Főkép

A négy évvel korábbi közös film, A Sötét Kristály kapcsán Jim Henson (és Frank Oz) leszűrte a tanúságot, és 1986-ban egy sokkal kiforrottabb produkcióval lepte meg a nagyérdeműt. Ami addig jó volt azon nem változtattak, így továbbra is fantasztikus bábok (és helyszínek) uralják a mozivásznat, amit csak hellyel-közzel zavar meg az újításként alkalmazott két ember főszerelő (no meg pár futó statiszta) felbukkanása.

Ráadásul kerek a történet, amely sokkal tempósabb az elődnél, így nem csupán a báb- illetve fantasy rajongókat képes a székbe szegezni, hanem az átlagnézőt is. Világmegváltás helyett egy szívből jövő rosszkívánságot kell ifjú hősnőnknek visszacsinálnia, nehéz körülmények között, határidőre. Aggódnunk mindazonáltal nincs miért, hiszen ifjúsági filmről van szó, ahol kötelező az örömteli befejezés, sőt mi több, mi is együtt örvendezünk a finálé bábseregletével.

Apropó, főszereplők. Az 1947-ben született David Bowie szerződtetését a gonosz goblinkirály, Jareth szerepére mindenképpen dicséretes választásnak tartom, amit még a filmzeneszerzésbe történő bevonásával is sikerült kiegészíteni. Az egyik legnépszerűbb korszakából (három évvel a mára klasszikussá nemesedett Let’s Dance album után) származó dalok, főként a Magic Dance, remekül passzolnak a képi világhoz. Bowie amúgy is jól mutat a vásznon, meg persze érződik rajta az a tapasztalat is, amit korábbi filmjeiben gyűjtött. Csak hálálkodni tudok azért, hogy Michael Jackson vagy Sting helyett ő alakítja a főgonoszt (az előzetes szereplőválogatáson még az említett zenészek is szóba kerültek). Jareth egyébként nem is olyan gonosz (legfeljebb csöppet), és kicsit sem ijesztő, az alattvalóival való kemény bánásmódot egy markánsabb menedzser még barátinak is tartja.

Nem tudom, ki hogy van vele, de Jennifer Connelly annyira átlagos a szerepében, hogy különösebb erőlködés nélkül bárki mást el tudnék képzeli helyette. Az álomvilágban élő, a hétköznapokban helyét nem találó tinédzser, aki váratlanul teljesülő kívánsága után hirtelen goblinföldön találja magát – szóval ezt a személyiséget különösebb meggyőző erő nélkül tálalja. A helyzetet a különféle rendű és rangú bábfigurák mentik meg, akik kaotikus világukban – ahol nem szabad meglepődni semmin, és semmi sem az, aminek látszik – szorgos hétköznapjaikat töltik. Móka és kacagás keveredik a király által alkalmazott durvasággal, de kinézetre „mindenki” derűsen és optimistán, megalkuvással és időnkénti erőszakkal néz szembe a mindennapok rutinjával.

Ez látszik a nagytestű Ludón, a folyamatosan morgolódó (de valójában szeretetre vágyó) Hoggle ráncos ábrázatán, és nem utolsó sorban Sir Didymus hídőrző elszántságán, ami nyomokban emlékeztet a Gyalog-galopp hasonló jelenetére (köszönhetően Terry Jones forgatókönyvírói ténykedésének).

A film ötvözi a Muppet előadások báját és humorát a fantasy kalandokkal, mindezt családi kiszerelésben, vagyis 12 éven aluliak kísérő nélkül is megnézhetik. Bár az időközben eltelt majd húsz év lassan érzékelhetővé válik, David Bowie és a bábok garantáltan klasszikussá avatják a Fantasztikus labirintust. Itt a bizonyság arra, hogy számítógépes trükkök nélkül is lehet goblinhordát vászonra vinni, csak komoly mesterségbeli tudás szükséges hozzá – szóval mostanában nem fogunk hasonlót látni.

DVD extrák:
A Labirintus mélyén – így készült a film
Képek a kulisszák mögül
A színészek és a csodás teremtmények fotógalériája
Látványtervek
Reklámanyagok galériája
Storyboardok
Előzetes
Filmográfiák