FőképPestis

A szegény oroszok kutyahalálnak hívták, csakúgy, ahogy paraszt őseik. A tuberkolózis túlságosan hétköznapi név volt ahhoz, hogy a tüdőt elpuszító – és az arcot elcsúfító – betegséget ekképp nevezzék. A huszonegyedik század elejére a dögvész Oroszország Anyánk börtöneiből, városaiból és ősi falvaiból kezdett el terjedni. A Harvardi Orvosi Kar jelentése arra figyelmeztetett, hogy ha nem fordítanak a dögvész megállítására azonnal egymilliárd dollárt, a járvány az új évezred elejére kiirtja Oroszország lakosságát.
Az ezt követő években ismét tanúi lehettünk az ismerős orosz rémálomnak: eluralkodott a hozzá nem értés, a korrupció, és a nyugati orvosi segélyek elsíbolása. Oroszok ezreinek ingott meg egyszer s mindenkorra a bizalma a kormányban, és két eset közül választhattak: vagy emigrálnak, vagy meghalnak. Sokan – hamis vízumok segítségével – vonaton vagy repülővel menekültek el; a szegények pedig azért fizettek, hogy egy részben már fertőzött kivándorlókkal túlzsúfolt vonatokban csempésszék őket külföldre.
Az Egyesült Államokban meglepő módon csak lassan kezdtek el fefigyelni a krízisre. Hosszú hónapokig a média rendszeresen beszámolt az illegális orosz bevándorlókról, de a bomba csak akkor robbant, amikor a parti őrség a Long Island szorosnál megállított egy teherhajót, fedélzetén négyszáz beteg orosszal. Másnap New York polgármestere elrendelte Ellis Island azonnal megnyitásának előkészítését, hogy az oroszokat ott zárják karanténba, amíg haza nem küldik őket. Ami addig egy távoli orosz problémának látszott, az napokon belül az összes amerikai napilap címoldalát elfoglalta.
Mindez abban az évben történt, amikor az amerikaiak éppen azon vajúdtak, hogy új elnököt válasszanak.

1.
Testvéreim, először is néhány tény. Csak úgy vázlatosan. Csak azért, hogy eloszlassak bármiféle félreértést arról, hogy ki vagyok én, és mit csinálok itt ma éjjel. És talán azért is, hogy egy kicsit kedvezőbb fényben tüntessem fel, hogyan is kerültem ide.
Szóval. A nevem Konsztantyin Vadim. Alig múltam negyven. Foglalkozásomat tekintve főfelügyelő voltam Murmanszkban, az orosz sarkköri városban, de önként nyugdíjba vonultam. Csillagjegyem Bak, azaz impulzív vagyok, a nők és a rigolyáim könnyen kibillentenek az egyensúlyomból, bár mára már a tenyérjóslástól, a csillagjóslástól, a nekromanciától, és az összes hasonló dologtól búcsút vettem. Elmúlt, ma már más ember vagyok.
Későre jár. Egészen pontosan az éjszaka közepe van, bár a hajnal csak pár óra múlva köszönt be ezen az augusztusi reggelen, 2020-ban. És hogy mindez hol történik? Oroszország egykori fővárosában, amelyet Nagy Péter építtetett. Szenpétervárott.
Egy magas, rózsaszínű fal tövében mozgok, legalább olyan csendben, mint előttem az árnyékom. De nem vagyok egyedül. Egy másik árnyék követ. Ugyan enyhén abszurdul néz ki bokáig érő kabátjában, túlméretes nemezkalapjában, és az alatta a fejére húzott símaszkjában, a nyomonban járó férfi fontos ember: a távoli északon elterülő Kola tartomány kormányzója. Nem könnyű hiteles képet rajzolni róla. Az egyszerűség kedvéért így mutatom hát be: ő Roy Rolkin, egy szeretetre méltó pojáca. Istenigazából nem pojáca, és gyakran mindent lehet rá mondani, csak azt nem, hogy szeretetre méltó lenne.
Úgy rugdalja maga előtt a szemetet a járdán, mint egy durcás gyerek, majd amikor felé fordulok, elkapja a könyökömet: – Messze van még, bassza meg? – vicsorogja.
Ránézek a térképre, és csak nehezen állom meg, hogy el ne nevessem magam. Ha a titkolózásnak és a rejtőzködésnek lenne plátói formája, akkor ebben a pillanatban Roy Rolkin testesíti meg. Csak különös, villogó szemei látszanak a símaszkból. Egyik kesztyűs kezével nekitámaszkodik a rószaszínű falnak. Szeme idegesen pásztázza az utcát. Hozzám hasonlóan ő sem kicsit részeg.
– Te akartál sétálni, Roy – mondom neki. – Foghattunk volna a reptéren egy taxit – magyarázom ésszerűen.
– Hogy a sofőr tudja, hova megyünk? Az arcomat nem kevesen ismerik, hiszen tartományi kormányzó vagyok. Egyszerűen nem engedhetem meg, hogy kiderüljön: egy ilyen dologban veszek részt.
– Egy milyen dologban?
– Hamarosan megtudod. Higgy nekem, egyszerűen nem engedhetem meg, hogy bárki is meglásson itt.
Olyan megkapó Royt látni, amint a méltóságát próbálja megőrizni. Nem is tudom megállni nevetés nélkül.
– Te lennél a barátom? – bámul rám mérgesen, és majdnem kibillent az egyensúlyomból, ahogy a karomat szorítja. Most semmi megkapó nincs benne. Mérgesen várja a választ.
Nincs időm arra, hogy a lelkiismeretemmel foglalkozzak. – Természetesen a barátod vagyok – felelem. – Akárhova is megyünk. Csak először jussunk oda, az isten szerelmére.
Éjjel, Szentpétervárott a hatalmas épületek sarkaira a hold éles árnyékot vet, még a legszűkebb utcákat is bevilágítja, macskaköves udvarokat jár be, és hajszál híján elnyomja az öreg rézlámpások fényét.
Szentpétervárott szinte el is várja az ember az olyan finom részleteket, mint az öreg rézlámpások. A goromba, ronda és jéghideg Murmanszkban, ahonnét mi jöttünk, a határozott, egyszerű utcalámpákat szeretjük, csakúgy, mint a barakkokat idéző munkásszállásokat. De ez most roppant távolinak tűnik a sárga gázlámpák halk sziszegése mellett, ahogy a Kazan-kanális hídjáról nézzük a Feltámadás templomának fényborította épületét, és kilenc, az ég felé ágaskodó lakkozott tornyát.
Lassan araszolunk. Egy mellékutca felé mutatok, ahol kőoszlopok között egy kovácsoltvas kerítés áll tárva nyitva, mögötte egy udvar és egy széles ösvény, amely a félkör alakban kúszó lépcső tetején álló feketére festett kétszárnyú ajtóhoz vezet. Az úticélunk, legalábbis a térkép szerint.
Bemegyünk a kovácsoltvas kapun, keresztül az udvaron, és megmásszuk a lépcsőket. – Tudják hogy jövünk? – kérdem Royt. – Akárkihez is vagyunk hivatalosak.
– Pesze, hogy tudják.
– Ilyen késő éjjel?
Bosszúsan bólint. A rézcsengő felé nyúlok. Elég közel vagyok ahhoz, hogy el tudjam olvasni, mit gravíroztak a fényesre polírozott réztáblára: Szentpétervári Kozmetológiai Intézet.
Szóval ezen az ajtón keresztül oldalaz be az épületbe az orosz üzleti, szórakoztató, sport és mostantól a politikai világ elitje. Mindenki alig várja, hogy eggyel kevesebb ránc vagy redő legyen rajta, mint az a korából következne. Tehát ezért. Ha valaki meglátná most Royt a lépcsőn, akkor a titka kitudódna.
Egy fél liter vondkájába került, mire a délutáni, katasztrofális focimeccse végére meg tudott győzni, hogy kísérjem el Szentpétervárra. De még a kozmetikai-sebészeti intézet lépcsőjén állva sem tudom elhinni, hogy Roy a ráncait jött felvarratni. Alig múlt negyven éves. Akkor mit keres itt? Roy Rolkin azon emberek közé tartozik, akiknek nem minden meglepetése kellemes. Szándékosan vádló hangon szólok hozzá: – Valami tervezel, igaz?
Mellettem áll, és a jobb rejtőzködés érdekében minél jobban megpróbálja behúzni a nyakát. – Csak nyomd meg azt a kurva csengőt – morogja.
Megvonom a vállam, és a megnyomom rézkör közepén lévő elefántcsont gombot. Ugyanebben a pillanatban szólal meg a Kazan katedrális hatalmas harangja, ahogy kell, minden fél órában. A harang hangjától az oszlopcsarnok tetejéről finom por kezd szitálni. Roy drámai módon reagál. Riadtan megfordul, és egy helyet keres, ahova elbújhatna. Egy pillanatra azt hiszem, egész egyszerűen el fog futni.
Most átolvastam a sorokat, amiket írtam. Azt veszem észre, hogy Royból komikus figurát csináltam. Szerintem valahol mélyen azt hiszem, e módon emberi vonásokat tudok neki kölcsönözni, az igazi Royból nem igazit csinálva. De az is lehet, hogy csak mentséget keresek arra, mit keresek én itt. Hogy egyáltalán mit keresek Roy Rolkin mellett.
Eközben az egyik fekete ajtószárny kinyílt, és egy hosszú, az övbe kívülről betűrt fehér orosz inget viselő férfi áll velünk szemben. A járólappal borított, pislákoló fényű lámpákkal felszerelt előtéren keresztül egy mahagóni asztalhoz vezet minket.
Roy nem hajlandó levenni a símaszkját, ahogy a nevét, vagy bármilyen személyes adatot sem hajlandó elárulni az egyszerű, fekete ruhát viselő lánynak, aki üdvözöl minket. Roy csak a szobája számát mondja meg, és azt kéri, azonnal vezessék oda. Pár perc múlva egyedül vagyunk Roy lakosztályában. A szoba közepén egy porfírból készült talapzaton egy bronz szűz igyekszik megfékezni egy szilaj csődört. Akár 1905-ben Bécsben is lehetnénk, Dr. Freud túl meleg, túl sok szőnyeggel borított, túl sok bútorral berendezett városzobájában.
– Nos – kezdem. – Itt az ideje, hogy megtudjam, mi a fenét keresünk itt.
Roy nem válaszol. Buzgón ellenőrzi, hogy a szoborban nincs-e kamera, majd amikor vonakodva megnyugszik, elkezd levetkőzni. Most már láthatóan sokkal nyugodtabb, és szeretettel simogatja a hatalmas tévékészüléket. – Nekünk rendeltem – mondja –, hogy megint meg tudjuk nézni a délutáni meccset.
Hangosan felnyögök. Ma délután a murmanszki stadionban a díszpáholyából néztük végig, ahogy hazai csapatunkat, a Murmanszki Dinamót az angolok 9-1-re megalázták. Persze a Manchester United a világ egyik legjobb futballcsapata. De a Murmanszki Dinamó, a vesztesek csapata iránt érzett szeretetünk egyike azon kevés dolognak, ami Royjal összeköt minket.
Ami viszont elválaszt minket, az Roy, a Dinamó elnökének és tulajdonosának a hite, mely szerint a Dinamó egyszer az európai első osztály tagja lehet. Én egy szót sem szólok. Hagyom, hadd álmodozzon.
Itt ülünk hát a Kozmetológia Intézetben, és a meccset nézzük videón. Az első félidőben van egy olyan érzésem, hogy az angolok egy, ha nem kettő játékost pluszban becsempésztek a pályára. Roy is erre gyanakszik, látom, ahogy számolja a játékosokat.
– Nos? – fordul felém Roy a félidőben. – Te vagy a klubigazgató. Elemezd, amit láttál. Mi a gyengeségünk?
Gondolkodás nélkül válaszolok. – Borleone. Az olaszok a legjobb focisták Európában, de ő már nem az igazi.
Roy mérgesen néz rám. Ő döntött úgy, hogy a város pénzéből hatmillió dollárt kell költeni a Juventus öregedő olasz játékosára. De a Juventus pontosan tudta, hogy Borleone túl van a csúcson. Amióta Murmanszkban játszik, egyre gyatrább a teljesítménye.
– Akkor mihez kezdjünk? – kérdem. – Törjük el a lábát, szedjük be a pénzt a biztosítótól, és a pénzen vegyünk egy tényleg jó csatárt?
Roy oldalról rám pillant. – Majd gondolkodok róla.
– Az isten szerelmére – emelem égnek a kezem. – Nem mondtam komolyan. Most őszintén: mihez fogsz kezdeni?
– A Bronx Unitedban játszik egy nagyon ügyes, fiatal csatár.
– A Bronx nagy jövő előtt áll.
– Éppen ezért valakinek el kellene menni, hogy megnézze őket – néz rám. – Mondjuk az egyik igazgatónak.
– Érdekes felvetés – felelem mellékesen, miközben a képernyőn a Murmanszk fájdalomtól eltorzult arcú szurkolói a kijárat felé indulnak. Elmenni Amerikába! Azóta erről álmodom, hogy felnőttem. Egész pontosan azóta, hogy a ronda nővérem elment oda, és végre először tetszett neki valami az életében.
– Nem könnyű amerikai vízumot szerezni – jegyzem meg óvatosan.
Roy komoly arcca bólint. – Az oltást megkaptad?
– Tébécé ellen? Persze. Amikor még a milíciánál dolgoztam.
– Remek. Csak ne feledd el magaddal vinni az igazolásod. Mikor tudsz indulni?
A szívverésem hirtelen meggyorsul. – És mi van az amerikai vízummal?
– Reggel menj be érte az itteni amerikai konzulátusra. Szokásos egyhetes üzleti vízum. Minden el van intézve. Első osztályra foglaltattam neked helyet. Gondosan választottam neked egy központi fekvésű hotelt. – Fel-le járkál a szobában, közben a „Yankee doodle dandy” főcímzenéjét. Úgy néz ki, mint James Cagney pocakos változata.
Minden el van intézve! Rendben van. Eszetekbe ne jusson figyelmeztetni arra, hogy Roy manipulál. Tudom. És nem panaszkodom. New York! Igyekszem nem mutatni az örömöm. Azzal majd ráérek később foglalkozni, hogy pontosan mi is akar tőlem Roy.
Roy ránéz a karórájára, majd felemeli a telefont. – Készen állnak? – kérdi. Egy üveget tart a kezében, amit alaposan meghúz, miközben a választ hallgatja.
Mi ez az egész? Még most megműtik? Úgy, hogy félig részeg?
– Oké – mondja Roy –, akkor lemegyünk.
Felkel, fejébe húzza a símaszkot, majd felteszi a kalapot. Aztán belebújik a hosszú kabátba. – Öltözz – mondja. – Ennyi volt. Lemegyünk.
Tudom, hogy az amerikai úttal megvett engem, de ez még nekem is sok. – Én nem megyek le a műtőbe – mondom. – Nem fogom végignézni, ahogy elvágják a torkodat.
Roy nem válaszol, hanem elindul. Felkapom a kabátom, és próbálok belebújni, ahogy megyünk lefele a lépcsőn, ahol a fehéringes férfi vár minket. Pár lépéssel hátrébb állva figyelem, ahogy Roy pénzt ad neki. Száz dollárt vagy még többet is.
A dohos folyosónak olyan szaga, mintha kétszáz évig káposztát főztek volna ott. A végén álló ajtón egy kovácsoltvas védőrács van, amely elvezeti a főzés bűzét. Amikor a portás kinyitja a rácsos ajtót, egy viseltes, alacsony tengelyű magán mentőatutót pillantok meg. Az első lökhárítót több helyen is megnyomták, a vezető felőli ajtó épphogy le nem esik. A mentő nem olyan rég egy baleset részese lehetett.
– Én vezetek – mondja Roy, a kezében a térkép úgy lobog, mint egy tépett zászló egy szeles napon.
– Mondd meg Roy, hogy mi folyik itt.
– Eltűnünk innen – feleli. – Amilyen gyorsan csak tudunk.
A jelek szerint Roy idegei nem bírják a terhelést. Hál istennek. Az anyósülés felé indulok, de Roy a fejét rázza. – Hátulra szállj be, Kosztya. Rendben?
Nem kezdek vitát, bemászok hátulra. Le kell hajtanom a fejem, olyan szűk a hely, amely sötét, és alkoholtól bűzlik. Hallom, ahogy Roy bemászik a vezetőülésre, és a feje búbját is látom a vékony kis ablakon keresztül. – Sötét van itt – mondom neki.
Beindítja a mentőt. – Először induljunk el. – A mentő kopott gumijai kipörögnek az aszfalton, aztán lassan kicsúszunk az intézet fekete kapuján keresztül az útra. A lehajtható ülésen kuporgok, és kinyújtott nyakkal figyelem, merre megyünk, de a mocskos kis ablakon keresztül semmit sem látok, csak a paloták és hatalmas házak fénylően fehér ereszcsatornáit. Néha egy templomot, máskor meg pár kandelábert. Persze mindegyik rézből van. Össze-vissza kanyargunk, aztán Roy beletapos a gázba, én pedig végképp nem tudom követni, merre járunk.
A mentő belsejét kezdem el számba venni. A sötétben valami zajt hallok. Hallgatózok pár pillanatig, majd megdermedek. A motor köhögős zaja, a kopott gumik sikítása mellett mintha valaki lélegzésést hallanám. Odafordítom a fejem. Kérdés sem férhet hozzá: valaki vagy valaki ott van velem.
Gyorsan körbepillantok, és a mocskos kis lőrésszerű ablak mellett végre észreveszek egy villanykapcsolót. Kék fény tölti be a mentő hátsó részét. Nagyjából a térdemmel egymagasan egy alumínium hordágyon egy férfi fekszik. A válláig betakarva. A feje gondosan be van kötve, csak a szeme látszik, illetve a szájánál egy vágás a gézen. Odahajolok hozzá. A szeme csukva van. De szerencsére lélegzik.
– Roy – suttogok teljesen szükségtelenül. – Egy férfi van itt.
– Tudom.
– Eszméletlen.
– Hál istennek.
A férfi felnyög, de a kötés miatt alig hallani. – És nyög – folytatom.
– Hasonló körülmények között te is nyögnél. Szedd le a kötést a fejéről.
– Ez az intézet egyik betege, Roy. Szerintem alig pár órája műthették meg.
– Bízz bennem, Kosztya. – Roy hangja magabiztosan visszhangzik a mentőben, és egyáltalán nem olyan ijedt, mint pár órája. – Ha életben van, akkor minden a terv szerint halad.
– Terv? Miféle terv? Miért nam hagyjuk rajta a kötést, és visszük vissza az intézetbe?
– Szedd már le róla a kötést, Kosztya. Ő könnyebben fog lélegezni, én meg végre megnézhetem a térképet.
Ismerem Royt. Amikor ilyen hangulatban van, semmit nem lehet kiszedni belőle. Egyszerre csak egy problémára szeret koncentrálni.
A kötés vége be van tűrve, óvatosan kihúzom, és végtelenül gondosan elkezdem letekerni az arcról. Egy pillanatra felnézek, és a kis ablakon keresztül modern épületeket látok elsuhanni, amelyek egyáltalán nem hasonlítanak azokra, amilyeneket a Néva közelében láttam. A ködben pislákoló lámpák egészen mások. A hordágyon fekvő férfi hangosabban nyög. Finom mozdulattal elfordítom egy kicsit a fejét. Különös módon nem adja jelét annak, hogy fájna neki. Az az érzésem, hogy a fájdalom forrása nem a fejében van.
Lelassítunk. – Kapaszkodj, Kosztya – mondja Roy nyugodt, színtelen hangon. – Nagyon erősen.
Elengedem a kötés végét, és megmarkolom a kapaszkodót. Roy teljes erővel beletapos a fékbe.
Roy remek sofőr. Akkor meg mi a fenéért satufékez egy ilyen öreg járgányon, amin tükörradiál van? Csúszni kezdünk az úton, a mentő hátulja lassan kifordul. Ekkor iszonyatos erővel belecsapódunk valamibe, hallom a szakadó, gyűrődő fém zaját. A mentő megáll. A hátsó ajtó kicsapódik. Én őrülten kapaszkodok, a betegünk üvölt a fájdalomtól, Roy pedig mintha elégedetten motyogna magában. – Nem is rossz. Pontosan sikerült belőni a célt.
Kiszállok. Szentpétervár olyan részén vagyunk, amit egyáltalán nem ismerek. Ipari környék: hosszú, halott téglaépületek, tetejüket a az eső formátlanra marta, a nátriumlámpák fénye pedig narancssárgára festi. Ezt látom, ahogy megkerülöm a mentőt, hogy megnézzem, mibe rohantunk bele.
Dermedten állok meg. Egy fantasztkikus zöld Mercedesbe hajtottunk bele frontálisan. Roy kezében egy rongyba csavart kalapács van, azzal veri a kocsi karosszériáját. – Na, mit szólsz? – kérdi.
Semmit nem tudok szólni. Egyszerűen nem értem. Egy teljesen átlagos mellékúton állunk, amely elég széles ahhoz, hogy két tank elférjen egymás mellett, és mi frontálisan belehajtunk egy üres Mercedesbe.
Amelyet Roy halálos nyugalommal éppen egy kalapáccsal ver szét.
Végül abbahagyja, és kihúz egy fémdarabot a mentő motorháztetejéből, és beledugja a Mercedes egyik kitört lámpájába. – Rendben is vagyunk – mondja. – Szedjük ki a kocsiból.
Követem őt a mentő hátuljához. Kiemeljük a hordágyat, és odatoljuk a Mercedes sofőrüléséhez. A férfinak komoly fájdalmai vannak. Roy felemeli a fejét, és gyorsan letekeri róla a géz maradékát. Ránézek a férfira.
Szerintem már ti is kitaláltátok, testvéreim.
Borleone sötét, olasz szemei néznek rám. Egy vágás nincs az arcán, semmi sérülés. De valami iszonyatosan fájhat neki, mert az arca megrándul, amikor megmozdítjuk.
– Emeljük be a vezetőülésbe – mondja Roy. – Figyelj a lábára. El van törve.
A fülem dobolni kezd. Úgy érzem, mindjárt elhányom magam. A torkomból furcsa hangok jönnek elő.
Roy rámnéz. – Ő is benne van a buliban – magyarázza. – Félmillió dollárt kap a biztosítási pénzből. A maradékból meg veszünk egy új csatárt. A nagybátyám sebész a kozmetológiai intézetben. Elaltatta Borleonét, mielőtt eltörte a lábát. Teljes titoktartásban. És teljesen fájdalommentesen. – Megvonja a vállát, ahogy Borleone arca eltorzul a fájdalomtól. – Mostanáig. Borleone számára ez ideális megoldás.
Nézem a csatár össze-összeránduló, hamuszürke arcát, ahogy berakjuk a Mercedes volánja mögé. Most veszem csak észre, hogy ez az ő saját kocsija. Eszméleténél van, de megállás nélkül nyög. Ugyan semmi nem jogosít fel rá, de megnyugtatom, hogy semmi baj, minden rendben lesz.
Roy a mobilján felhívja a mentőket, az igaziakat, majd bontja a vonalat, és elmegy, hogy az egyik gyárépület mögött leparkolt Renault Economyvel ideguruljon, mielőtt a segítség megérkezik.
Borleone arca most már falfehér. Közel hajolok hozzá. – Tényleg te is benne vagy a buliban? – kérdezem tőle. – Tényleg megegyeztél Roy-jal, hogy ezért félmillió dollárt kapsz?
Kinyitja, majd becsukja a szemét. Mintha bólintana.
– Volt választási lehetőséged?
Mosolyogni próbál, kevés sikerrel. – Vagy a lábamat törik el, vagy a nyakamat.
Rosszul néz ki. Megmondom neki, hogy a mentők úton vannak. Roy odaszól hozzám a Reanult-ból.
– Komoly fájdalmai vannak – mondom neki. – Mindjárt el fog ájulni.
Roy jóváhagyólag bólint. – Autentikus – jelenti ki. – Ez az ember egy kibaszott színész.

A kiadó engedélyével.

Eddig a szerző alábbi könyveiről írtunk:
Vadim-trilógia
Monstrum
A jövendőmondó
Vadim