Főkép

A nagy megmagyarázások és lelepleződések könyve – akár ez is lehetne a Döglégy alcíme. Patricia Cornwell regényének meghatározó részét ugyanis a szereplők visszaemlékezései alkotják, melyek egyben magyarázatul is szolgálnak jó néhány függőben lévő kérdésre, illetve részletesebben feltárnak egy-egy fontos momentumot a karakterek életéből.

Aki nyomon követte a Scapretta-regényeket, az valószínű megerősítéseket kaphat azokra az elképzelésekre, amelyek óhatatlanul szöget ütöttek a fejében (Pl. Benton tényleg meghalt-e vagy sem?). Aki pedig most kapcsolódna a történetbe, az sokkal kerekebb, átfogóbb képet kaphat az egész regényvonulatról, mint az előző részekből.

Cornwell ezen felül újít az eddig alkalmazott és bevált regényszerkezeten. Nincs, vagy csak nagyon erőltetve jelenthető ki, hogy valamelyik szereplő „vinné” a fő eseményszálat. Szinte az utolsó ötven oldalig több szálon futnak az események és minden egyes főszereplő azonos mértékben és azonos súllyal szerepel a regényben.

Természetesen ezek a szálak közelítenek egymáshoz; ez egyértelműen érezhető, ahogy közelítünk valamiféle csúcspont felé. Talán csak Benton az, aki direkt, tudatosan halad a végkifejlet felé, a többiek sodródnak, vagy sodródtatnak. Talán ezért válthat ki a regény némi viszolygást, vagy ellenérzést az olvasóból, aki megszokhatta már, hogy Cornwell Scapretta-ra koncentrál, vele foglalkozik a legszívesebben, míg Lucy, Marino, Chandonne és a többiek csak fontos kiegészítők a regényben.

Ahogy az előző regényben Jaime Berger és Marino egymással való évődése töltötte be a feszültségoldó szerepét, ezt most a Lucy-Rudy, Lucy-Marino kettősök veszik át, bár kevesebb alkalommal, mint a Végső mentsvárban. Másrészt ezek inkább adott pillanatokra ható, üdítő másodpercek, hosszú távú hatásuk nincs. Szinte teljesen hiányoznak a gasztronómiai „epizódok” a regényből. Cornwell hősnője, Scapretta mindig is szeretett főzni, és rám mindig is nagyon kellemes benyomást tettek az ilyen részek. Most csak pár félmondatra futja az írónőtől – nagy bánatomra.

Összességében meglehetősen sötét benyomásokat tett rám a Döglégy. Bár jelentős előrelépések történnek a Chandonne-kartell felszámolása ügyében, mégis súlyos teherként üli meg a regényt a háttérben meghúzódó hatalmas bűnszövetkezet árnyéka. Az eddig történtek alapján nehezen tudok elképzeli egy „és boldogan éltek, amíg meg nem haltak” befejezést.