FőképRuug

– Ruug! – szólalt meg a kutya, és a kerítés tetejére támaszkodva körülnézett.
A ruug futva közeledett az udvar felé.
Kora reggel volt, még a nap sem kelt fel. A ház falai nedvesen csillogtak a hajnali ködpárától. A levegő hideg volt és szürke. A kutya pofája kissé kinyílt, ahogy nézelődött, hatalmas fekete mancsával belekapaszkodott a fakerítésbe.
A ruug a nyitott kapuból fürkészte az udvart. Vékony, kis termetű, fehér bőrű ruug volt. Remegő lábakon állt. Ahogy felé pislantott, a kutya azonnal vicsorogni kezdett.
– Ruug! – ismételte. A hangja messzire visszhangzott a néma pirkadatban. Semmi sem moccant, egy fűszál se rezdült. A kutya ellökte magát a kerítéstől, visszakullogott a tornáchoz, és az alsó lépcsőre ülve szemmel tartotta a ruugot. Az rápillantott. A nyakát nyújtogatva megpróbált bekukucskálni a ház ablakán. Végül megszaglászta a párkányt.
A kutya keresztülrobogott az udvaron. Nekirontott a kerítésnek, a kapu nyikorgott és megremegett. A ruug apró lábain mókásan tipegve végigszaladt a járdán. A kutya hangosan lihegve leheveredett a kerítés tövébe. Rózsaszín nyelve kilógott a szájából. A távolodó ruugot figyelte.
Némán feküdt, csak fényes, fekete szeme villant meg néha. Lassan elkezdődött a nap. Az égbolt egyre világosabb lett, a hajnali levegőt emberi beszéd foszlányai töltötték be. A redőnyök mögött lámpák gyúltak. A hűvös hajnal még egy ablakot is nyitva talált.
A kutya mozdulatlanul figyelte a járdát.
A konyhában Mrs. Cardossi vizet töltött a kávéskannába. A felszálló gőz egy pillanatra elvakította. A kannát a tűzhely szélére tette, és kiment a spájzba. Amikor visszajött, Alf a konyhaajtóban ácsorgott, az orrán szemüveg.
– Behoztad az újságot? – kérdezte a férfi.
– Még kint van.
Alf Cardossi átvágott a konyhán. A hátsó ajtó felé indult. Kilépett a tornácra, és szemügyre vette a szürke, nyirkos reggelt. A kerítésnél, lógó nyelvvel, a fekete bundájú Boris feküdt.
– Húzd be a nyelved! – szólt rá Alf. A kutya felkapta a fejét, farka a földet verdeste. – A nyelved – ismételte Alf. – Húzd be a nyelved!
A kutya és a férfi egymásra meredtek, aztán az állat nyüszíteni kezdett. A szeme lázasan csillogott.
– Ruug! – mondta halkan.
– Mi van? – Alf körülnézett. – Jön valaki? Az újságkihordó?
A kutya tátott szájjal bámult a gazdájára.
– Mostanában egy kissé izgatottnak tűnsz. Nem kellene ennyire felhúznod magad. Kezdünk kiöregedni az efféle izgalmakból – mondta Alf, és bement a házba.

Feljött a nap. Az utca megtelt élettel és színekkel. A postás levelekkel és folyóiratokkal táskájában járta a környéket. Gyerekek futkároztak nevetgélve és beszélgetve.
Tizenegy óra tájban Mrs. Cardossi lesöpörte az elülső tornácot, majd egy pillanatra megállt, és beleszagolt a levegőbe.
– Kellemes illatokat érzek, ami azt jelenti, ma meleg lesz.
A kutya a déli hőségtől kinyúlva a tornácon hevert. A mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt. A cseresznyefa ágai közt madarak játszadoztak csiripelve. Boris hébe-hóba felemelte a fejét, rájuk pillantott, aztán egyszer csak feltápászkodott, és leballagott a fához.
Ott álldogált, amikor észrevette, hogy a kerítésen két ruug ül, és őt figyelik.
– Jó nagy – szólalt meg az első ruug. – A legtöbb Őr általában nem nő meg ekkorára.
A másik ruug a fejét ingatva bólintott. Boris nem mozdult. Szemmel tartotta a két ruugot. Az izmai megfeszültek. A ruugok elhallgattak, és a bozontos, fehér gallérú, óriási kutyát nézték.
– Hogy áll az áldozati urna? – kérdezte az első ruug. – Nemsokára megtelik, ugye?
– Igen – bólintott a másik –, hamarosan.
– Hé, te ott! – emelte fel a hangját az első ruug. – Hallod, amit mondok? Úgy döntöttünk, ezúttal elfogadjuk a felajánlást. Emlékezz hát, hogy be kell engedned minket! Nehogy valami hülyeséget csinálj!
– Ezt jól vésd az eszedbe! – tette hozzá a másik. – Nem fog sokáig tartani.
Boris nem válaszolt.
A két ruug leugrott a kerítésről, és átsietett a gyalogúton. Az egyikük elővett egy térképet. Mindketten fölé hajoltak, és tanulmányozni kezdték.
– Lehet, hogy nem ezen a környéken kellene először próbálkoznunk – mondta az első ruug. – Túl sok errefelé az Őr… Nézzük, mi a helyzet északon…
– Ők már eldöntötték – figyelmeztette a másik ruug. – Túl sok körülmény szól…
– Persze, persze. – Boris felé sandítottak, majd lassan hátrálni kezdtek a kerítéstől. A kutya már nem hallotta, miről beszélnek.
Eltették a térképet, majd távoztak.
Boris a kerítéshez sétált, és megszaglászta a deszkákat. Érezte a ruugok émelyítő bűzét. Felállt a szőr a hátán.
Aznap este, mikor Alf Cardossi hazaért, a kutya a kapuban állva kémlelte a járdát. Alf a kaput kinyitva belépett az udvarra.
– Hogy vagy? – kérdezte a kutya oldalát veregetve. – Megnyugodtál már? Az utóbbi időben olyan nyugtalannak tűntél. Régebben más volt a helyzet.
Boris nyüszítve nézett fel a férfira.
– Jó kutya vagy, Boris – nyugtatgatta Alf. – És jól megnőttél kutya létedre. Nem is emlékszel, régen milyen picike kölyökkutyus voltál.
Boris gazdája lábának dőlt.
– Jó kutya vagy – mormolta Alf. – Bárcsak tudnám, mi jár a fejedben!
Amikor a férfi belépett a házba, Mrs. Cardossi éppen vacsorához terített. A nappaliba ment, és levette a kabátját meg a kalapját. Az ételhordót, amiben az ebédjét szállította, a tálalóasztalra tette, aztán visszasétált a konyhába.
– Mi a baj? – kérdezte Mrs. Cardossi.
– Jó lenne, ha a kutya végre abbahagyná ezt az állandó nyüszítést meg ugatást, mielőtt a szomszédok megint panaszt tesznek a rendőrségen.
– Remélem, nem kell elajándékoznunk a bátyádnak – mondta Mrs. Cardossi a karját összefonva. – De az egyszer biztos, hogy valami nincs rendben vele. Pénteken reggel, amikor a kukások jönnek, teljesen megőrül.
– Talán lenyugszik majd – sóhajtott Alf, és a pipáját meggyújtva komoly arccal pöfékelni kezdett. – Régebben nem így viselkedett. Remélem, nemsokára jobban lesz.
– Majd meglátjuk – tette hozzá Mrs. Cardossi.

Fenyegető és hűvös nap virradt. Sűrű köd ült a fákon és az alacsonyabban fekvő területeken.
Péntek reggel volt.
A fekete kutya a tornácon fekve hegyezte a fülét. Tágra nyílt szemmel fürkészte a környéket. Bundáját belepte a dér, az orrlyukából kiáramló levegő párafelhőkké vált a hideg levegőben. Egyszer csak felkapta a fejét, és felpattant.
A távolból halk csörömpölés hallatszott.
– Ruug! – kiáltotta Boris, és körülnézett. A kapuhoz rohant, és mancsát a kerítésnek támasztva felágaskodott.
Megint felhangzott a különös zörej, de ezúttal hangosabban és közelebbről, mint az előbb. Fémes csörömpölésnek tűnt, mintha egy hatalmas ajtót tártak volna ki.
– Ruug! – kiáltotta Boris. Aggódva pillantott fel a ház sötét ablakaira. Semmi sem moccant. Semmi.
Ekkor megjelentek az utcában a ruugok. Teherautójuk hangosan zúgva zötykölődött a göröngyös úton.
– Ruug! – kiáltotta Boris, és felpattant. A szemében különös fény ragyogott. Mintha valamelyest lecsillapodott volna. Leült a földre, és várt. Figyelt.
A ház előtt az utcán a ruugok leállították teherautójukat. Hallotta, hogy kinyitják a jármű ajtaját, és lelépnek a járdára. Boris körbe-körbe rohangált és nyüszített, majd a ház felé fordult.
Odabent a meleg, sötét hálószobában Mr. Cardossi felült az ágyban, és az órára pillantott.
– Ez az átkozott dög – morogta. – Ez az átkozott dög. – Becsukta a szemét, és arcát a párnába fúrta.
A ház felé közeledtek. Az első ruug belökte a kaput. Beléptek a kertbe. A kutya hátrálni kezdett.
– Ruug! Ruug! – kiáltotta. A betolakodók borzalmas, kesernyés bűze megcsapta az orrát. Boris elfordult.
– Az áldozati urnát! – parancsolta az első ruug. – Gondolom, megtelt már. – A mogorva, haragos kutyára mosolygott. – Milyen rendes tőled – jegyezte meg.
A ruugok a fémtartályhoz léptek. Az egyikük leemelte a fedelét.
– Ruug! Ruug! – kiáltotta Boris a tornáclépcső aljához húzódva. Reszketett a félelemtől. A ruugok az oldalára fordítva felemelték a hatalmas fémtartályt, amelynek tartalma a földre ömlött. A ruugok összekotorták a teletömött, széthasadó papírzsákokat, felkapkodták a narancshéjat és az ételmaradékot, a pirítós kenyér és a tojáshéjak darabkáit.
Az egyik ruug a szájába pöccintett és a fogával szétmorzsolt egy tojáshéjat.
– Ruug! – kiáltotta kétségbeesetten Boris. Alig remélte, hogy bárki meghallja. A ruugok már majdnem végeztek a felajánlás begyűjtésével. Egy pillanatra megálltak és Boris felé fordultak, majd lassan, némán felnéztek, s miután szemügyre vették a ház oldalát meg a stukkódíszítést, végül az ablakon és a szorosan lehúzott, barna redőnyön állapodott meg a tekintetük.
– RUUG! – üvöltötte Boris, és elindult feléjük. Dühöngve, rémülten ugrált. A ruugok vonakodva elfordultak az ablaktól. Kimentek a kertből, és becsukták maguk mögött a kaput.
– Nézd meg ezt a kutyát! – mondta az utolsó ruug megvetően, és magasabbra húzta a vállán a pokróc rá eső csücskét. Boris nekifeszült a kerítésnek. Vadul csattogtatta az állkapcsát. A legnagyobb ruug dühödten hadonászni kezdett, mire a kutya meghátrált, és letelepedett a tornáclépcső aljában. Kitátotta a száját. Mélyről jövő, szörnyű és panaszos vonítás tört fel belőle. Lelke minden nyomorúságát és kétségbeesését ebbe sűrítette.
– Gyerünk már! – szólt rá az egyik ruug a kerítésnél tétovázó társára.
Elindultak.
– Az Őrök melletti kis területek kivételével azért ez a környék elég tiszta – jegyezte meg a legnagyobb ruug. – Szeretnék már egyszer végre elbánni ezzel az Őrrel. Rengeteg gondot okoz nekünk.
– Ne türelmetlenkedj! – bökte közbe az egyik ruug vigyorogva. – A teherautó már így is tele van. Hagyjunk valamit a jövő hétre is!
A ruugok egyszerre felnevettek.
Aztán tovább cipelték a felajánlást a lecsüngő, mocskos pokrócban.

A Kiadó engedélyével.

Kapcsolódó írásunk:Lawrence Sutin: Isteni inváziók - Philip K. Dick élete 

Életrajz