FőképSzelíd Szajrésok
Mandy kilépett az éjjel-nappali Vurt-O-Tékából, kezében a zacskó szajré.
Nem messze volt egy igazi kutya, hús-vér állat, amilyen nem sok szaladgál már. Igazi múzeumi ritkaság. Egy utcatáblához kötötték ki, amin az állt: TILOS. A tábla tövében egy robocsöves kuporgott. Fején sűrű droidlobonc, kezében koszos, kézzel írt tábla: „éhes és hajléktalan, kérem segítsen.” Mandy ugráló léptekkel, fejét csóválva sietett el mellette. A csöves icipicit megemelte nyomorúságos üzenetét, a vézna kutya meg vinnyogott.
A furgon ablakán keresztül leolvastam Mandy szájáról, hogy magában azt mondja: „Kapd be, csöves. Menj dolgozni.” Vagy valami hasonlót.
Az éjjeli fények holdudvarában láttam mindezt. Akkoriban szigorúan sötétben működtünk. Velünk volt Izé, ami főben járó bűncselekménynek számított: élő drog birtoklásáért öt év nyugi a minimum.
Az új lányt vártuk a furgonban. Bogár elöl, kezén Vazzal bekent női kesztyű. Szereti, ha vezetéskor kicsit zsíros a keze. Én hátul gubbasztottam a bal kerékágyon, Bridget szemben a másikon. Aludt. Bőréről vékonyka füstpamacsok szálltak. Az Űrből-Jött-Izé a padlóra dobott kockás szőnyegen vonaglott. Mindenütt olaj és viasz folyt belőle, a saját levében fetrengett.
A parkoló fölött mozgásra lettem figyelmes.
A rohadt életbe!
Árnyzsaru! A bolt falából sugárzott, bekapcsolta mechanizmusait. Fények pislogtak a füstben. Aztán narancsszínű villanás: infosugár lövellt ki az árnyzsaru szeméből. A nyaláb beburkolta Mandyt, információt gyűjtött. A lány elhajolt, és vadul dörömbölt a furgon ajtaján.
A fénytől megriadt kutya a zsarut ugatta.
Kinyitottam az ajtót, épp csak vékonycsajnyira. Mandy besurrant.
A kutya a zsaru lába után kapott, agyarai azonban a semmin csattantak. Hogy meglepődött a kutya!
Mandy nekem nyújtotta a zacskót.
– Megvan? – kérdeztem, és beljebb rántottam a lányt.
Odakint mandarinszínű villanás, perzselő fény.
– Szereztem pár Szépséget – felelte, ahogy átlépett Izén.
– Az is megvan?
Mandy csak nézett rám.
Kint felvonított valami. Kinéztem a hátsó ablakon. Csóró eb lángokban állt, az árnyzsaru meg felénk közeledett, s közben újratöltött.
Ráengedett egy szűk infosugarat a rendszámtáblánkra, ami amúgy is csak találomra felírt számok halmaza volt. Ezt aztán keresheted az infobankban.
Ekkor kicsapódott a Vurt-O-Téka ajtaja, és egy srác botladozott ki, rémült arccal.
– Ez Sheb – suttogta Mandy.
Két zsaru jött ki utána. Igaziak. Húszsaruk. Sheb után eredtek, aki a parkolót egyik oldalról körülvevő drótkerítés felé loholt. Odafordultam Bogárhoz.
– Lebuktunk! Taposs bele, Bogi! Húzzunk!
És húztunk. Először tolatás, el a parkoló korlátjától. – Vigyázz! – Így Mandy. Rájött a frász, ahogy a furgon hátrafelé lendült. A padlóra zuhant, egyenesen az Űrből-Jött-Izére. Én megkapaszkodtam a hevederekben. Brid is durván kizuhant az álomból, pupillái elkerekedtek a hirtelen ébredés sokkjától. Izé hat csápját Mandyre tekerte. A lány sikoltozott.
A furgon feldöccent a járdára. Azt hittem, Bogár az infosugarakat kerülgeti, és talán így is volt, de mi csak a gyomorforgató puffanást éreztük, és egy szűkölésbe fulladó üvöltést hallottunk, ahogy a bal hátsó kerék megszabadította nyomorától a múzeumi ritkaságot.
A csöves a kutyáját siratta, és öklével az árnyzsaru füsttestébe vágott, miközben mi áttéptünk a parkolón. A furgon éles kanyart írt le, úgyhogy az egész elsuhant előttem – az árnyzsaru, a csöves, a döglött kutya –, majd Bogár újra uralta a helyzetet. Mandy az Űrből-Jött-Izével küzdött, s mindenfélének elmondta, igencsak élénk szókinccsel. Bogár válla felett láttam a közeledő drótkerítést. Sheb éppen leugrott a túloldalon a villamossínekre. A két húszsarú még a kerítéssel küzdött. Bogár bekapcsolta a reflektort, ami pont rájuk világított. Beletaposott, a Szajrémobil egyenesen féljük robogott, és Bogár felüvöltött: – Juhé! Kinyírni a zsarukat! Kinyírni a zsarukat! – A zsaruk leugrottak a kerítésről. Öröm volt nézni a pofájukat a reflektorfényben: totál beszart húszsaruk. Most már rohantak, el a furgontól, Bogár azonban rajtuk volt, az utolsó-utolsó pillanatban megpördítette a kormányt, akár egy igazi sztár, körbefuttatva a Szajrémobilt a parkolón, megcélozva a kijáratot. A padlón vagy ezer szajrékörutunk maradványa csörgött-zörgött, ahogy száznyolcvan fokos kanyarral ráfordultunk az Albany Roadra, majd egyből balra a Wilbraham Roadra. A Vurt-O-Téka falára pillantva még láttam, hogy az árnyzsaru üzenetet sugároz az égbe. A robocsövesből megolvadt műanyag és húskupac maradt. Zsarusziréna hasított a sötétbe.
– Rajtunk vannak, Bogi! – üvöltöttem. – Padlógáz!
Bogár beletaposott, ahogy kell. Szálltunk ám, hajaj! Szelíd Szajrésok! Vittük a szajrézott tollakat vissza a kéróra. A kanyarodás még jobban belenyomta Mandyt Izé csápjai közé.
– Eressz el, a kurva anyád! – visított.
Egyik kézzel markoltam a hevedert, a másikkal ledobtam a zacskót, és megcsiklandoztam Izé hasát. Egyetlen gyenge pontját. Imádta. Mélyről-mélyről tört fel a nevetés, több ezer mérföldről. Tekergett-vonaglott, és Mandy végre kiszabadult. – Kurva anyját! Az istenit! – Csóró csaj egész testében reszketett.
A hátsóablakon át egy zsarukocsi villogóját láttam. Szirénája fülsüketítőn vijjogott. Bogár lassítás nélkül fordult az Alexandra Roadra. Brid a hevederekbe kapaszkodott, húzta vissza az álom, bőre tele volt árnyakkal. Az Űrből-Jött-Izé egy újabb adagért vinnyogott. Mandy fogta a hevedert. Én fogtam a zacskót. Bogár fogta a kormányt.
Mindenkinek kell kapaszkodó.
Az Alexandra Park sötét dzsungelként derengett jobbra. Most Palackvárost kerültük meg, a park biztos tele volt démonokkal: stricikkel, prostikkal és dílerekkel, minden fajtából, igazi, vurt és robot egyaránt.
– A zsaru a seggünkben van, Bogár! – kiabáltam.
– Kapaszkodjatok – felelte halálnyugodtan, és szűk jobbost vett a Claremont Roadra.
– Még mindig itt van – mondtam neki, a járőr villogóját bámulva.
Bogár végigpörkölt a Princess Roadon, bele a Rusholme-labirintusba. A zsaru nem tágított, de három gyilkos tényezőre nem számított: hogy Bogár úgy ismerte ezeket az utcákat, mint a csaja minden porcikáját; hogy a motor minden mozgó alkatrésze be volt kenve Vazzal; és hogy Bogár el volt szállva az anyagtól. Minden erőnkkel kapaszkodtunk, ahogy egyre-másra vette az éles bal és jobbkanyarokat. Kemény meló volt még kapaszkodni is, de nem bántuk. – Hajrá, Bogi! – bíztatta Mandy, élvezve a kalandot. Régimódi teraszos házak suhantak el mindkét oldalon. Egy falra valaki felfirkantotta: „Das Überkutya”. Alá meg: „Tisztán minden szarabb”. Még én se tudtam, hol a fenébe járunk. Ez Bogár. Ha feltölti magát Tumorral és Vazzal, mindent tud. Egy sikátorban csalinkáztunk, a Szajrémobil mindkét oldala oda-odakoccant. Semmi gáz. A furgon bírja. Pislantás a hátsó ablakra: ott mennek a zsaruk, tűznek a picsa tudja merre. Hát majd legközelebb, köcsögök! Kiértünk a sikátorból, láss csodát, a Moss Lane Eastre. Bogár jobbra fordult. Mehetünk haza.
– Lassíts, Bogi – mondtam neki.
– Lassít a faszom! – felelte, a gumikkal perzselve meg a világot.
– Mi vagyunk itt a tojások hátul, Bogár – mondta Mandy. Na erre a srác kicsit lelassított. Ilyen ez. Azért van, ami Bogárt is lelassítja, például egy nő a láthatáron. Bridget is erre gondolhatott, mert vasvillaszemeket meresztett az új lányra, füst párolgott a bőréből, ahogy megpróbált ráhangolni Bogár agyára. Nem hiszem, hogy nagyon ment neki.
Na mindegy.
Most már városnéző üzemmódban voltunk, hát fogtam a cuccos zacskót, és tartalmát a kockás szőnyegre ürítettem. Öt kék Vurt-toll lebegett ki. Elkaptam egyet, és elolvastam a rányomtatott címkét.
– Termohal! Már megvolt.
– És én azt honnan tudhattam volna? – kérdezte Mandy.
Elolvastam egy másikat.
– Mézmadár. A rohadt életbe. Hol van?!
– Legközelebb majd te mész vásárolni, Firka.
– Hol az Angol Vudu? Megígérted! Azt hittem, vannak kapcsolataid.
– Most csak ez volt neki.
Elolvastam a másik hármat.
– Megvolt. Megvolt. Ez nem volt meg, de nem is érdekel – engedtem el undorral a tollakat. Ott lebegtek a furgonban.
Mandy szeme egyik tollról a másikra cikázott:
– Gyönyörűek.
– És ami a többit illeti… – kezdtem, és jelentőségteljesen elhallgattam.
– Ezzel mit akarsz mondani?
– Semmi szarakodás. Semmi kamu. Angol Vudu. Szerezd meg.
Az egyik kék toll az Űrből-Jött-Izé hasán landolt. Egyik csápjával odanyúlt, és tömpe ujjaival megragadta. A testén lyuk nyílt, zsíros nyílás. Csápjában megforgatta a tollat, majd megcsiklandozta vele a lyuk belsejét. Elkezdett átváltozni. Nem tudtam, melyik tollat használta, de a csápjai mozgásából arra tippeltem, hogy a Termohallal úszik.
Azt a hullámot én is ismerem.
A hullámok zajára Bogár is hátranézett, és elbődült: – Egyedül megy be! Senki nem mehet be egyedül!
Ez volt Bogár mániája: hogy senki nem mehet át a Vurtba egyedül. Hogy ott kell a segítség, a barátok. Igazából úgy értette… hogy „ott szükségetek van rám”.
– Nyugi, Bogi – mondtam. – Csak vezess. – Hogy felhúzzon, vett egy hirtelen kanyart, de én erősen kapaszkodtam. Semmi gáz.
Mandyhez fordultam: – Kérem!
– Akarod?
– Akarom. Megtaláltad a Vudut?
Ahogy jobbra ráfordultunk a Wilmslow Roadra, Mandy előhúzott egy cuccot bőrdzsekije belső zsebéből. Egy fekete tollat. Totál illegális. – Azt nem. De ezt találtam…
– Mi az?
– Sheb szerint Agyba Kúrás. Szerinted Sheb lelépett?
– Ki a faszt érdekel? Csak ez van?
– Azt mondta, baromi jó. Nem kell?
– Dehogynem. Kell. Csak nem ezt akarom.
– Érd be vele.
– Mandy! – Kezdtem kiakadni. – Szerintem te nem fogod fel, hogy…
Vörös haja minden felvillanó utcalámpától lángra kapott. El kell húzódnom a lángoktól.
Kezdtem csípni az új csajt.
A Vurt-O-Téka mögött bizonyos időpontban, mármint Mandy szerint, lehetett szerezni kalóz anyagot. Az ember: Sheb. Ő az ellátó, Mandy szerint. Bent dolgozott a pultnál, közben meg feketepiaci álmokkal csencselt. Mandy szerint. Úgyhogy az új lányt elküldtük Angol Vuduért. Öt olcsó Kékkel és egy gonosz feketével jött vissza. Az egész együtt közelébe se szagol a Vudunak. A csaj megbukott.
A furgon hirtelen kitért oldalra, mind a falnak csapódtunk. A fekete toll kicsúszott Mandy kezéből. Izé utánakapott, de olyan mélyen volt a hullámban, nekinyomódva a furgon oldalának, hogy zsibbadt csápjaival elvétette.
A szökevényt a markomba kaptam. A furgon megint vadul szlalomozott, biztos azért, hogy kikerüljünk valami faszfej gyalogot. Bogár kiüvöltött az ablakon: – Kibaszott gyalog! Vegyél kocsit! – Úgy vezetett, mint egy rovar; nem gondolkodott, csak reagált. El volt szállva. Tudattumor. Tudjátok, hogy repül a légy? Mindig teljes sebességgel, mégis kikerüli az akadályokat.
Így vezetett Bogár. Azt mondják, vagy szállsz, vagy vezetsz, de mi teljesen megbíztunk a mesterben. Annyi Tumort benyomott, hogy már ezért nem félt. Gyönyörű volt.
Megfordítottam a fekete tollat, hogy elolvassam a feliratot. Kézzel írták, ami mindig jó jel.
– Agyba Kúrás.
– Jó? – kérdezte Mandy.
Én hogy: – Jó-e? Ne már.
Ő hogy: – Nem kell?
Mire én: – Már megvolt.
Mire ő: – Nem jó?
Mire én hogy: – De. Király. Fasza.
Mire ő hogy: – Sheb szerint édes.
Mire én meg hogy: – Naná hogy édes. Csak nem a Vudu.
Mire meg Bogár hogy: – Megszerezte a csaj, Firka?
– A faszomat szerezte meg.
– Csak szeretnéd! – sziszegte Mandy.
– Szeretné a faszom.
– Hé, ti ketten! Halkabban – mondta Bridget, az árnylány, a maga füstös hangján. – Van, aki aludni akar. – Bridget volt Bogár nője. Gondolom, csak helyre akarta tenni az új csajt.
– Aludjanak a halottak – felelte Mandy. Az egyik szlogenje.
– Mindjárt otthon vagyunk – jelentette be Bogár.
Rusholme-on vágtunk keresztül, egyenesen a curryparadicsom közepén. Mandy kézzel letekerte az ablakot. Egy centire sikerült, ott a rozsdás szerkezet elakadt, de az apró résen is olyan erővel tódult be az illat, hogy elkezdett csorogni a nyálam: koriander, kömény, fahéj, mind genetikai finomhangolással tökéletesítve.
– Basszus, ölni tudnék egy kis curryért! – mondta Mandy a bandának. – Mikor ettünk utoljára?
– Csütörtökön – adta meg a választ Bogár.
– Ma milyen nap van? – motyogta Bridget a félhomályos Árnyvilágból.
– Hétvége – feleltem. – Asszem.
Az Űrből-Jött-Izé mostanra elmosódott folt lett, szinte láttam az ereiben úszó Termohalat. Irigyeltem.
– Meg tudná valaki mondani, minek cipeljük magunkkal ezt az földönkívüli szarzsákot? – érdeklődött Mandy. – Miért nem adjuk el? Vagy esszük meg? – A furgonban néma csend lett. – Azt akarom kinyögni, hogy minek loholunk tollak után? Itt van Izé, nem kell nekünk toll!
– Izé velünk jön – feleltem. – Senki nem nyúl hozzá!
– Neked csak a csere miatt kell – mondta Mandy.
– És? Talán nem tetszik?
– Menjünk haza. – Megadó hangon. – Vurtoljunk.
– Az lesz. – Hirtelen együtt éreztem vele. Új volt köztünk, két napja a bandában, mindenáron tetszeni akart.
Csak nehéz volt követni.
– Tudom, hogy leszerepeltem a Vurt-O-Tékában. Nem tudtam, mit keressek.
– Megmondtam, nem? Pontosan megmondtam.
– Maradjunk fent egész éjjel, és játsszunk Vurtot – javasolta. – Csapjunk össze valami kaját, abból, ami a frigóban van. Ne aludjunk.
– Igen, ez is meglesz – mondtam. Bármi, ami visszatartja a fájdalmat.
Keményen ráfordultunk a Platt Lane-re, majd egy másik kanyarral be a parkolóhelyre. A furgon zökkenve megállt. – Megérkeztünk – közölte Bogár. Miért, talán mi nem tudjuk? Csak Izé birkózott, teste tele hullámtudással, Vurt-tudással. Szinte folyt az ajtó felé, és imádta.
Aztán a hang:
– Firka… Firka… Firka…
Semmiből felfelé lebegő szavak, engem szólítanak.
– Firka…
Desdemona hangja…
Körülnéztem, ki szórakozik.
A rohadt életbe. Ezt a hangot nem szabadna utánozni senkinek. Akkor hirtelen Desdemonát láttam, ahogy zuhan el tőlem, bele a sárga ragyogásba…
– Ki volt az? – kérdeztem.
– Ki volt mi? – nézett rám Mandy.
– Ki szólított a nevemen, basszátok meg?
Csend a furgonban.
– Az ő… Desdemona hangja volt…
– Muszáj folyton az eszünkbe juttatnod? – kérdezte Mandy.
– Muszáj.
Igen, muszáj. Egyfolytában gondolnunk kell Desdemonára. Egy pillanatra sem szabad elengedni. Amíg újra meg nem találom. És akkor örökre megtartom.
Hallgattam, ahogy a furgonról szitál a rozsda.
A Szajrésok engem néztek. Még Bogár is hátrafordult, szeméből kikandikált a Tumor. – Senki nem mondott semmit, Firka.
De akkor megint, az a hang:
– Firka… Firka…
És elcsíptem, honnan jön: Izéből. Hasadék jelent meg a húsán, fekete íny és rohadó fogak, köztük zsíros nyelv mozgott.
– Firka…
De csak én hallottam. Miért csak én, és miért használja ezt a hangot? Ezt a gyönyörű hangot…
Bogár törte meg a varázst: – Menjünk be! Indulás!
Egy bagoly kuvikolt a Platt Fieldsen. Igazi, Vurt vagy robot… ki tudja már megállapítani?
Nem érdekes.
Vágyakozón szólt.

---

JátszMacska
A hét biztonságos választása, kiscicáim. Státus: kék és legális.
TERMOHAL. Elmentetek úszni a Szurokfekete tengerekbe, most pedig visszatértetek a Földre, és kicsit émelyegtek. Ez csak rosszabb lesz. Ugyanis a Szurokfekete Termohal megtámadta a szervezeteteket. Az ereitek számára a hazai folyók. Imádják. Érzitek belülről a meleget, a maró meleget. Egyet tehettek: vegyetek nanohorgot, szurokféreg csalit, és egy hétig pecázgassatok. Tudjátok, hogy a JátszMacska nem hazudik.
MÉZMADARAK el akarnak kapni. Felfalni vacsorára. Hat láb, négy szárny, két antenna és egy démonfullánk. Az egész testeteket szétcsipkedik, majd kast csinálnak belőle. Csak a kvork leve ment meg. Attól a Mézecskék péppé tottyadnak. Jobb, ha kerestek kvorkot, méghozzá hamar, mert jönnek a bogarak. Sajnos a kvorkok csak a Hörömp bolygón élnek. Macska azt mondja nektek, facsarjátok ki a kis szarosokat!

---

Hústechnikák
Úgy kellett kirángatnunk az Űrből-Jött-Izét a furgonból. Kövér, löttyedt teste a nedvektől szinte odaragadt a kockás szőnyeghez.
Bogár kinyitotta a furgon ajtaját. – Mintha élnétek, lusta gecik! – kiáltotta, és benyúlt, hogy felszedje a padlóra hullott tollakat. Az egyiket, a feketét a bagósdobozába csúsztatta. – Asszem, kicsit ellebegek valamerre. – És eliszkolt a ház felé.
A kégli a Rusholme Gardens legfelső emeletén helyezkedett el. A neve egészen mást ígért, mint ami valójában volt. Egy régimódi nagy bérház a Wilmslow és a Platt sarkán.
Az ajtókamera azonnal reagált Bogár arcára, akár egy szerető, s lassan, érzékin nyitotta az ajtószárnyakat. Brid megint árnymódban volt, alvajáróként ment a kivilágított lépcsőház felé, úgyhogy Izé rám meg Mandyre maradt. Csúszott az ujjaink között, akár a Vaz. Istenem, az Izé totál király volt, tele kalandvággyal. Ezt tisztelni kell.
– Na menjünk, Nagy Izé – bíztattam.
A Desdemona-hang elnémult. Izé most a saját nyelvén karattyolt. Xa, Xa, Xa! Xhasy Xhasy! Ilyeneket. Talán Vurt-hullámokon lovagolt egy új otthon felé. Talán csak én vagyok romantikus idióta, főleg amikor emlékezetemben szitál a manchesteri eső, és ezt pötyögöm, a tovatűnt pillanatokat üldözve. Bridget mondogatta mindig, hogy az eső errefelé különleges, hogy valami baj van a város klímájával. Hogy az ember mindig úgy érzi, most kezd majd esni, pedig egyfolytában esik. Én csak azt tudom, visszanézve megesküdnék, hogy érzem a bőrömön. Az az eső jelent nekem mindent, az egész múltat, mindent, ami elveszett. Nagy esőcseppeket látok a kavicson. Az út fölött a Platt Fields Park fekete fái suttogva-hajladozva, hálásan fogadják a víz ajándékát. A hold vékony, hajlított pengéjű kés. Még most, sok-sok mérföldre és sok-sok évnyire attól a helytől, még most is érzem annak a lassú kínszenvedésnek minden lépését, ahogy a lakás felé csoszogtunk.
Az Űrből-Jött-Izé igazából nem az űrből jött. Mandy nevezte el így, és rajta maradt. De hát hogy nevezzünk egy alaktalan pacát, ami nem beszél semmilyen nyelven, és egy baleset révén került a világunkba? Nem egyszerű, mi?
– Ne ejtsd már le állandóan! – sziszegte Mandy. A hangja rekedt volt az erőlködéstől. Az eső lelapította vörös haját.
– Úgy néz ki, mintha leejteném?
– A feje a padlón van!
– Jé, az a feje? Azt hittem, a farka.
Mandy kezdett kiakadni rám. Mintha én élveznék földönkívülieket cipelni nedves kavicson, sötétben, esőben. Mintha tudnom illene a földönkívüliek cipelésének különféle technikáit.
– Fogd erősen! – kiabált rám.
– Mégis mit fogjak erősen? Tök csúszós.
Na ekkor meg egy árnyzsaru kapcsolt be, és sugározni kezdett a Platt Fields-i antennán. Úgy mozgott, akár a köd, a fák közt lebegve gépezetének csillagszerű fényei felvillantak és kialudtak, fel és ki, fel és ki. Megsürgettem Mandyt.
– Na nézd csak ki beszél – felelte.
Bizarr alakba kellett hajtogatnunk Izét, hogy beférjen a ház ajtaján, olyan Möbius-szalag szerűségbe. Izé nem bánta, teste amúgy is szuperfolyékony lett a Vurt ölelésében. Hátrapillantva láttam, hogy az árnyzsaru kiért a parkból és a háztömb felé igyekszik. Becsaptam mögöttünk az ajtót. Csend. Szünet. Szusszanás. A kétségbeesés Mandy szemében, a hall fényétől csupasz szemében. Az idegenhús súlya alatt erőlködő karja.
– A picsába! – csettintettem. – Elfelejtettük a szőnyeget. – Izé csupasz volt a kezünkben.
– Hogy értünk ide? – kérdezte Mandy.
– Mi?
– Hogyhogy ez mindig ilyen?
– Most ne ezzel törődj. Menjünk.
Fölöttünk a lépcsőfordulón Brid lebegett az árnyékban, füstöt húzva maga után.
– Kövesd – mondtam Mandynek.
Mintha egy lidércnyomást vittünk volna a kezünkben felfelé egy olajos, omladozó lépcsőn.
Néha mintha az egész világot bekenték volna Vazzal.
– Bogárra hajtasz? – kérdeztem az első lépcsőrész felénél.
– Bogárra? Ne légy barom.
– Akkor jó. Mert Bridget megölne.
– Sheb mondott valamit.
– Igen? – nyögtem ki nagy nehezen.
– Holnap új szállítmányt kap.
– Mit?
– Új cuccot. Jó cuccot, Sheb szerint. Csempészárú. Jófajta fekete.
– A Vudu nem fekete. Már mondtam.
– Ja, az Angol Vudu. Sheb…
– Van neki? Mandy, van neki?
– Még nincs. Holnap jön…
– Mandy! Ez…
– Vigyázz! Az Izé! Kicsú…
Elejtettem az idegent. Rohadtul izzadt a tenyerem. Kezdett kicsúszni a kezemből a világ. Egy toll lebegett az agyamban. Gyönyörű szép, sokszínű darab. Majdnem megvan! Csak nyúlj érte!
– Firka! – rántott vissza Mandy hangja. – Mi van veled?
– Kell nekem, Mandy! Nem hülyítelek. Meg kell keresnünk Shebet.
– Nem őt. Megadta a kontakt nevét. Azt mondta, Ikarusz kapja az új szállítmányt.
– Ikarusz?
– Szárnyas Ikarusz. Az Sheb forrása. A szállítója. Ismered?
Soha nem hallottam róla. – Miért nem mondtad ezt előbb?
– Mondtam volna. Csak a zsaruk… meg minden… az árnyzsaru… a kutya. Összezavarodtam, Firka. Sajnálom. Bocs.
Akkor ránéztem. Zsíros, skarlátszín haja merő lobonc az esőtől, alsó ajkán maradék rúzsfolt. Hát ja, a lépcső éles fényében nem egy szépség, arca ráncos az idegen cipelésétől, a szívem azonban dalra fakadt, méghozzá szerelmes dalra, azt hiszem. A jó ég tudja, rohadt rég nem énekelt semmit.
– Szerinted Sheb megúszta? – kérdezte Mandy.
– Keressük meg, Mandy. Kérdezzük meg az Angol Vuduról…
– Nem hinném, hogy ez után még dolgozhat abban a Vurt-O-Téka boltban.
– Nem tudod, hol lakik?
– Nem. Nagyon titkolózós… Firka! – Mandy szeme sokkos-kerek.
– Mi az? Mi van?
– Ott! A sarokban…
Közben felértünk az első lépcsőfordulóba. Egy tároló szekrényt építettek a falba. TILOS volt ráírva. Közte és a fal közti sötét zugban kötéltekercs hevert, egy ibolya és zöld színű tekercs. Mozgott. Hirtelenkedve.
– Kígyó! – sikított Mandy. Kurva élet! Ekkor kialudtak a fények.
A szemét háziúr jó rövidre állította be az időzítőt, a következő kapcsoló meg egy méterre lehetett befelé. Egy méter pedig nagy távolság, ha az ember egy földönkívülit cipel, sötét van, és egy álomkígyó kószál szabadon.
– Semmi gáz! – mondtam Mandynek a sötétben.
– Kapcsold be azt a kurva lámpát!
– Ne mozdulj!
Leejtette Izét. Én még fogtam, és éreztem, ahogy a nehéz test a padlónak csapódik. Mandy a következő kapcsoló felé szaladt. A kígyók látnak a sötétben, mi meg nem. Jobb, ha megtalálod a kapcsolót, kislány! A félelemtől izzadni kezdtem, és Izé megint csúszott ki a kezemből. A fények felgyulladtak, de nem Mandy kapcsolta fel. A nő a 210-esből kijött megnézni, mi ez a lárma, ő ért előbb oda. Ezt látta: Mandy tíz centire megdermedve a kapcsolótól, én úgy kapaszkodom a pulzáló, olajos-csápos Izébe, mintha az életem függne tőle, s egy ibolya és zöld színű hurka inal el a legközelebbi árnyékba.
A bal lábam sajgott, pont, ahol a harapás volt. De az négy éve történt. Akkor miért fáj? Az emlékezet néha nagy szívás.
A nő csak bámult ránk, majd nekiállt üvölteni: – Ááááááá! – Pengeéles, metsző sikoly volt, magas és hangos. Úgy lezárta a folyosókat, akár a kijárási tilalom.
Mandy pofon vágta a nőt.
Addig nem láttam, hogy erőszakos lett volna. Csak elképzeltem.
A nőben benne szakadt a sikoly. Szinte láttam magam előtt, hogy a lakók megremegnek, először a sikolytól, majd a hirtelen csendtől. Remélhetőleg bent tartja őket a félelem.
– Az mi? – kérdezte végül a nő.
Mandy rám nézett. Én vissza, majd a fáradó kezemben tartott Izére, végül a nőre.
– Egy kellék – feleltem.
Csak nézett rám.
– Egy avantgárd színtársulat tagjai vagyunk. A nevünk Infúzió Színház. – Jó, nem? – Egy új darabot próbálunk. A címe: Angol Vudu.
– Így van – helyeselt a sokkból ébredező Mandy.
– Nagyon kísérleti, vad színház. Ezt az… izét… egy őrült művész barátunk csinálta kifejezetten nekünk. Ócska autógumiból meg állati zsiradékból. Most hoztuk el.
– Tetszik? – kérdezte Mandy.
A nő csak bámult, bámult, talán egy újabb sikításra gyűjtött erőt.
– A 315-ben lakunk – folytattam. – Nem akar feljönni? Itt van pár barátunk is. A darabot próbáljuk. Érdekli?
– Istenem, ez undorító! – nyögte a nő, majd visszasurrant a lakásába, és becsapta az ajtót.
Összemosolyogtunk Mandyvel.
Mosolyogtunk, és valami történt köztünk.
Ne kérdezzétek, hogy mi.
– A kígyó? – kérdezte Mandy.
Az álomkígyók egy Takshaka nevű rossz tollból jönnek. Ahányszor valami apró, értéktelen elveszik a Vurtban, cserébe átmászik ide egy ilyen kígyó. Kezdenek túl sokan lenni, de tényleg. Már mozdulni se lehet tőlük.
– Elment. Nyomd meg még egyszer a kapcsolót. Aztán fejezzük be.


És felkaptattunk a lépcsőn. Két ember, köztük egy nehéz földönkívüli. Sikerült elérni a második lépcsőfordulót, mire megint kialudtak a fények. Sötétben botladoztunk a folyosón, Mandy fél kézzel a kapcsolót kereste, a másikkal veszettül kapaszkodott a sikamlós húsba. Hiába. Mindig minden hiába! Izé úgy puffant a padlóra, akár egy zsák hús. A sötétség sűrű volt, és mindenféle szuszogott benne.
– A kapcsolót, új lány.
– Nem…
– Csináld.
– Nem találom.
– Állj félre…
De akkor megtalálta a kapcsolót.
A fény egy pillanatra felvillant, majd a körte halkan pukkant és kialudt. Kiégett. A rövid villanásban mindketten láttuk a sebesen sikló ibolyás-zöldes micsodát.
– Kígyó! – üvöltöttem fel. – Gyerünk! Gyerünk!
Felkaptuk Izét, és rángattuk tovább, ahogy bírtuk, ami nem volt sok, jóformán a padlón vonszoltuk a 315-ös szoba biztonsága felé. Nekilódultam az ajtónak, arra számítottam, hogy zárva van, de szabad volt az út, abszolút, úgy estünk be hárman, férfi, nő, idegen. Mandy egy pontos sarokrúgással beküldte az ajtót, és egy reszkető kupacban a padlóra rogytunk.
A kígyó feje bent akadt az ajtórésben. Bogár érkezett a konyha felől komótos léptekkel, kezében a kenyérvágó késsel.
Lemetszette a dög fejét.

Forrás: Agave Könyvek

Eddig a szerző alábbi könyveiről írtunk:Jeff Noon: Vurt