FőképEz az egyszemélyes banda-cucc az angoloknak megy nagyon. Persze nem szabad elfeledkezni a philadelphiai illetőségű Lenny Kravitzről és első albumáról, amelyen minden hangszeren ő játszott – karrierje során sajnos először és utoljára –, de ez azért mégis az angolok műfaja.
Mert van egy srác, aki baromi sok zenét hallgatott, van jó pár saját ötlete, ki tudja, milyen indíttatásból, megtanul minimum középfokon szinte minden hangszeren játszani, ami a keze ügyébe kerül, aztán csinál egy lemezt.

Az egyszemélyes „zenekarok” közül kettőt érdemes kiemelni: Badly Drawn Boy és Ed Harcourt. Most meg csatlakozik hozzájuk az alig 24 éves Jim Noir.

A honlapján jópofán leírja első szerzeményének történetét, és azt olvasva nyilvánvaló, hogy csak idő kérdése volt, mikor készíti el első lemezét.
Mint sok együttes, ő is egy reklámzenének köszönhetően lett sikeres, ahonnét egyenes út vezetett az önálló albumhoz, ami augusztusban megjelenik Amerikában is (nagy szó ez, pláne ilyen zenénél és első lemezes előadónál), és rögvest fel is fog lépni a legendás Lollapalooza fesztiválon.

De hát ki is ez a Jim Noir?
Egy srác, akinek a szülei a jelek szerint a születése táján, majd az azt követő évtizedben is kizárólag pszichedelikus, ’60-as évekből származó zenét hallgattak.
A harmóniák, a hangszerelés és a hangzás is egyértelműen azt az időszakot idézi, de nem a Barrett- és Floyd-féle pszichedeliára gondolok, hanem arra a kicsit betépett, kedélyes, harmóniagazdag muzsikára, ami a Beach Boys és mondjuk Donovan sajátja volt.
Meg egy rakás, mára teljesen elfeledett előadóé.

Hallatlanul kellemes a lemez hangulata, a nóták egybefolynak, a hangszerelés egyszerű, Noir kedélyesen dúdolgat magában. Itt-ott felbukkan egy szintetizátor, ami Les Baxtert vagy Martin Dennyt idézi, de intelligensen, aztán gitározik is, enyhe torzítással, ami egy olyan letűnt kor iránt ébreszt bennünk nosztalgiát, ami talán soha nem létezett.
Néha még Burt Bacharach is beköszön egy futam vagy egy hangszerelés erejéig. És mindeközben Noir kedélyesen énekel, és vokálozik egyben.

Az albumot egyfajta légies, könnyed és jó értelemben vett gyermeki érzésvilág lengi be, de nem szabad azt gondolni, hogy a Tower of Love gyerekes lenne. Hallatlanul okos és szellemes popzenéről van szó, amit az ember csak hallgat és hallgat, nemegyszer mosolyogva.
Azt is mondanám, hogy andalító, ha nem lenne ennek a szónak olyan rossz érzete bennünk. Noir remek dalszerző, kiváló stílusérzékkel rendelkezik, harmóniái fülbemászóak, és biztos vagyok benne, hogy hallani fogunk róla.
Sokat. Nem véletlenül tartják a Tower of Love-ot a legnevesebb angol szaklapok az év egyik kiemelkedő albumának.

Egy enyhe koktél a kézben, a medence vize kellemes, a nap bágyadtan, de kitartóan süt, hallgatjuk a zenét, és csak néha pillantunk ki a napszemüveg alól, de akkor is csak azért, hogy lássuk: a többiek is mosollyal az arcukon hallgatják a lemezt.

A lemezen elhangzó számok listája:
1. My Patch
2. I Me You I’m Your
3. Computer Song
4. How To Be So Real
5. Eanie Meany
6. Tower Of Love
7. The Key Of C
8. Turbulent Weather
9. Turn Your Frown Into A Smile
10. A Quiet Man
11. Eanie Meany 2
12. The Only Way