Főkép

Már első hallásra is érdekesnek ígérkezett a Budapest Balett októberi táncestje, hiszen az együttes immár Bécsben dolgozó vezetőjének két koreográfiája mellett egy csodálatos Lukács András darab, két rövid megnyilatkozás és egy premier szerepelt a színlapon.

Az I. felvonás nyitó darabja rögtön az itt elsőként bemutatott koreográfia: Demcsák Ottó Csillagvárta névre keresztelt önkifejezési kísérlete. Demcsák kísérőzenéül a finn Apocalyptica rockzenei ihletésű – mi több, metál slágereket feldolgozó – csellómuzsikáját választotta, melyhez régóta ambivalens érzésekkel viszonyulok.

Az ötlet, hogy klasszikus zenei hangszerekkel szólaltassanak meg kifejezetten mai dalokat, nagyszerű és sokat ígérő, ám a csellók búgó hangzása és egységesen középmagas, vagyis inkább középmély regisztere hamar unalmassá válik, és már-már megköveteli a képi, mozdulati kiegészítést. Tánccal, a Demcsák Ottó koreografálta mozdulatokkal azonban kiteljesedik, mintegy kikerekedik ez a búsongóan dévaj zene.

A Carolyn Carlsonnal gyakran együtt dolgozó, autodidakta zeneszerző, René Aubry muzsikája ezzel szemben semmiféle kiegészítést nem igényel, habár eleve tánc mellé született. A kortárs komoly és a populáris könnyűzene határán lavírozó, izgalmas, repetitív ritmusokkal operáló darabok kiemelik, nem pedig pusztán megtámasztják a mozdulatokat, melyek a duncani, grahami vagy northi értelemben vett hagyományos modern tánc nyelvének elemeit kombinálják. A szinte kivétel nélkül vezetett mozdulatok, a proszcénium használata, a közönséggel teremtett direkt kontaktus hiánya mind-mind a posztmodern avantgárd innovációinak figyelmen kívül hagyását jelzi. A stiláris újítások elvetése persze nem jelenti azt, hogy unalmassá válna a darab, legfeljebb nem a meghökkentés, a megdöbbentés, az establishment pukkasztása a cél, hanem a tiszta gyönyörködtetés.

Mindez inkább többé, mint kevésbé igaz a többi koreográfiára is. A Johann Sebastian Bach időtlen zenéjére komponált Air éppannyira független a mindennapoktól, a földhöz láncoló történet-centrikusságtól, a magasabb rendű esztétikai beteljesülést megtagadó, de legalábbis jelentéktelennek ítélő anyagiasságtól, mint maga a zene.

A Levél Martha Graham-nek nem új keletű darab, ezért méltatásának valójában nem itt a helye. Annyit azonban meg kell jegyeznem, hogy Lukács András ösztönös térharmónia-érzéke, a lenyűgöző látványelemek és a mozdulatok több síkon, zenei kifejezéssel élve polifonikusan megszerkesztett szekvenciája az absztrakt tánc esszenciáját adja. A Demcsák koreográfiájából még néhol hiányzó, Lukácsra azonban olyannyira jellemző sima átmenetek talán a hosszú érlelődési folyamatnak, talán a rutin fölé magasodó őstehetségnek köszönhetők.

A II. felvonás első két darabjának célja egyértelműen a szórakoztatás. A zeneválasztás, a mesélő felhangok mind erre utalnak. A Leonard Bernstein dzsesszes zenéjére koreografált Városban a klasszikus balett elemeit keveri egy, a dzsesszkorszakot – és némileg a Twyla Tharp hippisebb, és (senki meg ne kövezzen ezért!) esztrádosabb posztmodernizmusát – idéző táncnyelvvel. Ebből a műből végképp kiderül, mennyire nagyszerű előadók is a társulat férfi tagjai, elsősorban Rovó Péter.

A Szabad percek ezzel szemben Nádasdy Adriennek ad lehetőséget, hogy bizonyítsa sokszínűségét és tehetségét ebben a Vangelis muzsikájára komponált, rövid darabban.

A Bolero remek szcenikai megoldással nyit: a szólista négy plexilap előtt kezd táncolni, melyek egyrészt visszatükrözik alakját, másrészt később társai ezen, tetszés szerint áttetszővé varázsolható tükrök mögött sokszorozzák meg, és ellenpontozzák mozgását. A pazar kezdés viszont rögtön meg is fosztja a művet a katartikus befejezés lehetőségétől. A zenei crescendo csúcspontján a lányok vörös ruhái és a fiúk csupasz felsőteste szinte kiált a teljesen fekete háttérért, ámde nehéz lenne eltüntetni az ekkorra már – szerintem – feleslegessé vált díszleteket. A darab ugyanakkor egyértelműen tanúságot tesz róla, hogy nem csak a társulat férfi tagjai tudnak igazán kitenni magukért. Jalits Edit ezúttal nem csupán gyönyörű – ami ugyebár eleve elvárható egy balerinától –, hanem könnyedsége és hibátlan technikája finom érzékiséggel is párosul, aminek folyományaként mindvégig uralja a színpadot, mintegy ihlető és egyben teremtő istennőként magához vonz minden tekintetet.

Jóllehet a társulat még nagyon fiatal, képesek tökéletesen megvalósítani a koreográfiákat, és hozni a bármely profi csoporttól elvárható színvonalat. A koreográfiák tradícióőrzésük ellenére is eredetiek, de mindenképp szemet gyönyörködtetőek, az est egésze pedig lélekemelő szórakozással ajándékozza meg az erre fogékony nézőt.

A színlap:

I. Felvonás

Csillagvárta
Koreográfus: Demcsák Ottó
Zene: René Aubry - Apocalyptica
Káldeusnő: Jalits Edit
Sumér ifjú: Eisenbacher Balázs
Káldeusok: Hasznos Dóra, Rácz Zsolt
Sumérok: Balogh Edina, Néma Nikolett, Gyurmánczi Ivett, Baranya Dávid, Rovó Péter

Bach: Air
Koreográfus: Michael Kropf
Zene: Johann Sebastian Bach
Táncolják: Gáspár Orsolya, Szirb György

Levél Martha Graham-nek
Koreográfus: Lukács András
Zene: Michael Nyman
Szóló: Nádasdy Adrienn, Jalits Edit
Táncolják: Boros Ildikó, Gáspár Orsolya, Néma Nikolett, Gyurmánczi Ivett, Balogh Edina

II. Felvonás

Városban
Koreográfus: Delbó Balázs
Zene: Leonard Bernstein
Szóló: Balogh Edina, Rovó Péter
Táncolják: Gyurmánczi Ivett, Jalits Edit, Eisenbacher Balázs, Baranya Dávid

Szabad percek
Koreográfus: Feledi János
Zene: Vangelis
Táncolja: Nádasdy Adrienn

Bolero
Koreográfus: Michael Kropf
Zene: Maurice Ravel
Szóló: Jalits Edit
Táncolják: Gyurmánczi Ivett, Néma Nikolett, Balogh Edina, Boldizsár Marlene, Eisenbacher Balázs, Rovó Péter, Baranya Dávid, Rácz Zsolt