FőképAz első fejezet után sikerült képet is hozzárendelnem a főhősnő alakjához, és ettől kezdve lelki szemeim előtt a Johnny Mnemonic című film szőke testőrnője lejtett végig a történeten. Legfeljebb annyit változott az utóbbi évtizedekben, hogy majd kétméteresre nőt, „valójában” Parrish Plessisnek hívják, kevesebb mesterséges beültetés van a testében, Ausztráliában tengődik és nincsenek illúziói a jövőt illetően. Valamint határozottan saját elképzelése szerint kívánja élni az életét.
Természetesen nem Jane költözött el Newark városából, maga mögött hagyva a tökös adatfutárt, hanem egy másik hölggyel találkozunk a világ túlfelén, csak foglalkozásuk hasonló, és induláskor egyformán utálják pillanatnyi állapotukat.

Na meg a körülöttük lévő világ sem különbözik sokban, a végletekig szennyezet környezetnek hála a lakosság két fő csoportra oszlik (azok meg további alcsoportokra): az egészségre káros és nem káros helyeken élőkre. Az ettől kezdve már szinte lényegtelen kérdés, hogy anyagi helyzettől függően ki mennyire dúskál a javakban, vagy turkál a szemétben. Hiszen az első változat garantált korai halált, míg a második „normális” létet jelent.

Az utóbbi állapot azért nem teljesen egyezik meg az általunk elképzelt életvitellel, hiszen a Pierres által elképzelt jövőben sincs értéke az egyéni életnek, s az bizonyára senkit sem vigasztal, hogy multicégek helyett a média uralkodik a hétköznapokon. Kis túlzással kijelenthetjük, hogy a törvények helyett a szerkesztőségek döntenek az emberek felett. Ha valakit bűnösnek mondanak a hírekben, akkor attól kezdve nem számít, mi az igazság, neki annyi.

Parrish jelenleg a Harmadnak nevezett, veszélyes hulladékokkal átitatott, egészségtelen helyen él, pótkajákat eszik (más nincs) és egy kimondottan közveszélyes főnök mellett testőrködik. Ebből a melóból azonban már rettenetesen elege van, ezért a szabadaulást ígérő első lehetőséget megragadva… akkora trutyiba keveredik, hogy más már nem is nagyon fér a könyvbe.

Így be kell érnünk mindazokkal a hangulatfoszlányokkal és röpke benyomásokkal, amiket küszködése során megoszt velünk, mert egyszerűen nincs idő a társadalom és a világ alaposabb megismerésére (talán egy későbbi kötetben erre is sor kerül). Úgymond a történések közepébe csöppenve sodródunk, erőnkből legfeljebb a lepukkant környezet és hasonlóképpen lepukkant lakosság futólagos szemrevételezésére futja.

A Shadowrunhoz hasonlóan itt is megfér a technika és a mágia egymással, csak az itteni sámánok nem rohangálnak árnyvadászként, hanem visszahúzódva művelik titkos praktikáikat.

Johnny fiú környezeténél sokkal elkeserítőbb világban vagyunk, ahol megvalósulni látszanak a cyberpunk rémálmok, már csak a bandáknál erősebb szervezett bűnözés, és a multicégek országhatárokon és politikusokon átívelő jelenléte hiányzik. A környezetszennyezés, a mindenható média és az erőszak már megvan.