FőképA Pearl Jam sem azok közé tartozik, akik évente jelentetnek meg új albumot. Kemény négy évnek kellett eltelnie, hogy ez a seattle-i illetőségű grunge banda ismét megmutatkozzon valami újjal.

Megérte kivárni ezt a négy évet. Az hogy, a rockzene állítólag ismét felszálló ágban van (Ment lefelé egyáltalán létezése óta? Maximum nagyon nagy tömegek nem hallgatják állandóan, csak hullámszerűen. Akik ezt a stílust preferálják, nem hiszem, hogy éreztek volna bármit is ebből. Ők csak egyszerűen hallgatják és nem foglalkoznak azzal, hogy mi a menő éppen mainstreem szinten.), természetesen dob még egy lapáttal a dologra, de ettől függetlenül kijelenthető, hogy a Mike McCready, Stone Gossard, Eddie Vedder, Jeff Ament, és Matt Cameron által alkotott Pearl Jam megint nagyot durrantott az arcunkba.

Azt hiszem, valamikor ’91-ben, a Nirvana berobbanásakor „szaladtam bele” a Pearl Jambe. Akkortájt már hódított az MTV, mi pedig a frissen szerzett szabadságunk feletti örömünkkel és lelkesedésünkkel faltunk szinte mindent, ami „nyugatról” most már ténylegesen szabadon jött befelé, és saját kis igényeinknek megfelelt.
Hogy ez mennyire nem meglepő így sok-sok év távlatából, arra csak annyit hoznék fel, hogy ebben az évben jelent meg a Metallica fekete lemeze, a Red Hot Chili Peppers Blood Sugar Sex Magik-je és a fentebb már említett Nirvana Nevermind című korongja. Többek között.

A Pearl Jam egy évvel korábban debütált a Ten-nel és a Cobain-ék sikere óhatatlanul magával hozta, hogy a grunge másik zászlóshajójának számító Pearl Jam szekere is még inkább meglódult előre. Még él bennem a kép: 1993, MTV Video Music Award, több millió ember hallhatta-láthatta live az „Animal”-t és a „Go”-t.

Aztán egy évre rá Kurt Cobain öngyilkos lett. Ez a csapás akkor végzetesnek bizonyult a grunge és a Pearl Jam számára. Bár a decemberben megjelent – eddigi legjobbnak tartott – Vitology album szépen fogyott (öt millió darab az USA-ban), meg sem közelítette a Ten tizenkét milliós (USA) eladási példányszámát.
A tíz évvel ezelőtti No Code majd a ’88-as Yield, a 2000-es Binaural és a 2002-es Riot Act ugyan előkelő helyen végeztek a különféle listákon, a Pearl Jam mégsem került ismét a széles tömegek látóterébe.

A mostani lemez, úgy érzem, igen erősen visszakanyarodik a gyökerekhez. Hangulat- és hangzásvilágában leginkább az első három albumhoz hasonlítható.
A gyorsabb nótákban a Ten és a Vs. kissé nyers, pörgős, néhol zúzós dalai köszönnek vissza. Persze az, hogy a zenekar tagjai mindannyian túl vannak a negyedik x-en és lassan két évtizede zenélnek együtt (kivéve Matt Cameron dobost, aki 1998-ban csatlakozott hozzájuk), magával hoz egy bizonyos fokú megkomolyodást, illetve sokkal hangsúlyosabb előadásmódot.
Ez elég rendesen érződik is a lemezen; zeneileg sokkal technikásabb, összetettebb dalok születtek.

Ennek az albumnak nincs címe. Ez általában valami különlegeset, valami teljesen újat szokott jelenteni. A Pearl Jam esetében nem merném azt mondani, mint – a már szóba került – Metallica fekete lemeze kapcsán, hogy itt valami gyökeres fordulat következne be az együttes zenéjében.
Az viszont nagyon is kijelenthető, hogy ez a lemez ismét bizonyítja, mennyire jó ez a zenekar. Alkalmas arra, hogy ismét olyan magasságokba emelje a Pearl Jam-et, amely magasságokban már nagyon régóta tartózkodniuk kéne.
És egyáltalán nem az együttes hibája, hogy valahogyan megfeledkeztek róluk nagyon sokan azok közül, akik anno ’93-ban az egekbe emelték őket.

Az együttes tagjai:
Mike McCready – gitár
Stone Gossard – gitár
Eddie Vedder – ének, gitár
Jeff Ament – basszgitár
Matt Cameron – dob

Az lemezen elhangzó számok listája:
1. Life Wasted
2. World Wide Suicide
3. Comatose
4. Severed Hand
5. Marker In The Sand
6. Parachutes
7. Unemployable
8. Big Wave
9. Gone
10. Wasted Reprise
11. Army Reserve
12. Come Back
13. Inside Job

Diszkográfia:
Ten (1991)
Vs. (1993)
Vitalogy (1994)
No Code (1996)
Yield (1998)
Binaural (2000)
Riot Act (2002)
Pearl Jam (2006)
Immagine in cornice (2007) DVD
Backspacer (2009)

Kapcsolódó írás:
Martin Clarke: Pearl Jam