Főkép

Ha fiatal, szőke, észak-amerikai és nő, akkor rögtön dögös gitáralapokkal megkeményített, kissé újhullámos, kissé punkos pop? Úgy tűnik, igen.
És ez igencsak dicséretes tendencia, hiszen ha már Amerika nem az igényességről és eredetiségről - sokkal inkább a hibátlanul meghangszerelt, professzionálisan felépített dalokról - híres, legalább a stílus legyen eleve megkapó, élvezetes, amihez már csupán hab a tortán a szemrevaló énekesnő, aki mellesleg színészként sem sikertelen.

No jó, azt mindenképp meg kell hagyni, hogy a külcsín mögött, mellett a karakteres, karcos hang is eleget dob a számokon, melyek előadói (a hetvenes évek második felében tündöklő) Lene Lovich valódi újhullámos, pörgős nótáitól Avril Lavigne folkos pop-punkján át Madonna elektronikus diszkó-popjáig a műfajok egész skáláján otthonosan mozognak. S nem feledkezhetünk el a rekedtes hangú Stevie Nicksről sem, különösképp mivel az „Edge Of Seventeen” az ő egyik dalának feldolgozása.

Avrilt nem csak azért említem, mert eleve imádom kamaszosan életteli, pimaszul jól megcsinált dalait, és mindenkiről ő jut eszembe, hanem mert az elektronikus beütése ellenére is felrázóan punkos „If It’s Alright”, és a kiváltképp Avriles „A Beautiful Life” andalító, háromnegyedes balladája minden további nélkül helyet kaphatott volna a kanadai kamasz-sztár bármelyik lemezén.

Ez utóbbit akár a kedvencemnek is mondhatnám az albumról, ha nem kapott volna helyet rajta az „I Want You To Want Me” középtempójú, rock’n’roll beütésű, mégis valahogy new wave-es telitalálata, ami olyannyira fölébe magaslik a lemez többi számának, hogy teljességgel kilóg az anyagból.
(Már hogy is ne lógna ki, amikor a nóta a szebb napokat is megért Cheap Trick egyik emlékezetes slágere volt még 1977-ben.)

Akik pedig a lassabb, személyesebb hangvételű dalokat kedvelik, a gyönyörűen megírt, kemény, ugyanakkor tetszetős zongoraszólammal színesített „Confessions Of A Broken Heart”-ban és a tökéletesen eltalált refrén-felvezetéstől hátborzongatóan csodássá érő „My Innocence”-ben élhetik ki szépség utáni vágyukat.

Nehéz lenne komolyabb hibára lelni Lindsay Lohan alapvetően a zeneileg forrongó hetvenes évek hangulatát idéző albumán (a némelyik dalt hangszerelő ex-Evanescence-es Ben Moody neve eleve garancia erre), legfeljebb az igazi invenciót hiányolhatnánk a dalokból.

Ám úgy vélem, az anyagot uraló retró atmoszféra tudatos választás lehetett (talán az MTV-n éppen futó valóság-show, a „70s House” hatása fedezhető fel benne), és aki a brit újhullámon és punkon, vagy a Fleetwood Mac-en és Stevie Nicksen nevelkedett, s nem viszolyog a kellemes, fiatal női hangoktól, az semmiképp sem csalódhat az album számaiban.

Előadó:
Lindsay Lohan - ének

Közreműködők:
Greg Wells - minden hangszer
Louise Goffin - zongora („Black Hole”)
Tim Myers - basszusgitár („I Live For The Day”)
Darren Dodd - dobok („I Want You To Want Me”, „A Little More Personal”, „If It’s Alright”)
Butch Walker - basszusgitár, billentyűs hangszerek („I Want You To Want Me”, „A Little More Personal”, „If It’s Alright”)
Mark Colbert - dobok („Fastlane”)
Michael Fish Kerring - gitár („Fastlane”, „Edge Of Seventeen”)
Marty O’Brien - basszusgitár („Fastlane”, „Edge Of Seventeen”)
Ashley Arrison - vokál („Fastlane”)

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Confessions Of A Broken Heart (Daughter To Father)
2. Black Hole
3. I Live For The Day
4. I Want You To Want Me
5. My Innocence
6. A Little More Personal
7. If It’s Alright
8. If You Were Me
9. Fastlane
10. Edge Of Seventeen
11. Who Loves You
12. A Beautiful Life (La Bella Vita)