Főkép

Miként azt már megszokhattuk, Jacqueline Wilson ismét olyan témát választott, ami ugyan nem túl sűrűn fordul elő hazánkban (lévén nem túl gyakori a családok országon belüli költözködése), azért a probléma a legtöbbünk számára nem ismeretlen. Elvégre, ha lakhelyváltozás nem is általános, de iskolaváltás vagy továbbtanulás következtében mindenki veszített már el barátot. Merthogy erről van szó.

Adva vagyon két barátnő, akik babakoruk óta ismerik és szeretik egymást, egy iskolába járnak, egy padban ülnek, stb. Hasonló történetet olvashattunk az utolsó Nöstlinger regényben (Lilli nagy dobása), vagyis tényleg típustörténetről van szó. Ebből valami újat, egyedit kihozni már tényleg művészet. Bár nem mondanám 10 pontos teljesítménynek, Wilson azért ezzel a „kötelező” gyakorlatával legalább nyolcat megérdemel.

Az különösebben nem számít újdonságnak, hogy a barátnők hétköznapjaiban korábbi Wilson szereplők is felbukkannak, igaz csak beszédtéma szinten. Ami igazán erénye a regénynek az nem más, mint Gemma életteli alakja. A hipermozgékony, élénk fantáziával megáldott kislányt nem nevezhetjük tökéletes csemetének, lévén hatalmas étvággyal rendelkezik, fantasztikus ötletei vannak, melyek megvalósításához nincs elég kitartása, és egyáltalán nem úgy viselkedik, mint egy lány – inkább fiús jelenség.

Ruházatát képtelen tisztán tartani, miként haja is öntörvényűen meredezik a fején, valamint teljesen hiányzik belőle a konformizmus. Akkor is elmondja véleményét, amikor inkább diplomatikusan hallgatnia kellene. Ez a tulajdonsága nem teszi könnyebbé az elválást barátnőjétől, amikor az családjával együtt a távoli Skóciába költözik. Botrány botrányt követ, és modern meséről (ha ugyan annak tekinthetjük egyáltalán) lévén szó, ne is álmodjunk rózsaszín befejezésről.

Rajongóknak kötelező, de Gemma miatt másoknak is merem ajánlani.

Kapcsolódó írásunk:

Christine Nöstlinger: Lilli nagy dobása