Főkép

Az RPG.HU-n is sűrűn publikáló, ott (és egyéb netes fórumokon) Hannaként is ismert Kleinheincz Csilla első regénye Város két fül között címmel jelent meg nem régiben, mely elsősorban azok számára lesz igazi csemege, akik a szabadon szárnyaló fantáziát, az átható, sokszor sötét atmoszférát kedvelik az irodalomban. Az írónővel Uzseka Norbert készített interjút.

2005 májusában jelent meg első önálló köteted. Kérlek, mutasd be röviden: miről szól, mit is tartalmaz!

 

A Város két fül között előképe már régóta jelen volt régebbi novelláimban, elkezdett, és aztán soha be nem fejezett regényekben. Az álombéli város, amely szorosan a főszereplő személyiségéhez kapcsolódik, az ő vágyait és gondolatait tükrözi, az egyik legrégibb ötletem, és nem tudnám megmondani, mikor és hogyan bukkant fel először, a gyerekkoromba kéne visszanyúlni ahhoz.

A hosszú érleléssel eltöltött időszak végén aztán hirtelen ráismertem a főszereplőkre, akik szintén régóta bennem éltek: Valira, a légtornászra és Kolosra, halott és csupán képzeletében élő ikertestvérére. A történet az ő kapcsolatukról szól, arról, hogyan vált át a veszteség a valóság tagadásába, és hogy az álmok és vágyak hogyan torzulhatnak el a realitástól mindinkább elszakadó elmében.
A két másik cselekményszál szereplői, Max és Evelyn ennek ábrázolásában kapcsolódnak Vali és Kolos küzdelméhez - mindketten a maguk módján menekülnek a problémák elől.

A regény úgynevezett urban, vagyis városi fantasy; ahol a valóságban is tapasztalható jelenségekkel, jelenünkben élő emberek életével fonódik össze a fantasztikum, egyfajta díszletként. Bizonyára el lehetett volna mondani egy hasonló történetet máshogyan is; hozzám azonban közel állnak a természetfeletti szimbólumok, és szeretem a fantasztikumot fölhasználni arra, hogy bizonyos jelenségeket és hangulatokat kidomborítsak.
A kötet végén található négy novella szintén a valóság és a fantasztikum összemosásából született, noha hangulatilag jóval sötétebbek a regénynél.

A neten olvasott pár sorodból úgy tűnt, igen maximalista vagy. Ennyi idő elteltével hogy ítéled meg a könyvet? Elégedett vagy vele?

 

Jó darabig nem mertem elolvasni a könyvet újra; valahányszor kinyitottam, csak azt láttam, mit írnék át. Ez talán maximalizmus, de talán csak annak a jele, hogy minden eltelt nappal jobban távolodom attól, amit írtam, és aki voltam, amikor megírtam.

Ha ma ülnék neki ugyanennek a könyvnek, mást emelnék ki, más szereplőre helyezném a hangsúlyt, mert én is más lettem azóta - hozzáteszem, részben maga a regény által. Miközben írtam, engem is megváltoztatott, nagyon sokat tanultam belőle az írásról és magamról is.
Úgy gondolom, erős kezdés, de tisztában vagyok vele, hogy ez csak az origó, és van hová fejlődnöm még. Azt hiszem, akkor kéne megijednem, ha visszanézve nem látnék hibákat, és ugyanezt a szintet tartanám. Azon elgondolkoznék: itt a vége? Ennyi tellett tőlem?

Igen, egyetértek. És milyen visszajelzések érkeztek eddig a Város...-ra?

 

Noha elsősorban ismerősöktől, az RPG.HU rendszeres olvasóitól kaptam véleményeket, elvétve előfordult, hogy olyan helyről érkezett visszajelzés, sőt, olvasói levél, ahonnét végképp nem vártam volna.

Úgy tűnik, hogy ezt a fajta fantasztikus irodalmat olyan olvasói réteg is be tudja fogadni, ami máskülönben nem szereti a fantasztikumot és nem szívesen veszi kézbe az ilyen könyveket. Nagyon meleg hangvételű és kedves leveleket is kaptam - mindig egy kis meglepetés, megrendülés, ha tudomást szerzek róla, hogy valaki másnak fontossá vált a könyvem.
Nem tudom, az olvasók sejtik-e, nekem mennyire számít, hogy ők úgy tették-e le a könyvet, hogy azt mondják: megérte.

Amikor írok, csak kifelé folyik belőlem minden, és soha nem tudhatom (bár remélem), hogy amikor valaki elolvassa, amit alkottam, megváltozik egy kicsit, vagy az írásom elfordít benne egy kapcsolót, és nem lesz többé teljesen ugyanaz, mint volt...
Szeretném, ha jelentene valamit az olvasó számára az, amit írtam... de ezt nem tudhatom, az áramkör nem zárul be, csak akkor érzem igazán az erők oda-vissza áramlását olvasó és író között, ha belebotlom egy olvasóba, vagy kapok egy levelet, vagy visszahallok valamit, vagy olvasom a neten a saját nevemet.

Azt hiszem egyébként, hogy nincs olyan művészet, sőt, olyan munka vagy akár hétköznapi tevékenység, ahol ne lenne fontos a visszajelzés. Én rendszeresen nézem, kinek mi a véleménye arról, amit csinálok, és ha kritika ér, és jogosnak érzem, akkor megpróbálok változtatni.

Amikor az RPG.HU-ra föltettem a novelláimat, nagyon jól jött, hogy van véleményezési lehetőség, sok bugot kiirtottam az olvasók segítségével, és például a kötetbe már javított novellák kerültek be. Nagyon kell az őszinte és pontos kritika, de persze nagyon kell a „csoki” is. :-) Attól kap el újra a lelkesedés, és lendülök bele megint az írásba.

Valóban, aki rendszeres olvasója az RPG.HU-nak (és további internetes irodalmi oldalaknak), az jól ismerheti a nevedet (még ha Hannaként is), hiszen további kötetet lehetne megtölteni a neten olvasható novelláidból. Mesélj kérlek magadról! Kicsoda Hanna, hogy került ebbe a jobbára azért hímneműeket vonzó közegbe, mik voltak az első szárnypróbálgatásaid, s milyen eredményeket értél el eddig?

 

Nagyon régóta írok; amikor kipakoltam tavaly a gyerekkori íróasztalomat, három nagy kartondoboz telt meg a spirálfüzetekbe, noteszekbe írt „regényekkel”, versekkel, szerepjáték-ötletekkel, képregényekkel.

Gyerekként elsősorban a barátaimat szerettem volna elkábítani zseniálisnak gondolt meséimmel, aztán lassan egyre fontosabb lett maga az írás, hogy minél jobb, ha nem is izgalmasabb, legyen a történet, amit kiadok a kezem közül. Sokat olvastam és olvasok most is, és sokszor tartottam föl saját magamnak egy-egy irodalmi remekművet, hogy aztán újra és újra rádöbbenjek: én sehol sem vagyok.
Hamar leszoktam arról, hogy bárkinek is megmutassam a műveimet (amelyek ebben az időszakban leginkább klasszikus fantasy és sci-fi novellák és regények voltak, erősen a szereplőkre helyezve a hangsúlyt a cselekmény helyett - ez azóta sem változott), csak a közeli barátaim olvashatták el, viszont ha lehet, még több időt fordítottam az írásra.

Az egy íróasztalnyi teleírt füzet és az egyetemen megismert Stádium Ifjú Írók Társasága segített aztán, hogy összeszedjem az önbizalmamat, és végül ki merjek lépni a nyilvánosság elé (A huszonötödik óra című versantológiában jelent meg versciklusom).
Másfél évig jártam Kárpáti Kamil műhelyébe, Pesterzsébetre, ahol ragyogó fiatal költőket ismertem meg. Kamil a kíméletlen szerkesztésre és a kritikák fogadására tanított meg, és utólag úgy gondolom, hogy ez volt a legfontosabb lecke, noha a költészete is ihletően hatott rám.

Mivel szerepjátékoztam, gyakran látogattam az RPG.HU oldalát, és amikor megindult a második Scriptorium, csatlakoztam hozzá. A Scriptorium műhelyek írói önképzőkörök, ahol havonta előírt feladatokra és témákra kell novellát írni, és a tagok kritikáikkal és különböző írástechnikai anyagokból tartott előadásaikkal segítik egymást. A kreatív közeg inspirálóan hatott rám és hat még most is; a műhelyben született novellákat olvashattad az interneten.

Kik a fő kedvenceid, akik hatottak is rád, akiktől tanultál?

 

Elsősorban novellistákat tudnék említeni: Saki, Ray Bradbury és Roald Dahl azok, akiktől a legtöbbet tanultam tömör, pontos fogalmazás és karakterábrázolás terén. Nagyon sok könyvet olvastam, szépirodalmat, sci-fit és fantasyt egyaránt, a legmeghatározóbb könyvélményeim abban a korban, amelyben szerintem leginkább formálódott az ízlésem és a stílusom - tehát a fogékony kamaszkorban - a következők voltak: Simone de Beauvoir Minden ember halandó, Michael Ende Momo Ray Bradbury The October Country, Peter S. Beagle Az utolsó egyszarvú, Stanislaw Lem Visszatérés.

De még olyan könyvekből is volt mit tanulnom, amelyektől nem rendültem meg, tanultam Hemingwaytől, Rushdie-tól, Le Guintól, Brechttől. Brecht kapcsán emelném ki, mennyire fontosak voltak a drámák az életemben: párbeszédet, minimalista eszközökkel történő feszültségteremtést ezekből lehet tanulni igazán. S amellett mindig is vonzott a színház...

Irodalom mellett számos írástechnikai könyvet is elolvastam, sajnos, csak angolul, mert nálunk még nincsen akkora hagyománya a kreatív írói kurzusoknak, és az ezekben használatos ajánlott és tankönyveket nem lehet megkapni magyarul.
Ez azért is sajnálatos, mert a kötelező olvasmánynak számító Egri Lajos munkáit már csak a magyar vonatkozás kapcsán is illenék megismernie a magyar írópalántáknak - ennek ellenére ironikus módon éppen magyarul nem adták ki a könyvet. A legtöbbet az írói mentalitásról, az ihletet előcsalogató gyakorlatokról Dorothea Brande Becoming a Writer című könyvéből tanultam. Nagyrészt az ő leckéinek köszönhető, hogy szinte bármikor képes vagyok leülni írni.

Magam Peter S. Beagle második magyarul megjelent regénye, A fogadós éneke remekül sikerült fordítása kapcsán ismertem meg a nevedet. Úgy tűnik, Beagle nagyon a szívügyed. Mesélj róla, ill. arról, hogy miket/kiket fordítottál még!

 

Peter S. Beagle leghíresebb regényével, Az utolsó egyszarvúval egy antikváriumban találkoztam, és az egyetemen, ahol az irodalmi fordítás órán kiváló tanárnőnk, Dróth Júlia segített bennünket, hogy minél hűbben, szebben tudjuk visszaadni az eredeti szöveg stílusát, önszorgalomból lefordítottam.

Nagyon foglalkoztatott a szöveg, és végül ez a „mintafordítás” nyerte el nekem a fordítói állást a Delta Visionnél, ahol négy évig dolgoztam különböző fantasy könyvek magyarításán, s ahol most szerkesztő vagyok. Később igyekeztem megszerezni az író többi könyvét is, és végül sikerült fölvennem vele és menedzserével a kapcsolatot.
Az írásai mélyen emberiek, a nyelvezetük gyönyörű, és mélyen megérintenek. Amikor olvastam a könyveit, egészen közel éreztem őt magamhoz, s ez most bizony különös érzés, mivel csak most, levelezve kezdtem őt valójában megismerni.

Peter nagyon kedves; az elején csak a menedzserével, Connorral leveleztem (aki szintén egy jószívű, jó humorú alkotó), ám egyszer csak érkezett egy levél Petertől: „Azt hiszem, szeretnék bemutatkozni neked...” És bemutatkozott. Ő, a híres író, úgy érezte, el kell mondania, kicsoda... nagyon meghatódtam, és aztán elkezdtünk külön is levelezni.
Humoros, vidám embernek ismertem meg, akinek noha rengeteg nehézséggel kell megküzdenie (különösnek hangzik, de Peter valójában szegény, és komoly családi gondjai vannak), mégis képes optimistán tekinteni a világba, mindenben meglátni a szépet és a jót. Mesélt a tanáráról, Robert Nathanról, mindazokról az emberekről, akiktől ő tanult, és legutóbb elküldte a most készülő novelláskötetének egy novelláját „véleményezésre”. (Természetesen igazi Peter-írás volt: emberi, őszinte és gyönyörű.)

Nagyon szeretnék mielőbb találkozni vele; remélem, ha néhány könyve már megjelent, akkor meg tudjuk hívni egy nagyobb könyvünnepre. Már megígérte, hogy gitáron eljátssza a fogadós énekét - ezt ki nem hagynám soha.
A magyar kiadású Peter S. Beagle életmű áll hozzám a legközelebb minden munkám közül. Lehet, hogy lesz még életemben más jó könyv is, amit le kell fordítanom, de akkor is ez lesz az első helyen. Azáltal, hogy Peter műveit fordítom, annak a gyereknek az álmait teljesítem, aki voltam, és ez nem kicsiség.

Mi ad ihletet? Mi indít írásra, és van-e valami speciális módszered, netán körülmények, amik szükségesek ahhoz, hogy írni tudj? Egyáltalán: az írás - jó értelemben - megváltozott tudatállapotot jelent számodra, vagy inkább a tudatos, tervezett írásmód jellemző rád?

 

Ez nagyon összetett kérdés, úgyhogy igyekszem sorban válaszolni. Ihletet bármi adhat; legtöbbször utazás közben bukkannak fel az ötletek, ahogy figyelem az embereket magam körül, vagy visszagondolok valamire, ami velem vagy a környezetemben történt.

Témából több van, mint amennyit meg tudnék írni, de válogatok közöttük, mert van, amikor egy ötlet pusztán érdekes, de nem érzek hozzá személyes kötődést. Fontos, hogy meg akarjam írni a történetet, hogy szinte feszítsen belülről - nem lehet arról írni, amiről nincs véleményed, vagy ami valójában távol áll tőled.
Még ha maga az eredeti ötlet nem is kapcsolódik hozzád, ezer szállal kell magadhoz kötnöd az írást, mert csak belőled tud táplálkozni, és abból, ahogyan a világot látod. Előfordult már, hogy egy történet annyira kapaszkodott belém, hogy leültem, és szinte egy ültő helyemben megírtam, gyakran órákra a gép elé ragadtam, és észre sem vettem az idő múlását.

Ilyenkor valóban megváltozik az ember tudatállapota, szalad előre, megpróbálja utolérni a történetét, amely csak rángatja előre, s közben, a nagy futásban a fejében összerendezett érzéshez és képhez igazítja, amit ír. Fölemelő érzés, de várni rá hiábavaló; az ihletet azonban elő lehet csalni munkával is.
Ha írsz egy oldalt egyhuzamban, észre fogod venni, hogy belelendülsz az írásba, és utólag már visszajavíthatod a nehezen induló elejét is.

A rendszeresség sokat segít abban, hogy haladjak az írásaimmal. Újabban rákaptam arra, hogy hajnalban fölkelek, és olyankor írok, amíg még mindenki más alszik; ilyenkor a tudatalattim is éberebb, egészen meglepő ötleteket és képeket hoz a felszínre. Kell, hogy legyen ütemterv, különben elúsznék, és csak hébe-hóba fejeznék be egy-egy novellát. Nem vagyok szorgalmas alkat, fegyelmeznem kell magam.

A Város két fül között olvasása közben számos momentumnál éreztem úgy, hogy alighanem személyes élmény áll a hátterében.

 

Igen, gyakran építek be apróbb emlékeket az írásaimba - előfordul, hogy nem is a sajátomat, van, amikor valaki más anekdotája ragad meg annyira, hogy novellát kerekítek belőle. Személyes elem például, hogy a kötet utolsó novellájában szereplő lány a pad alatt írt órán - én is azt tettem, a barátnőmmel együtt egy-egy füzetet húzva magunk elé addig írtunk, amíg a tanár feleltetett.
Mivel direkt emiatt az utolsó padsorba ültünk le, egyszer sem kaptak el minket. Saját emlék a hintás jelenet is a könyv elején, és azt csak az öcsém tudná megmondani, mennyi apróságot szőttem bele a regénybe a közös gyerekkorunkból.

Talán furcsa a kérdés: szeretnéd, ha megfilmesítenék a Város...-t? S ha igen, hogy tudnád elképzelni?


Természetesen szeretném, ha megfilmesítenék, melyik író nem reménykedik titokban egy gazdag hollywood-i producerben, aki fölfedezi? Izgalmas lenne viszontlátni filmvásznon azt, amit én csak fejben képzeltem el.

Milyen lenne? Látványvilágra talán Jeunet Elveszett gyerekek városához tudnám hasonlítani, de szívesen megnézném, mit hozna ki belőle Wong Kar Wai, netán egy anime-rendező... Viszont nem választanék híres színészeket, ne kérdezd, miért. Talán mert én is szeretnék meglepődni egy új arcon és tehetségen.

Nyilvánvaló, hogy a regényhez nagyon sokban merítettél Budapestből. Vannak kedvenc helyeid, olyanok, amik a regény lapjain is megjelennek?

 

Nagyon szeretem a Mikszáth Kálmán teret, a Várat (ez utóbbit bele is írtam a regénybe), szeretek a belvárosban vagy a Városligetben kószálni. Bár a természetet is kedvelem és gyakran kirándulok, a városok gyermeke vagyok.

Három hónapig éltem Lisszabonban, kettőig Hanoiban, és ez idő alatt nagyrészt egyedül voltam. Szerettem sétálni az épületek között, kóstolgatni a város ízeit, figyelni az embereket. Minden nagyvárosnak arca van.
Nem feltétlenül szép; nem csak a nevezetességeket lehet és kell észrevenni, hanem az árnyakat is, ahogy a helybeliek leülnek egy kifőzdében, vagy ahogy éjszaka mulatnak. De a város lepukkant, őszinte arca az igazán érdekes, és ezzel az igazi ábrázattal szembenézni olyan élmény, amit nem felejt el az ember.

Úgy tudom, a könyv megírásához alaposan utánajártál a légtornászattal kapcsolatos kérdéseknek is. Gondolom, egészen speciális világ az övék - hogy fogadták, hogy részint róluk akarsz írni? Milyenek voltak?

 

Nagyon kedves fiatalokat ismertem meg a légtornászok személyében. Hatalmas szerencsém volt, hogy találkoztam velük; amikor ellátogattam az Artistaképző központi épületébe, csak annyit tudtak tanácsolni, hogy tegyek ki hirdetést: szeretnék beszélni légtornászokkal.

Tartottam tőle, hogy így semmi nem lesz az anyaggyűjtésből, ismervén a diákokat, én magam sem vettem volna a fáradságot, hogy fölhívjak egy ismeretlent, csak mert érdekli az, amit tanulok. Ahogy kiléptem az ajtón, egyszer csak megszólított egy fiú: „És hány évesek kellenek neked?” Éppen edzésre tartott, de még volt előtte egy lyukasórája.
Sokat mesélt a tanulásról, a szakkifejezésekről, később eljártam az edzéseikre is, majd, miután átkerültek a Fővárosi Nagycirkuszba egy műsorukkal, a fellépésükre is ellátogattam. Érdeklődőek voltak, kedvesek, sokat köszönhetek Ildinek, az ő közvetlensége és megjegyzései sokat segítettek abban, hogy Vali személyiségét árnyalhassam. Ha pedig rosszul írtam egy szakkifejezést vagy összekevertem a regényben a sztrapálét a flikkel, kijavítottak.:-)

A regény részint egy álombéli városban játszódik - számodra mennyire fontosak az álmok? Álmok hatására írtad netán ezt a történetet - vagy „csupán” egy ötlet volt ez?

 

Sokat álmodom, de csak ritkán emlékszem az álmaimra; de ha még meg is maradnak, az álombéli logikát bajosan lehet egy való világban is működő történetre ráhúzni. Ami éjszaka még érdekesnek tűnt, az nappalra megírhatatlannak bizonyul. Képek, hangulatok meg szoktak maradni, de inkább az ébrenlétben szabadjára engedett tudatalattimból merítek. A könyvbéli Város azért került az álmokba, mert oda tudtam elképzelni; képlékeny mivolta miatt szinte adta magát, hogy a tudatalattiba helyezzem.

A regényben Roland egy Pantera CD tokjából szedi ki a félretett pénzét. Felmerül a kérdés: Te milyen zenéket szeretsz?

 

Sokfélét hallgatok, még Panterát is, a férjem révén. Legjobban Andreas Vollenweidert, Tori Amost, a Dream Theatert és Rossinit szeretem, de szívesen hallgatok klasszikusokat vagy jazzt írás közben, olykor-olykor megszakítva egy kis Apocalypticával.

Elég eklektikus a zenei ízlésem, azt hiszem – hangulattól, és ha éppen írok, a megírandó témától függ, hogy éppen mit teszek be a lejátszóba. Van azonban néhány zene, ami mindig, mindenhol fölkavar és megnyugtat egyszerre: a Quendel and Rhomas Vollenweidertől, a Hey Jude, Kurt Weill Kalóz Jennyje (ezt már énekeltem is színjátszón) és a Casta Diva Bellini Normájából.

Úgy vélem, Sánta Kira borítófestménye nagyon szép lett, és pompásan illik a regény hangulatához. Milyen együttműködés volt köztetek, mennyire kapott Kira szabad kezet az alkotásban?

 

Kira nagyon régi barátnőm, olyan bensőségesen ismer, mint kevesen, ezért, amikor elolvasta a regényt, azonnal átérezte nemcsak a történetet, de azt is, ahogyan én a regényhez kötődöm. Amikor először megláttam a képet, amit festett, már majdnem kész volt.

Emlékszem, mekkora megdöbbenés volt látni Valit Kira szemével, és ráébredni, hogy valóban ilyen: a riadt tekintet, Kolos háttérben álló árnya, a zuhanás és a tollak, a Város eltorzuló falai tökéletesen kifejezik a regény hangulatát.
Nem irányítottam Kirát semmiben; ő csak megkapta a szöveget, én pedig vártam a varázslatot. Sokszor hasonlóan érzünk, gondolkodunk, engem megihletnek a festményei, ő pedig át tudja venni a víziómat - szeretném, ha majd a későbbi könyveimhez is ő készítene borítót. Azt hiszem, ehhez ő is ragaszkodna.

A neten rákeresve a nevedre, kiderült, hogy magad is foglalkozol fantasy témájú festmények készítésével. Hogy-hogy mégsem Te festetted a könyved borítóját? És egyébként is, mesélj a festészetedről!

 

Nem tartom magamat elég képzett művésznek, bár hobbiból szívesen festegetek. Szeretem a vízfestéket, a tust; de a rajzolás egyre inkább háttérbe szorult az utóbbi időben az írás mögött - mind a kettő alkotás, úgy tűnik, az egyikhez nagyobb tehetségem van, mint a másikhoz.

Kira távolléte (Angliában tanul) is szerepet játszik abban, hogy az utóbbi időben hanyagoltam a festést. Amíg itthon volt, gyakran összejártunk, és egész éjszakákat átbeszélgettünk-átfestettünk közösen. A 11 és feledik Sárkányszív Rohamon közös kiállításunk is volt, amelynek nyitódarabját ketten festettük: http://www.deviantart.com/deviation/5191292/
Egyedül nehezebben fogok neki a festékek szétpakolásának, inkább leülök a gép elé, és írok.

Számos novellát írtál már, ahogy nézem, jobbára saját ötletből, bár a 7 Tenger antológiában is szerepeltél. Melyeket tartod a legjobbnak, van-e köztük valamilyen szempontból számodra különleges? Mondj pár szót kérlek a kötetben szereplő négy novelláról is!

 

A kedvenc (egyes Scriptoriumos barátaim szerint mérceként magam elé állítható) novellám az „Írók, rítusok”, amely a kötetben is megtalálható, és amely a novellaciklus címét is adta. Az írásról, az ihletről és a szerelemről szól, egyfajta novellává érlelt, zanzásított életút, sok személyes tapasztalat és élmény egy történetbe gyűjtve.

Benne van a pad alatt írás izgalma, a költőkör, ahová jártam, verssorok a múltamból, néhány éjszakai mese töredékei - csupa olyan dolog, ami azzá formált, aki vagyok. Ha megkérdeznéd, mit jelent számomra az írás, erre a novellára mutatnék, és nem mondanék semmit - hisz egyszer már leírtam.
Amíg írtam, végig munkált bennem az a félig testen kívüli élmény, amiről az imént beszéltem, húzott magával a történet, maguktól tolakodtak elő a szavak, és amikor végül leírtam az utolsó mondatot - egy verssort -, remegett a kezem a kimerültségtől.

Idén tavasszal egy diákszínjátszó társulat földolgozta és előadta egy diákszínjátszó versenyen a novellából készült darabot. Hihetetlen élmény volt nézni, ahogy a párbeszédek közötti érzelmeket, leírásokat a színészek mozgással, zenével képesek voltak megjeleníteni úgy, hogy egyszerre ismerősként és idegenként szemléltem a novellát: tőlem független, kerek egészként.
Valami olyat láttam ott, ami ugyan belőlem indult ki, de függetlenné vált tőlem és felnőtt, és most én kaptam vissza abból az élményből, amit adni szerettem volna.

Látható valahol a novelládból készített darab?

 

Sajnos nem, ha jól tudom, egyszeri alkalomra készültek föl a diákok belőle, és azt is csak remélem, hogy valaki fölvette - bár nekem talán nem is lenne szükségem a fölvételre, olyan mély nyomot hagyott bennem az előadás.

Egyébként tervezel valamit a régebbi novelláiddal, verseiddel? Valamiféle gyűjteményes kiadást (ha eljön az ideje), vagy mondjuk egy saját honlapot, ahol mind megtalálható?

 

A régebbi novelláim, néhány versem megtalálhatóak fönt a neten, van is annyi, hogy kitöltsön egy egész könyvet - egyébként nagyon sokat segített a netes publikáció abban, hogy mire a regényem megjelent, már sokan ismerjék a nevemet.

Tervezek egy novelláskötetet, de abba szeretnék inkább új történeteket írni, talán csak a kedvenceimet válogatnám be közéjük. Honlapra azonban minden esély megvan; már annyian kérdezték, mikor szánom rá magamat végre, hogy egy helyre gyűjtsem a novelláimat, hogy a végén már csak azért is megcsinálom az oldalt, hogy ne rágják többet a fülemet.
Ezen kívül a kiadóval még egy internetes meglepetésre is készülődünk, de erről majd csak akkor tudok bővebben beszélni, ha már a küszöbön áll.

A nevedet egy Milne-darab kapcsán is megtaláltam a neten - a Holnemvolt rendezőjeként. Ez is Te volnál?

 

Igen, hét éve tagja vagyok a Figurák színjátszó társulatnak. A Holnemvolt volt az első rendezésem, szerettem volna egyszer kipróbálni magamat a másik oldalon is. Szeretem a színházat és szeretek játszani: itt is életet kell lehelni egy történetbe, de ezúttal másokkal együtt. Jóval nehezebb, mint az írás.
Minden előadás elillan, egyszeri és megismételhetetlen, és a siker záloga a társulat, ahogyan a többiekkel együtt érzel, mozogsz és élsz. Ez a másik dolog, amit soha nem adnék föl.

Tervezel esetleg drámát is írni?

 

Ahhoz nagyon sokat kéne még tanulnom, rettenetesen nehéz műfaj. Sosem voltam ennyire jó párbeszédírásból. De igen, szívesen megpróbálkoznék vele valamikor a jövőben, bár azt nem ígérem, hogy erre hamar sor kerül.

Mindezek mellett a Delta Vision kiadónál és a Fanfár magazinnál is dolgozol. Mi a munkád? És mivel foglalkozol még e sok-sok minden mellett?

 

Szerkesztő vagyok, időnként pedig még mindig fordítok - azt hiszem, megtaláltam a nekem való munkát. Könyvek közelében élek, velük foglalkozom; mindig is ezt szerettem volna, csak nem mindig hittem el magamnak, hogy végül sikerülni fog.

Festés, színjátszás, szerepjáték... miféle hobbi férne még el az életemben ezek mellett? Régebben tagja voltam a Collegium Gladiatoriumnak, gladiátorküzdelmekben léptem föl, de immár két éve, hogy letettem a kardot.
Nem fért bele többé az időmbe, és ezt nem lehet fél szívvel csinálni. Ha nem vagy ott minden edzésen, lemaradsz. Különös és a mai világban ritka volt a gladiátorok belső világa, az összetartás és a nemesség, számomra olyan élmény, amit nem tapasztalhattam volna meg máshol.
Szándékomban áll egyszer földolgozni, de egyelőre nem tudom, hogyan nyúljak hozzá - túl sok az emlék és túl közeli még az egész.

Min dolgozol manapság, mi várható tőled a jövőben?

 

Jelenleg a második regényemen dolgozom, jövőre várhatóan készen lesz. Ifjúsági fantasy egy széthullott családról, népmesei áthallásokkal, és talán valamivel kevésbé lesz szomorkás, mint az előző.

Olvasóid mikor és hol találkozhatnak veled? Netán mikor láthatunk színpadon?

 

Író-olvasótalálkozóm még nem volt, kicsit félek is: eljönne-e bárki is? Jelenleg Thuróczy Katalin Finálé című darabját próbáljuk, ez egy zseniális és meglehetősen nehéz mű, állandó és intenzív jelenlétet igényel a színpadon. Még erősen rászorulunk a próbákra, de úgy gondolom, hogy nyárra be tudjuk fejezni, és onnantól már csak szervezés kérdése, hogy színpadra is kerüljön. A nagyobb dráma mellett kisebb kávéházi jeleneteket is próbálunk, és ha hívnak bennünket, elmegyünk föllépni bárhová.

Hogy látod a fantasy helyzetét úgy itthon, mint a nagyvilágban? S hol látod a magad helyét: milyen esélyeket látsz itthon s külföldön a te írásaid számára? Egyáltalán: kik a potenciális Kleinheincz Csilla-olvasók, s hogy lehet hozzájuk eljuttatni a történeteid hírét?

 

A fantasytől nem tanítást várok el, de el akarok benne veszni; azt akarom, hogy szórakoztasson, lenyűgözzön a nyelvezete vagy a karakterek vagy a problémák, amelyekkel a szereplők szembesülnek, megtaláljam benne magamat és azt a varázst, ami az ősi mesékben benne volt - és nem szabad elfelejtenünk, hogy a fantasy, mint műfaj, legendateremtő volt a kezdetek kezdetén, a régi regék, mesék és hősköltemények ízét, értékét és funkcióját próbálta utánozni, újraalkotni.

Vadhajtásai, a képzeletgazdagsággal összetévesztett klisézsonglőrködés, a hősiességgel összekevert pozőrség azonban eltorzítják a műfajt, és ez odáig vezet, hogy az emberek többsége, ha fantasyről hall, akkor igénytelenül megírt, orkos-kardozós-tündéres könyvre asszociál. Ami szintén hiba.
Jó fantasy, ami ad is valamit? Ilyen is létezik, és nem látom be, miért lenne túlzó elvárás a fantasytől, hogy hozza a régi legendák értékközvetítő, tanító, emberi vonásait is a külsőségek mellett.
Rossznak, silánynak azt a fantasy könyvet érzem, amely csupán a külső mázt majmolja, s éppen ezért elvágja magát a képzelet forrásától: sok fantasy regény, ami manapság megjelenik, kifejezetten sivár, ötlettelen, ismerős fordulatokkal, lapos szereplőkkel, műproblémákkal teli.

Szomorúnak tartom, hogy a fantasy, miközben neve fantáziát, képzeletet jelent, otthont ad a képzeletgazdagság imitálásának, a „hagyományos” fantasy elemek és motívumok görcsös és szürke egymásrahalmozásának. A szárnyaló fantázia legelevenebb, legemberibb megnyilvánulásai egy zsánerbe zárva küzdenek az elismertségért az irodalmi sivárság legszörnyűbb példáival.

A fantasy elismertetése, megszerettetése nem a műfaj, mint egész lobbijával kezdődik: az első és legfontosabb cél az, hogy maguk a fantasy rajongók és írók képesek legyenek különválasztani az ocsút és a búzát.
Ameddig a műfajon belül is zavar és széthúzás uralkodik, és nem létezik a szilárd értékítélet és olvasói ízlés, nem remélhető, hogy a szélesebb olvasói rétegnek át tudjuk adni a fantasy szépségeit, rá tudunk mutatni értékeire.

Külföldön az úgynevezett szépirodalom és a fantasy szétválasztása nem olyan szembetűnő, mint itthon, maga a műfaj nem minőségi jelző. Szeretnék irodalmi igényességgel írni, időtálló novellákat, regényeket alkotni, és lehetőleg ellenállni a kliséknek, ha mégoly vonzóak is.
A fantasztikumot sem a klasszikus fantasy hagyományai szerint próbálom megjeleníteni az írásaimban, hozzám inkább Neil Gaiman, China Miéville és Kelly Link generációja és stílusa áll közel, mint Tolkiené.
Ez nem azt jelenti, hogy ne szeretném a klasszikus és hősi fantasy történeteket (George R. R. Martin Tűz és Jég dala ciklusa például az elmúlt idők egyik legnagyobb fantasy élménye), de eddigi olvasmányaim, filmélményeim, tapasztalataim, mindaz, ami egy ember stílusát és mondanivalóját meghatározzák, mind másfelé mutatnak.

Talán éppen ezért úgy gondolom, hogy amit írok, nemcsak fantasy-olvasók számára lehet vonzó, de azok számára is, akik máskülönben idegenkedve néznek a fantasztikus irodalomra. Lehet, hogy a szépirodalom és a fantasy zsánerének két széke között végül a padlóra fogok pottyanni, de ezek a történetek élnek bennem, és ilyet szeretnék írni.
Ha csak az a kevés olvasóm van, akik eddig megvették a regényemet és írtak nekem, vagy akik az interneten elolvasták a novelláimat, és véleményezték, akkor is megérte - mert tőlük tudom, hogy nekik sikerült adnom valamit.