsba. Május derekán járt az idő, de a hőmérőt elnézve lehetett volna kora április is. A St. Louis–i tavasz általában kétnapos esemény a tundrai hosszú évszakot idéző zima vége és a hőguta kezdete között. Egyik nap még lefagy az ember alfele, másnap reggel viszont minden átmenet nélkül harminc fok van árnyékban, és csöndesen szublimál az aszfalt. Ebben az évben – kivétel erősíti a szabályt alapon – kiadós tavaszt kaptunk; nyirkosat, nehezet, illatosat. Nagyon átmenetit.
Minden ízületemet átjárta a csípős hűvösség. Még mindig a zárral vacakoltam, amikor odabenn megcsörrent a telefon. Ilyen istentelen időpontban csak a rendőrség szokott keresni. Ezek szerint vár rám egy gyilkossági helyszínelés. De jó nekem. Berúgtam magam mögött az ajtót, és a konyha felé vettem az irányt. Időközben bekapcsolt az üzenetrögzítő. Miután erősen dobozakusztikájú hangom elhallgatott, és egy színtelen férfihang szólalt meg.
– Itt Edward. Vedd fel, Anita.
Aztán csönd.
A nagy rohanásban nem néztem a lábam elé, és elbotlottam a küszöbön. Miközben a lendülettől cseppet sem elegáns ívben felkenődtem a konyhapultra, fél kézzel még sikerült megragadnom a kagylót.
– Itt vagyok! – lihegtem, amikor végre sikerült uralnom a helyzetet, és a telefon nem akart mindenáron kiugrani síkos tenyeremből. – Most estem be az ajtón. – Szó szerint, tettem hozzá gondolatban. – Mi újság?
Edward nem kerülgette a forró kását.
– Tartozol nekem egy szívességgel.
Na igen.
Rég volt, talán igaz sem volt. Edward és egy haverja, valami Harley, egyszer kihúzott a csávából. Eléggé felpörögtek az események, és... szóval úgy jött ki a lépés, hogy Harley meghalt, és az én kezemben füstölgött a puskacső. Saját védelmemben gyorsan hozzátenném, hogy az az elmebeteg állat simán lepuffantott volna, ha nem kapcsolok időben. Edward viszont elvi kérdést csinált a dologból. Pech, de még mekkora. Mindössze annyit sikerült elérnem, hogy választhattam: vagy akkor és ott véres elégtételt vesz, vagy jövök neki eggyel, a megboldogult Harley emlékére. A második verzió mellett döntöttem. Nem akarom kihúzni a gyufát Edwardnál. Nem ettem meszet.
Hivatását tekintve Edward fejvadász, a renegát szörnyetegek specialistája. Élőhalottak, alakváltók, trollok, tündérek – neki egyre megy, csak minél hosszabb és véresebb legyen a hajsza. Velem ellentétben őt sosem izgatták a formaságok, az „etika” szót pedig hírből sem ismeri. Ha úgy adódik, embert is öl – persze csakis megfelelő díjazás ellenében. Bérgyilkosokat, bűnözőket. Riválisokat. Kollégákat. Ha vérontásról van szó, Edward nem finnyázik. Magasról tesz rá, milyen nemű, vallású, faji hovatartozású a célpont, engedelmeskedik–e a természet általunk ismert törvényeinek vagy sem. Ha elég nulla sorjázik a vérdíjon, Edward levadászik és megöl bármit, ami él és mozog. Azt mondják, ő a ragadozók ragadozója. És valószínűleg igazuk van. Nem lehet túl sok haverja. Olyan, mint egy szelídített leopárd; ha jó kedvében találod, összekuporodik a lábadnál, és még azt is hagyja, hogy megkuszkuszold a füle tövét. Ha rossz kedvében van, tőből leharapja a fejed.
Nemrég kapott egy anonim megbízást. Én lettem volna a célszemély. Visszautasította. Személyesen jött St. Louisba, hogy vigyázzon a seggemre. Hogy miért... na, azt én is szerettem volna tudni. Amikor megkérdeztem, csak annyit felelt, így egyetlen hulla helyett több zsáknyit gyárthat. Asszem ennyi elég is Edward jellemzésére.
– Ott vagy még?
– Szerinted? – dünnyögtem kedvetlenül.
– Nem örülsz, hogy újra hallod a hangom – állapította meg.
– Mit kell tennem? – tértem ki a válasz elől.
– Ted Forresternek gondjai vannak. Sürgősen szüksége lenne egy jó szemű szörnyszakértőre.
És egyből rám gondolt? Milyen hízelgő.
Ted Forrester amúgy Edward egyik álneve a sok közül. Pontosabban az egyetlen hivatalosan is létező személyazonossága, amelyről tudok. Ted is fejvadász, micsoda véletlen egybeesés! Természetfeletti lényekre specializálódott, de vámpírokkal nem foglalkozik, mert a tilosban járó vérszívók különleges esetként kezelendők; ezért is működnek a világon mindenütt államilag bejegyzett vámpírhóhérok. A többi „szörnyetegre” a mai napig nem szükséges vadászati engedély. Állítólag a vámpírok mögött komoly politikai lobbi áll. Hát, nem tudom – annyi mindenesetre biztos, hogy a média rajtuk csámcsog a legtöbbet. Vért és cirkuszt a népnek. Nyamm–nyamm.
Jobb híján a Teddel hasonszőrű szörnyvadászok töltik be a rendőrség és a vámpírhóhérok között tátongó kompetencia– és hatásköri vákuumot. Zömük a déli mezőgazdasági régióban tevékenykedik, ahol még mindig legális a „vadállatok és egyéb kártevők” szisztematikus vasvillára tűzése és cséphadarókkal való agyondorongozása. A kártevő kategóriába magától értetődően az alakváltók is beletartoznak. Fél tucat államról tudok, ahol helyben le lehet puffantani a „dögöket”, ha a vérteszt – persze utólag – bizonyítja, hogy likantrópok. Ügybuzgó polgárjogi aktivisták ugyan néhány vasvillás–cséphadarós esetet már a bíróság elé vittek, de helyi szinten mindeddig semmi sem változott. Lassú víz partot mos, ám a talajkorrózió évezredek alatt sem rajzolja át jelentősen a térképet. Ez van.
– Mire kellek Tednek?
Az igazat megvallva szapora ritmusban verhetem a seggem a földhöz, hogy Ted hajtja be rajtam a szívességet, és nem Edward. Utóbbi esetben sokkal zűrösebb és illegálisabb katyvaszban találnám magam, méghozzá nyakig.
– Gyere Santa Fébe, és megtudod – hangzott a válasz.
Santa Fébe? Édes Jézusom.
– Az Új–Mexikóban van.
– Földrajzból ötös.
Sóhaj.
– Mennyi időm van összecuccolni?
– Két perced.
Korrekt.
– Tisztázzunk valamit. Hivatásos vámpírhóhérként megyek, vagyis villogtathatom az igazolványomat, és magammal vihetem a stukkeremet. Így van?
– Hozz, amit akarsz – felelte egykedvűen. – Szívesen megosztom veled a játékaimat, ezen ne múljon a békesség.
Már a nyelvemen volt, hogy a békesség nem ezen múlik. De nem mondtam.
– Ma még egy szemhunyásnyit sem aludtam, Edward. Nem kaphatnék pár órányi haladékot, mielőtt kivonszolom magam a reptérre?
– Rendben, de legkésőbb kettőre legyél itt. A testeket már elszállították, de a helyszínt érintetlenül hagyták, kifejezetten a te kedvedért.
Asszem elvesztettem a fonalat.
– Miféle helyszínt hagytak érintetlenül?
– Mondhatnám, hogy gyilkossági helyszínt, de az nem fedné a valóságot. Ez egy... – elhallgatott, mint aki a megfelelő szót keresi – ...mészárszék.
– Most rám akarsz ijeszteni?
– Épp ellenkezőleg.
– Akkor mondd el, miről van szó. És a továbbiakban hanyagold az érzékletes jelzőket, ha kérhetlek.
– Tíz ember került az eltűntek listájára. További tizenkettő halott.
De jó.
– Hogyhogy nem ettől hangos az ország?
– Az eltűnéseket hetekig címlapon hozta a bulvársajtó.
Azt el tudom képzelni. Mondjuk, olyan szalagcímekkel, hogy „Bermuda háromszög a sivatag közepén”. „Santa Fe a rettegés városa”.
– A gyilkosságok jóval később történtek – folytatta Edward. – Három teljes családot irtottak ki. A szomszédok tegnap reggel találták meg őket. A többségük pár napja halott, de vannak két hetes hulláink is.
– Azt akarod beadni nekem, hogy két álló hétig a kutya se kereste őket?
Valami megváltozott a hangjában. Lassabb lett, színtelenebb. Fáradtabb.
– Hol is kezdjem? Szóval Santa Fe lakossága szinte teljesen kicserélődött az utóbbi években. Rengeteg itt a bevándorló. A hétvégi házak gomba módra nőnek ki a földből a kertvárosok peremén. A helyiek az újonnan jövőket mexikocáknak hívják.
– Rendkívül szellemes – húztam el a szám. – Ted Forrester is a bosszankodó lokálpatrióták közé tartozik?
– Valahogy úgy. Ted a kertvárosban lakik.
Edward valóságos kaméleon; ennyi év ismeretség után is alig tudok róla valamit. És most önként dönti rám az infót. Jobb meggyőződésem ellenére kezdtem izgalomba jönni. – Ez azt jelenti, hogy látni fogom, hol élsz?
– Látni fogod, hogy Ted Forrester hol él – felelte diplomatikusan.
– De hát te vagy Ted Forrester! Nálad fogok lakni?
Egy darabig hallgatott.
– Igen – bökte ki kelletlenül.
Látni fogom Edward házát, belekukkolhatok a lelkébe – már ha van neki. Hirtelen nagyságrendekkel kecsegtetőbb színben tűnt fel a kényszerutazás.
Aztán eszembe jutott valami.
– Amikor azt mondtad, egész családokat nyírtak ki... gyerekek is vannak az áldozatok között?
– Nincsenek.
Megkönnyebbülten fújtam egyet.
– Hál’isten.
– A szentimentalizmus – jegyezte meg szigorúan – megengedhetetlen luxus. Csodálom, hogy erre még nem jöttél rá.
– Téged nem zavar, ha halott gyereket látsz? – fortyantam fel.
– Nem.
Néhány végtelennek tűnő másodpercig némán hallgattuk egymás szuszogását. Edward gyomra semmitől sem rándul görcsbe, még egy halott gyerek látványától sem. Félelmetes. Még a rutinos rendőrök sem mennek ki szívesen olyan helyszínre, ahol az áldozat kiskorú. Azok is nehezen viselik, akiknek nincs gyerekük – hát még, akiknek van. Ez genetikailag kódolt reakció; beépített mélylélektani blokk. Határozottan aggasztónak találom, hogy Edwardból gyárilag hiányoznak a mélylélektani blokkok.
– Nem kell amputáltatnod a ménkő nagy lelkedet, hogy segíts nekem – törte meg a csöndet. – Egy biztos kezű szörnyvadászra van szükségem. Ösztönből, gondolkodás nélkül ölsz, akárcsak én. És most ez kell nekem.
Köszi, ez jól esett. Már egy kalap alatt emleget saját magával. Sűrűn kongtak bennem a vészharangok, annál is inkább, mert esélytelen lett volna vitába szállni vele. Nem voltak meggyőző ellenérveim. Pontosítsunk: semmilyen ellenérvem nem volt. Ilyenkor legjobb, ha a mindent elöntő morális káosz helyett a feladatra koncentrál az ember.
– Hol is tartottál? Ja igen, Santa Fében kicserélődött a lakosság.
– Nem cserélődött ki – precízkedett Edward. – De sok az újonnan betelepült, és még több a turista. A szociológusok ezt nevezik úgy, hogy magas fluktuációs ráta.
Na, akkor most fordítsuk le az elméletet a gyakorlat nyelvére.
– Arra akarsz kilyukadni, hogy senki sem ismeri a szomszédját?
– Úgy van. A szomszéd napirendjét pedig még kevésbé. – A hangja atyaian szelíd volt, de egyre vontatottabb. Valami nagyon–nagyon nincs rendben. Vagy csak képzelődöm?
– Úgy gondolod, lesz ott több hulla is – találgattam fennhangon. – Csak még nem találták meg őket.
Mély csönd telepedett közénk. Vak tyúk is talál szemet alapon ráhibáztam, és ez határozottan nem tetszett neki. Edward nem csípi, ha valaki a sorok között olvas. Pedig javarészt az intuícióm segítségével sikerült túlélnem az utóbbi pár évet. Ahogy ő is mondta, ösztönből dolgozom: az érzelmeim vezetnek, nem a fejem. Ez néha áldás, máskor átok. Mostanában vannak napok, amikor éppolyan üresnek és halottnak érzem magam legbelül, mint ő. Akár tetszik, akár nem.
– Nem sajnálod azokat a dolgokat, amiket elvesztettél az életedből? – szakadt ki belőlem a kérdés. Asszem ez volt a legszemélyesebb megnyilvánulás, amit elő mertem adni előtte.
Szerintem ő lepődött meg a legjobban, hogy válaszolt.
– Nem. És te?
Rá akartam vágni, hogy én nagyon is, aztán eltöprengtem. Itt csak az igazságnak van helye. Minek játszunk, ha nem tartjuk be a saját magunk kreálta szabályokat?
– Nem. Asszem én sem.
Halkan felkuncogott.
– Ez az én Anitám!
Az ő Anitája? Adandó alkalommal majd meditálok rajta, hogy most hájjal kenegette a lelkem, vagy szögesdróttal karistolta, de most lapozzunk.
– Szóval, miféle szörnyeteggel van dolgunk?
– Fogalmam sincs.
Ettől belém szakadt a következő kérdés. Edward sokkal régebb óta vadászik természetfeletti lényekre, mint én. Körbeutazta a fél világot a legkülönfélébb bestiákat öldösve. Olyan dolgokról tud, amikről én még csak nem is hallottam.
– Mi az, hogy fogalmad sincs? – hápogtam.
– A metodika, a koncepció... ez az egész új nekem, Anita. Azt se tudom, mit keressek. – Őszinte tanácstalanságot hallottam a hangjában. Edward, akit a vámpírok és alakváltók egymás között csak per Halál emlegetnek, elbizonytalanodott. Ha nem a saját fülemmel hallom, el se hiszem. – Majd meglátod az áldozatokat – mondta. – Félretettem pár fotót a többi helyszínről. Az utolsót érintetlenül hagyták, hogy megnézhesd.
Hogy én megnézhessem? Sose gondoltam volna, hogy Edward egyszer még bevágódik a zsaruknál.
– Mivel vetted rá őket?
– Ted évek óta szoros együttműködésben dolgozik a helyi rendőrséggel. Kéz kezet mos. Tudod, hogy megy ez. Vakon megbíznak benne. Ha Ted azt mondja, csak te segíthetsz, hisznek neki.
– Vakon megbíznak benned? – visszhangoztam hitetlenkedve.
– Ted Forresterben – pontosított.
Edward és Ted Forrester.... Kész skizofrénia.
– Estig Santa Fében leszek.
– Albuquerque–be gyere. És legkésőbb kettőre legyél itt. A reptéren várlak. Csörögj rám, mielőtt landol a géped.
– Kösz, de inkább kocsit bérelek.
– Amúgy is Albuquerque–ben lesz dolgom. Eléd megyek.
– Mit titkolsz előlem? – kérdeztem gyanakodva.
– Mit titkolnék?
– Én tudjam? Imádsz titkolózni. A véredben van. Van egy évek óta körvonalazódó elméletem, mely szerint az ilyesmi téged a felsőbbrendűség csalóka érzésével tölt el.
Ez tetszett neki.
– Gondolod?
– Nem gondolom. Tudom.
Felnevetett.
– Majd ha lesz időnk, fejtsd ki bővebben az elméleted. Komolyan érdekel. – Hirtelen lehalkította a hangját. – Most mennem kell.
És letette.
Tíz eltűnt, tizenkettő halott. Na jó, nem kérdezek semmit; amit kell, azt már így is tudom. Amit meg nem... Egy biztos: Edward várni fogja a hívásomat.

A kiadó engedélyével.

A szerző életrajza