Főkép

Borítóterv: Gróf Balázs

Nem szeretem a punk zenét.
Pontosabban, nem tudok mit kezdeni vele.
Persze itt nem a pop-punkra gondolok, ami kifejezetten kellemes lehet, vagy a tini punk-rockra, amit viszont rettenetesen rühellek, hanem a tiszta, anarchista punkra, aminek szerintem valahol az lenne a lényege, hogy a kereskedelem kényétől-kedvétől függetlenül bírálhassa az adott rendszer részét vagy egészét. Ezzel azonban élesen szemben áll a hivatalos, tehát a kritizált rendszer által is engedélyezett, elfogadott hanghordozón való megjelentetés.

Mindezen aggályok ugyan sohasem akadályoztak abban, hogy hellyel-közzel meghallgassak egy Sex Pistols, Clash vagy Ramones lemezt, rajongani legfeljebb a réges-régi Beatricéért vagy Bikiniért tudtam. De ebben - az utóbbiak esetében legalábbis - óriási szerepet kapott a tény, hogy roppantmód virtuóz zenészek „szálltak le” a háromakkordos(nak tetsző, vagy legalábbis feltüntetett) elemiségig, és festették alá keményen a kíméletlen, de legtöbbször iróniába csomagolt, társadalombírálatot.

És most megint akadt egy banda, akiket valamiért szeretni tudok. Pedig nem hallom ki a jól titkolt, jazz-konziban vagy Zeneakadémián megszerzett tudást (nem is hiszem, hogy lenne, de nem akarom elvetni a lehetőséget), a szövegekből mégis olyan elementáris erő sugárzik, amit már régen hallottam bárkitől is Magyarországon.

Jó, jó, József Attila, a mostani album „szövegírója” költőnek nyilvánvalóan nem utolsó, sőt (nekem egyik kedvencem, és meggyőződésem, hogy a valahai egyik legnagyobb magyar verselő volt, a „Reménytelenül” semmi ágán ülő szíve pedig talán a leggyönyörűbb kozmikus metafora, amit versben olvastam eddig), az a természetesség viszont, amivel szavai összhangba mosódnak a zenével, valóban nem mindennapi.

De hogy aktuális-e vajon a József Attila-i üzenet, azt nem dönthetem el. Nekem úgy tűnik, igen is, meg nem is.
Igen, mert a gyűlölt burzsoázia mega-korporációk képében fenyegeti kis életünket, és ha nem szedjük össze magunkat, alattomos sárkányként felzabál minket. És nem, mert a kiérdemeletlenül megkapott szabadság (hiszen sokunk bármikor képes lenne önként feladni azt) megengedi, hogy tettekre válthatóan korholjuk, szidjuk mindazt, amit visszásnak, javításra szorulónak tartunk. De vajon élünk-e ezzel a jogunkkal, cselekvően igyekszünk-e jobbítani saját világunkat?

Az az érzésem, leginkább az én tágabban vett korosztályomban (melybe a HétközNAPIcsalódások tagjai is beletartoznak) fogalmazódnak meg a fentiekhez hasonló kérdések, hiszen mi éltük át leghúsbavágóbban a rendszerváltás eufóriáját és frusztrációit, nekünk kell szembesülni azzal, hogy az egykori magasztos ideálok hordalékát egy nemzedékkel később már elvtelen (ön)dicsőítésre vagy pocskondiázásra használják ilyen-olyan emberek. És talán épp ezért még mindig nekünk mond a legtöbbet József Attila költészete is, amit a Hobo Blues Band után most egy újabb rockformáció hozott vissza a köztudatba.

A zenekar tagjai:
Megyeri „Búzás Jackson” Ferenc - ének, vokál
Bársony „Bearnie” Barnabás - skia-gitár, vokál, szinti
Szaklajda „Szaki” László - dzsi-dzsi-gitár
Mészáros „Bolond” Miklós - dob
Friskó „Fidó” Péter - basszusgitár

Közreműködik:
Bársony Kinga Bíborka - versmondó tündér

Dallista:
1. Bevezető
2. Keresek valakit
3. Szabados dal
4. A világ megokolt útálata
5. Istenjárás
6. Sárga füvek
7. Két vers (K.S. † TBC-ben)
8. Reménytelenül (részlet) / Tiszta szívvel
9. Bíztató
10. Kedvesem betegen...
11. Néhány éjjelre, padra, kőre
12. Ó Európa...
13. Le vagyok győzve
14. Két hexameter / Végül

Diszkográfia:
Isten hozott nálunk, Johnny! (1997)
Hangulatjelentés (1998)
Ludd tábornok, avagy két műszak fűszag (1999)
Szélsődal (2000)
SzülinaPUNK (2000)
Dollár, hatalom, pornó (2001)
Globalhé (2003)
Én, József Attila, itt vagyok! (2006)
Közönség elleni izgatás (2007)