FőképMég látom őt gyöngyös füvön
Testetlen árnyként bolygani.
Átjárja boldog énekem.
Yeats
Auckland

Tegnap elhunyt az a teknős, melyet még a felfedező, Cook kapitány ajándékozott Tonga királyának 1777-ben. A a Tu’imalila névre hallgató, majdnem kétszáz éves állat a királyi palota területén halt meg a tongai Nuku fővárosában, Alofában. A tongaiak törzsfőnöknek tekintették az állatot, külön gondozók vigyáztak rá, mivel pár éve egy bozóttűzben elvesztette a szeme világát. A tongai rádió közlése szerint Tu’imalila tetemét elküldik az aucklandi múzeumnak Új-Zélandra.
Reuters, 1966

EGY
Rick Deckardot az ágya melletti hangulatorgona vidám kis áramcsípéssel ébresztette. Meglepődve – mindig meglepődött, hogy egyik pillanatról a másikra csak úgy ébren találja magát – felkelt, és nagyot nyújtózott színes pizsamájában. Az ágyban felesége, Iran kinyitotta szürke, csöppet sem vidám szemét, pislogott, majd nyögve megint lehunyta.
– Túl gyengére állítottad a Penfieldet – mondta a férfi. – Átkapcsolom, és mindjárt felébredsz…
– Ne nyúlj az én beállításomhoz! – szólt rá élesen az asszony. – Nem akarok felébredni.
A férfi leült az ágyra, a nő fölé hajolt és gyengéden magyarázta:
– Ha elég nagyra állítod a lökést, örülsz, hogy felébredsz. Ez a lényeg. C beállításnál legyőzi a tudatküszöb-akadályt, ahogy nekem.
Barátságosan megpaskolta az asszony csupasz, sápadt vállát; jókedvűen nézett a világra, hiszen az ő beállítása D volt.
– Vedd le rólam a durva zsarukezedet – mordult fel Iran.
– Nem vagyok zsaru… – kezdte a férfi dühösen, pedig düh nem is szerepelt a beállításban.
– Nem, te rosszabb vagy – mondta még mindig lehunyt szemmel a nő. – Egy zsarubérenc bérgyilkos.
– Életemben nem öltem embert. – Bosszúsága már nyílt ellenségességbe csapott át.
– Csak azokat a szerencsétlen androidokat.
– Bezzeg a vérdíjat, ami hazahozok, habozás nélkül el bírod költeni bármire, ami éppen megtetszik. – Rick felállt, odament a hangulatorgonához. – Ahelyett, hogy spórolnánk és vennénk egy igazi bárányt a hamis, elektronikus helyébe. Csak egy elektronikusra telik, pedig évek óta mennyit gürcölök, hogy többet keressek.
A konzolnál habozott, mit is tárcsázzon: idegkamrai elfojtást (ami megszüntetné a dühét) vagy stimulálást (ami annyira felhúzná, hogy megnyerné ezt a vitát).
– Ha több dühöt tárcsázol, én is azt teszem – figyelmeztette Iran, aki immár nyitott szemmel figyelte. – A maximumot tárcsázom, és olyan veszekedés lesz, amilyen az összes eddigi együttvéve. Tárcsázz és majd meglátod – azzal felkelt, két lépéssel ott termett saját hangulatorgonájánál, és várakozva meredt a férfira.
Az sóhajtva meghátrált.
– Azt tárcsázom, ami mára szól. – Megnézte, mi van 1992. január 3-ra kiírva. Profi hozzáállás. – Ha a naptár szerint tárcsázok – kérdezte óvatosan –, te is azt teszed? – Várt, elég ravasz volt, hogy ne kötelezze el magát, míg a felesége a szavát nem adja.
– Az én naptáramban szerepel egy hatórás önmarcangoló depresszióroham.
– Tessék? Minek írtál be ilyet? – Ez ellentmondott a hangulatorgona céljának. – Fogalmam se volt, hogy ilyet is lehet.
– Egyik délután itthon üldögéltem – mesélte Iran –, és szokás szerint Baráti Bustert és Barátságos Barátait néztem. Valami nagy újságról beszélt, amit be fog jelenteni, és akkor bejött az a rettenetes reklám, tudod, amelyiket ki nem állhatom. A Mountibank márkájú Ólom Herevédő. Úgyhogy egy pillanatra levettem a hangot. És akkor meghallottam az épületet, ezt az épületet. Meghallottam az… – tétován intett.
– Az üres lakásokat – bólintott Rick. Néha éjjel ő is hallotta, amikor elvileg aludnia kellett volna. Holott ebben a korban egy félig lakott komforttorony igencsak népesnek számított a népsűrűség szempontjából; odakint, ahol a háború előtt a külváros volt, teljesen üres épületeket is lehetett találni… legalábbis így hallotta. Megelégedett másodkézből kapott információval; a legtöbb emberhez hasonlóan esze ágában sem volt személyesen meggyőződni róla.
– Abban a pillanatban, hogy levettem a hangot – folytatta Iran –, a 382-es hangulatban voltam, épp előtte tárcsáztam. Szóval habár intellektuálisan hallottam az ürességet, nem éreztem át. Első reakcióként elöntött a hála, amiért megengedhetünk magunknak egy Penfield hangulatorgonát. De aztán olvastam róla, milyen egészségtelen, amikor érzed az élet hiányát, nemcsak az épületben, de mindenhol, és nem reagálsz, érted? Nem, gondolom, te nem érted. Ezt régebben a mentális betegség jelének tartották: „érzelmi sivárság” volt az orvosi elnevezés. Úgyhogy hagytam a tévét elnémítva, leültem a hangulatorgonához és kísérleteztem. Végül megtaláltam az elkeseredettség beállítását. – Sötét arcán pökhendi elégedettség látszott, mintha tényleg elért volna valamit fontosat. – Havonta kétszer műsorra tűzöm, szerintem ennyi idő igenis jogos a reménytelenségre. Amiatt, hogy itt maradtunk a Földön, miközben minden kisember emigrált. Minden miatt. Mit gondolsz?
– De egy ilyen hangulatba könnyen bele lehet ragadni, nem tudod tárcsázni a következőt, hogy kihúzzon. A totális valóságon való efféle kesergés öngerjesztő.
– Automata törlést programozok három órával későbbre – felelte felesége könnyedén. – Egy 481-est. A jövőben előttem álló lehetőségek, az új remény, hogy…
– Ismerem a 481-est – szakította félbe Rick. Sokszor tárcsázta, igencsak bízott benne. – Figyelj – ült le az ágyra, s felesége kezét megfogva lehúzta maga mellé –, még automata megszakítással is veszélyes bármilyen depressziót kipróbálni. Felejtsd el, mit terveztél be, és én is elfelejtem az enyémet, mindketten 104-est tárcsázunk, és egyszerre élvezzük ki, aztán te benne maradhatsz, míg én átváltok a szokásos munkahangulatomra. Utána felugrok a tetőre ellenőrizni a bárányt, aztán irány az iroda, és közben tudni fogom, hogy nem tévé nélkül ücsörögsz és borongsz itt. – Elengedte az asszony karcsú, hosszú ujjait, és átment a tágas lakás nappalijába, ahol még érződött az előző esti cigarettaillat. Lehajolt és bekapcsolta a tévét.
– Reggeli előtt ki nem állhatom a tévét – szólt ki a hálóból Iran.
– Tárcsázz 888-at – felelte Rick, míg a készülék melegedett. – A tévévágyat. Bármilyen műsorra.
– Most nincs kedvem tárcsázni semmit.
– Akkor tárcsázd a 3-at.
– Nem tárcsázok egy számot, ami arra ösztönzi az agyamat, hogy akarjak tárcsázni! Ha nem akarok tárcsázni, akkor ezt aztán főleg nem akarom tárcsázni, mert akkor akarnék tárcsázni, és most a tárcsázás iránti vágynál idegenebb érzést el sem tudok képzelni. Nem akarok mást, csak itt ülni és bámulni a padlót. – Hangja kicsorbult az ürességtől, ahogy lelke megalvadt, s teste pedig elernyedt, miközben fojtogató, szinte tökéletes tehetetlenség vonta be tetőtől talpig.
Rick felhangosította a tévét, mire Baráti Buster hangja töltötte meg a teret.
– …hohó, emberek! Röviden a mai időjárásról. A Manguszta műhold jelentése szerint a nukleáris szennyezés dél körül erősödik fel a leginkább, aztán elvékonyodik, úgyhogy, emberek, aki ki akar rándulni a szabadba, az…
Iran robogott be, hosszú hálóinge mögötte lebegett. Kikapcsolta a tévét.
– Jól van, feladom, tárcsázok – mondta. – Amit csak akarsz. Eksztatikus szexuális gyönyör? Olyan pocsékul vagyok, hogy most még azt is elviselem. Tökmindegy. Mit számít?
– Majd én tárcsázok helyetted – vezette vissza a hálóba Rick. A nő konzolján 594-et tárcsázott: örömteli engedelmeskedés a férj felsőbbrendű bölcsességének minden kérdésben. Saját konzolján kreatív, friss hozzáállást kért a munkához, habár erre nemigen volt szüksége, ez volt a megszokott, sőt vele született felfogása a Penfield mesterséges agystimulátor nélkül is.

A sietős reggeli után, hiszen felesége miatt időt vesztett, a kinti időhöz öltözve (ideértve a Mountibank márkájú Ólom Herevédőjét is, abból is az Ajax modellt) felment a tetőlegelőre, ahol az elektronikus bárány „legelt”, azaz – kifinomult szoftverének köszönhetően – szimulált elégedettséggel rágcsált, kellőképpen lenyűgözve az épület többi lakóját.
Hát persze, hogy a szomszédok állatai között is voltak elektronikus áramkörű hamisítványok, de ő se ütött bele az orrát, mint ahogy azok se kíváncsiskodtak az ő báránya valódiságáról. Az rettenetes udvariatlanság lenne. Megkérdezni, „A maga báránya igazi?” nagyobb vétség az etikett ellen, mint ha embertársunk fogáról, hajáról vagy belső szerveiről kérdeznénk ugyanezt.
A radioaktív szemcsékkel teli szürke, napot elfedő reggeli levegő ott böfögött körülötte, csavarta az orrát; önkéntelenül is beszívta a halál bűzét. Na jó ez azért túl erős kifejezés, igazította helyre magát, ahogy haladt a gyep felé, ami a szokatlanul nagy lakáshoz járt. A Végső Világháború örökségének hatása lassan-lassan csökkent; akik nem élték túl a port, már évekkel ezelőtt feledésbe merültek, s a por, mely meggyengülve próbált szembeszegülni az erős túlélőkkel, immár csak az elmének és a genetikai tulajdonságoknak ártott. A por kétségtelenül átszivárgott az ólom herevédőn is, s amíg nem emigrál, nap mint nap kénytelen elviselni a beszűrődő szennyeződést. Eleddig a havonta végzett orvosi vizsgálat nem mutatott semmi elváltozást; a „normálisok” közé tartozott, egy férfi, aki a törvényben előírt határokon belül képes szaporodni. Azonban a San Franciscó-i rendőrség orvosai bármelyik hónapban találhatnak valamit. A mindenütt jelenlévő por folyton különlegesekké torzította a normálisokat. Újabban ezt a szlogent harsogták a plakátok, tévéreklámok és kormányzati hírlevelek: „Ön dönt! Emigrál vagy degenerál?” Milyen igaz, gondolta Rick, ahogy kinyitotta a kis legelő kapuját, és odalépett az elektronikus bárányhoz. Csakhogy én nem emigrálhatok, emlékeztette magát. Ideköt a munkám.
Bill Barbour üdvözölte, a lenti lakó és az szomszédos legelő tulajdonosa. Rickhez hasonlóan már munkához volt öltözve, de előbb még ő is feljött megnézni az állatát.
– A lovam vemhes – harsogta vidáman Barbour, s a hatalmas Percheron kancára mutatott, ami csak bámult a semmibe. – Mit szól?
– Akkor hamarosan két lova is lesz – felelte Rick. A báránya mellett állt, mely kérődzve hevert, éber szemét a férfira szegezve, hátha hozott neki egy kis zabot. Az álbárányba építettek egy zab-preferáló áramkört: a zab láttán felállt és odament az emberhez. – Mi ejtette teherbe? – érdeklődött. – A szél?
– A Kaliforniában kapható legjobb minőségű megtermékenyítő plazmát vettem neki – közölte vele Barbour. – Vannak kapcsolataim az Állami Állattenyésztő Bizottságnál. Emlékszik, amikor múlt héten kijött tőlük az inspektor megvizsgálni Judyt? Alig várják, hogy meglegyen a csikó. Judy a maga nemében páratlan – paskolta meg kedveskedve lova nyakát Barbour, mire az állat felé hajtotta a fejét.
– Gondolt már arra, hogy eladja? – kérdezte Rick. Atyaég, mennyire szeretett volna egy lovat. Vagy bármilyen állatot. A másolat tartása és gondozása szép lassan demoralizálja az embert. Társadalmi szempontból mégis muszáj volt, ha már igazira nem tellett. Tehát nem volt választása, folytatnia kellett. Még ha őt nem is érdekelné, ott van a felesége, márpedig Irant érdekelte. Nagyon is.
– Erkölcstelenség lenne eladnom – válaszolta Barbour.
– Akkor adja el a csikót. Két állat még erkölcstelenebb, mint az egy se.
– Hogy érti? – nézett rá zavartan Barbour. – Sok embernek van két állata, sőt három-négy is. Vagy akár öt, mint Fred Washborne-nak, akié az algatelep, ahol a bátyám dolgozik. Nem látta a cikket a kacsájáról a tegnapi Chronicle-ben? Állítólag a legnagyobb, legnehezebb moszkvai kacsa az egész Nyugati Parton. – A férfi szeme megüvegesedett, s fokozatosan transzba került, ahogy elképzelte azt az értéket.
Rick átkutatta a zsebeit, és előhúzta a Sidney Állatkatalógus gyűrött, sokat forgatott januári mellékletét. Az indexben kikereste a csikót (lásd lovak, utód), és már meg is volt az aktuális, egész országra érvényes ár.
– A Sidneytől ötezer dollárért kapok egy Percheron csikót – közölte.
– Kizárt – csóválta a fejét Barbour. – Nézze meg jobban. Dőlttel van szedve, ami azt jelenti, hogy nincs készlet belőle, csak ennyi lenne az ára, ha lenne.
– Mondjuk, havonta fizetek ötszáz dollárt tíz hónapon át. A teljes katalógusárat.
– Deckard, magának fogalma sincs a lovakról – mondta lenézően Barbour. – Oka van annak, hogy miért nincs egyetlen Percheron csikó sem raktáron. A Percheron csikókat nem adják el, még katalógusáron sem. Túl ritkák, még a viszonylag gyengébb vérvonalúak is – hajolt át gesztikulálva a kerítésen. – Judy három éve van meg, és ez idő alatt egyetlen hozzá méltó Percheron kancát se láttam. Kanadába repültem érte, és magam hoztam haza, nehogy ellopják. Ha az ember Coloradón vagy Wyomingon keresztül hoz egy ilyen állatot, leütik és elveszik. Tudja, miért? Mert a Végső Világháború előtt szó szerint százával léteztek…
– De ha magának kettő lova lesz, nekem meg egy se, azzal megsérti a mercerizmus teológiai és erkölcsi alapjait.
– Ott a birkája. A fenébe is, követheti az Emelkedést a saját életében, és ha megragadja az empátiadoboz két fogantyúját, tisztességgel egyesülhet Mercerrel. Na már most, ha nem lenne ez az öreg birkája, akkor állna az érvelése. Igen, ha nekem két állatom lenne, magának meg egy se, akadályoznám a maga egyesülését Mercerrel. Csakhogy ebben az épületben minden családnak van valamilyen állata, márpedig vagyunk, hányan is, úgy ötvenen: három lakásonként egy, ha jól számolom. Gravesonnak tyúkja van – mutatott észak felé. – Oakes meg a felesége azt a nagy vörös kutyát tartják, ami ugat éjszakánként. – Elmerengett. – Azt hiszem, Ed Smithnek macskája van a lakásában… legalábbis ezt állítja, bár még senki nem látta. Lehet hogy csak felvág.
Rick odament a bárányhoz, lehajolt, s addig tapogatott a sűrű fehér bundában – legalább a bolhák igaziak voltak –, míg meg nem találta, amit keresett: a gépezetet irányító, rejtett panelt. Barbour szeme láttára felpattintotta a fedelet.
– Most már érti, miért akarom annyira a csikóját?
Barbour először meg sem tudott szólalni.
– Maga szegény ember – sajnálkozott aztán. – Mindig is ilyenje volt?
– Nem – csukta le Rick az elektronikus bárány paneljét, majd felegyenesedett és szomszédja felé fordult. – Eredetileg igazi bárányom volt. A feleségem apjától kaptuk, amikor emigrált. Aztán úgy egy éve, emlékszik, elvittem az állatorvoshoz… maga is itt fent volt akkor reggel, amikor rátaláltam, ahogy az oldalán feküdt és nem bírt felállni.
– Azért maga felállította – emlékezett vissza bólogatva Barbour. – Sikerült felimádkoznia, de csak pár percet ment, aztán megint elterült.
– A bárányok fura betegségeket tudnak elkapni. Vagy mondom úgy, hogy a bárányok sokféle betegséget kapnak, de a szimptómák mindig ugyanazok: az állat nem tud felállni, és képtelenség megmondani, milyen komoly a dolog, hogy csak meghúzódott a lába vagy vérmérgezéstől haldoklik. Az enyém abba halt bele, vérmérgezésbe.
– Itt fent? – kérdezte megrökönyödve Barbour. – A tetőn?
– A szalma – magyarázta Rick. – Egy alkalommal nem vettem le az összes drótot a báláról, és Groucho, így neveztem, megvágta magát és vérmérgezést kapott. Elvittem az állatorvoshoz, de belehalt. Sokat gondolkodtam rajta, aztán felhívtam az egyik helyet, ahol mesterséges állatokat készítenek, és megmutattam nekik Groucho fényképét. Ők csinálták ezt – mutatott a másállatra, ami tovább rágcsált, de közben éberen leste, hogy vajon előkerül-e némi zab. – Elsőrendű munka. És én is olyan odafigyeléssel gondozom, mintha igazi lenne. Csak… – vállat vont.
– Nem ugyanaz – fejezte be helyette Barbour.
– Pedig majdnem. Ugyanolyan érzés, ugyanúgy kell figyelni rá, mintha élne. Mert ha meghibásodik, az épületben mindenki megtudja. Hatszor vittem el a műhelybe kisebb javításra. Például egyszer a hangrendszer romlott el vagy mi az ördög, és megállás nélkül bégetett. Apróság, de ha bárki meglátná, azonnal rájönne, hogy mechanikus hibáról van szó. – Hozzátette: – A műhely furgonján a valamilyen állatkórház felirat áll. A sofőr meg fehér köpenyt visel, mint egy igazi állatorvos. – Hirtelen eszébe jutott az idő, az órájára pillantott. – Mennem kell dolgozni. Este találkozunk.
A kocsi felé indult, amikor Barbour utána szólt:
– Nem mondom el senkinek az épületben.
Rick majdnem megállt, hogy megköszönje, ám akkor megkopogtatta vállát a csüggedés, amiről Iran is beszélt, és ő csak annyit felelt:
– Nem tudom, talán nem is számít.
– De akkor lenéznék magát. Nem mindenki, de néhányan. Maga is tudja, az emberek mit gondolnak arról, aki nem vigyáz az állatára: erkölcstelennek és érzéketlennek tartják. Úgy értem, hivatalosan már nem számít bűncselekménynek, mint közvetlen a háború után, de az érzés még megvan az emberekben.
– Pokolian szeretnék egy állatot! – tárta szét üres kezét elkeseredetten Rick. – Folyton próbálok venni, de a fizetésem mint városi alkalmazotté…
Bárcsak megint mázlim lenne a melóban, gondolta. Mint két éve, amikor négy androidot tettem hidegre egy hónap alatt. Ha akkor tudom, hogy Groucho meg fog halni… de az még a vérmérgezés előtt volt. Az ötcentis törött, tűhegyes drótdarab előtt.
– Vehetne macskát – próbált segíteni Barbour. – A macska olcsó, nézze meg a katalógusban.
– Nem akarok háziállatot – felelte halkan Rick. – Olyat akarok, amilyen eredetileg is volt, nagytestű állatot. Bárányt, vagy ha elég pénzem lesz, tehenet, bikát. Vagy ami magának van, lovat.
Öt android fejpénze elég is lenne, morfondírozott. Ezer dollár per koponya a fizetésen felül. Akkor valahol valakitől meg tudnám szerezni, amit akarok. Még ha dőlt betűvel van is szedve a Sidney Állatkatalógusban. Ötezer dollár… Csakhogy ahhoz először öt androidnak el kell jutni az egyik gyarmatbolygóról a Földre, ami nem rajtam múlik, én nem tudom őket idecsalni, és még ha tudnám is, vannak más fejvadászok más ügynökségeknél szerte a világon. Az androidoknak kifejezetten Észak-Kalifornáiba kéne jönni, és az itteni főfejvadásznak, Dave Holdennek meg kéne halni vagy nyugdíjba menni.
– Vegyen egy tücsköt – szellemeskedett Barbour. – Vagy egeret. Hé, már huszonöt dolcsiért kap egy kifejlett egeret.
– A maga lova is meghalhat csak úgy. Mint Groucho. Hazaér a munkából este, és itt találja égnek meredő lábakkal, mint egy bogarat. Mint egy… mit is mondott… tücsköt. – A kocsikulccsal a kezében elindult.
– Sajnálom, ha megbántottam – szabadkozott idegesen Barbour.
Deckard némán nyitotta ki légkocsija ajtaját. Nem volt több mondanivalója a szomszédjának, gondolatban már a munkára, az előtte álló napra összpontosított.

A Kiadó engedélyével.

Kapcsolódó írás:Lawrence Sutin: Isteni inváziók - Philip K. Dick élete
Életrajz