FőképBizony lassan öt éve már annak, hogy magyar nyelvű Warhammer-fantasy regényt vehettünk kézbe. Mégis azt mondom, megérte várni, mivel William King könyve sokkal jobban visszaadja ennek a káoszverte világnak a hangulatát, mint David Ferring írásai.

Oké, tudom, hogy nem tekinthető általánosnak a káosz jelenléte, feltehetően az emberek által lakott földek többségén rend és nyugalom uralkodik, a parasztok békében művelik földecskéjüket, eltartva a nemességet és minden más osztályt. Arrafelé csak hallomásból ismerik a skaveneket és trollokat, és a várható időjárás sokkal izgalmasabb téma, mint a határszéli bestiák állítólagos rémtettei. Csak éppen King nem erről ír.

Témaválasztását tekintve teljesen igaza van, hiszen az efféle idill önmagában még történelmi regényhez sem elegendő háttérnek, fantasyhoz meg pláne kevés. Az efféle élvezetes történethez elengedhetetlen pár alkotóelem, úgymint mágia, természetfeletti jelenések, szörnyek, izzadtságszaggal telített csetepaték, no meg valami ráadás, ami kiemeli az egyre nagyobb számban megjelenő átlagos művek közül.

A szükséges pluszt ebben a kötetben két hős hozza magával, akik életük jelen szakaszában cseppet sem vonzódnak a civilizáció áldásaihoz (egyikőjük kifejezetten kerüli a törvény szolgáit), és legszívesebben a határvidéken csavarognak. Conan kései utódaiként már nem ragaszkodnak a barbarizmushoz, de továbbra is önkezűleg óhajtanak igazságot osztani, vagy éppen elégtételt venni sérelmeikért, s ha úgy tartja kedvük, pátyolgatják a rászorulókat.

A törpe származású Gotrek főállású trollvadászként csak a dicső halált keresi, hogy ily módon lemossa nevéről azt a szennyeződést, amelynek eredetét rajta kívül vélhetően mindenki más régen elfeledte (az biztos, hogy az olvasót senki sem világosítja fel mibenlétéről). Ennek érdekében bármiféle megfontolást mellőzve teljes baltaszélességgel veti magát minden pofozkodásba, függetlenül a szembenállók létszámától vagy veszélyességétől.

Mellette Felix Jaeger, a párbajgyilkosság miatt bujdosásra kényszerült néhai diák képviseli a józanságot és a gyenge emberiséget (lelkileg és fizikailag egyaránt), akiben sem a bátorság, sem a tehetség nincs meg az efféle életmódra. Ez persze nem rettenti vissza (más választási lehetősége amúgy sincs), és követi Gotreket novelláról novellára.

Amerre járnak, rendre felfedezik a világot bomlasztó káosz híveinek jelenlétét, ami rövidebb-hosszabb kimenetelű összecsapásokban tetőzik.

Az átéltek azért nem múlnak el nyomtalanul: Felix például a fejlődés egyértelmű jeleit mutatja. Ez alatt nem a szintlépések eredményezte képességbeli gyarapodását értem, hanem azt a belső változást, aminek köszönhetően a kezdetben érzékeny krónikás lélekben megkérgesedve búcsúzik el tőlünk. Azért a rászorulók iránt továbbra is nyitott marad és időnként hajmeresztő kalandokba bonyolódik…