Főkép

Három olyan fellépője volt a Szigetnek, amire azt mondtam, mindenképp meg kell, hogy nézzem, bármikor-bárhol legyen is az adott koncert: Nick Cave, Opeth, Yann Tiersen (az Amélie csodálatos élete című film zeneszerzője). Ám Murphy bekeményített: mindhárom egy időpontban volt. És bár ezek közül csak az Opeth-et láttam eddig, nem volt kérdés, hogy mégis mellettük döntök. De nem csak őket láttuk aznap.

A HammerWorld színpadon a Watch My Dying kezdte a hatodik napot. Ők azok, akikre azt tudom mondani: ilyennek kell lennie egy metal bandának 2005-ben. Minden tekintetben. A csapat komplex, rengeteg stílust és témát ötvöző metal zenét játszik, mely úgy modern, hogy nem görcsösen vagy divatból az, és benne van a metal ereje, súlya. Fazonilag tökéletesek, ráadásul úgy zúznak a színpadon, ahogy csak a legprofibb nyugati zenekaroktól látni. Dalszövegeik iszonytató, de művészi tükörképét adják elembertelenedett jelen korunknak, ugyanakkor a humor, a jó kedv sem hiányzik belőlük (pláne élőben).

Csak úgy árad az energia belőlük, amit persze a közönség megtöbbszörözve sugároz vissza feléjük. És bár fogvicsorgatva lobogtatják a hajukat és pengetik a gitárjaikat, ők is, meg a nézők is (utóbbiaknál persze légből kapott a gitár), az egészben van valami sajátos szépség és derű. Így aztán a nyakgörcs és a lelkesedés a legtermészetesebb velejárója a WMD koncerteknek. Nem mondom, hogy bárki emberfiának ajánlom, mert aki nincs szokva az efféle betegebb-súlyosabb muzsikákhoz, azt bizonyára elrettenti, de aki szeretné látni a műfaj egyik, ha nem a legjobb magyar gárdáját, az minimum egyszer nézze meg őket, felejthetetlen élmény!

A WMD-t nálam egy remekül sikerült Opeth interjú követte egy szűkös öltöző-konténerben a barátságos énekes-gitáros-agytröszt Mikael Akerfeldttel, aminek hatására még órákig nem múlt el a mosoly az arcomról. Jó dolog, ha az ember beszélhet az általa legnagyobbra tartott zenészek egyikével, pláne, ha adott zenész jó fej módjára viselkedik.

Eztán még elcsíptük a Tesstimony utolsó 4-5 dalát is. A death, black és thrash metalt ötvöző csapat nagy vehemenciával zúzott a színpadon, bődületes erejű riffjeik jólesően masszírozták vállaimat. Rájuk nem jellemző a Watch My Dying-féle bonyolultság, viszont kivédhetetlen balhorogként hatnak dalaik, melyek azért zeneiségnek sincsenek híján. Ez az egész nap annak bizonyítéka volt, hogy óriási metal bandák vannak Magyarországon - és a Tesstimony is egy közülük!

Csakúgy, mint a Neck Sprain. Róluk a Slayer koncert kapcsán írtam nemrégiben. A pár hónapja az ex-FreshFabrik énekes Pityesszel soraiban visszatért zenekart eddig háromszor láttam, de most először nyújtotta azt, amit régen, amikor rajongójukká lettem. Iszonyatosan hangosan szóltak (sajnos egy idő után átlépve a fájdalomküszöböt - nem értem, miért olyan nehéz eltalálni az arany középutat, de valahogy a Szigeten a koncertek 99,9%-a vagy maszatosan és halkan szól, vagy olyan hangos, hogy bizonyos időn túl elviselhetetlen) - és úgy robajlottak elő Janó Misi riffjei a hangfalakból, hogy az egész testem belerezonált. Az alaposan megduzzadt tömeg egyaránt jól reagált a régi és új nótákra, ment a zúzás ezerrel a színpadon és a nézőtéren egyaránt, és az egészet az a roppant barátságos hangulat uralta, ami csak nagyon kevés zenekarnál tapasztalható.

Széles vigyorral léggitározott a nép Misikével, vagy épp csapkodta a levegőt, megpróbálván a lehetetlent: követni az ország legjobb metaldobosának, Bánfalvi „Nagy” Sándornak a játékát. A fickó valami őrületes erővel, húzással és ügyességgel dobol, mellé elvetemült pofákat vág, szóval nem lehet nem imádni. Ahogy a többieket sem, mind hiteles, jó arc, s végre Pityesz is megtalálta köztük a helyét (hiába is próbálkozott rontani az összképet azzal a félelmetesen idétlen versikével. A Neck Sprainnel kapcsolatban a mozdony, traktor, kamion, bivaly- vagy elefántcsorda, mint metafora (avagy hasonlat) felemlegetése teljesen helytálló, bár egyik sem olyan derűs, mint ez a banda.

Következőnek az Ámok lépett a deszkákra. Ez a formáció a jelenleg pihenőn lévő Nevergreen zenekar (hazánk legsikeresebb gót metal csapata) egyik főemberének, Matlári Miklós billentyűsnek az együttese, mely jellemzően a legnagyobb Nevergreen örökzöldről kapta nevét. Enyhén szólva speciális koncert volt ez, mivel Miklós, egészségügyi okokból nem lehetett jelen, ám ragaszkodott hozzá, hogy az Ámok nélküle is, kisegítő szintissel mégis fellépjen. Márpedig ez olyan, mintha az Iron Maiden Steve Harris nélkül, a Rising Force Malmsteen nélkül, netán a Manowar Joey DeMaio nélkül állna színpadra...

Mindazonáltal korrektül lenyomták a bulit, Szent Vér című CD-jük dalai mellett Nevergreen nótákat is játszva, amik különösen érdekesek voltak az énekes, Sloboda Tibor hangjával. Ő ugyanis a Nevergreen-énekes Bob Macura mély hangjával ellentétben sűrűn énekel magasabb régiókban, bár hangjában van erő, mélység is. Igazi metal torok - más kérdés, hogy néhol bizony hamiskás volt, ami alighanem a hangosítás számlájára írható (nem tudom, mit hallhatott magából a színpadon). Meg egyébként az Ámok is power metalosabb a Nevergreennél, de persze nincs óriási különbség, hisz itt is Matlári a fő dalszerző. Szóval, helyt állt a csapat, Miklósnak meg mielőbbi gyógyulást!

A Dying Wisht már nagyon vártam, mert igen remekül sikeredett új lemezük (D.Y.I.N.G. W.I.S.H.) megjelenése óta nem láttam őket, ráadásul visszatért soraikba (még ha kisegítő jelleggel is) eredeti dobosuk, Moldoványi János, aki szintén szakmája mestere. A csapat a rájuk jellemző intenzitással csapott a húrok közé, jó volt újra látni, ahogy nagy energiával és lelkesedéssel zúznak a színpadon. A kezdetektől fogva csodáltam őket azért a zenei fanatizmusért, ami minden megmozdulásukon átsüt. Viszont a már nem is annyira új énekesükkel, Dömötör Balázzsal kapcsolatban továbbra is vegyes érzéseim vannak.

Egyfelől Balázs csodaszép hanggal bír, éneke csak úgy szárnyalt a mennydörgő gitárriffek felett, kétséget sem hagyva bennem afelől, hogy a honi metalénekesek krémjéhez tartozik. De sajnos nem a metal frontemberekéhez! Balázs köztudottan alternatív, illetve grunge közegből érkezett, régebben olyan, egyébként remek zenekarokban játszott, mint a Full Circle, A Kert, a Flop és az Echoes Of Pink Floyd, melyekben szintén ragyogóan énekelt. De a Dying Wish vaskos, noha finomságokban is gazdag metalzenéje egy ösztönösebb, lazább, állatabb frontembert kívánna meg.

Balázs megtette a magáét (kivéve a piros inget...), még a világítást tartó állvány magasába is felmászott, de úgy fest, metal-frontembernek születni kell, ő pedig, amellett, hogy áldott tehetségű énekes, nem akként jött a világra. Nem bántani akarom őt ezzel, hiszen hosszú évek óta dicsérem őt, énekeljen bárhol is épp, egyszerűen csak ez van. Ezzel együtt hangulatos, remek buli volt ez is, max. a füleim panaszkodhattak.

És aztán elérkezett a várva-várt Opeth koncert ideje! Az interjú során már kiderült, hogy Akerfeldték nem tudták, hogy itt főbandaként lépnek fel, és másfél órát játszhatnának, s csupán egy órányi programmal készültek - amit sajnos nem is toldottak meg némi kis jammelgetésen kívül semmivel. Műsorukba mindösszesen 5 dal fért bele - de az Opeth szerzeményeinek átlagos hossza meghaladja a 10 percet is... A rövid műsor másik oka pedig az lehetett, hogy Martin Lopez dobosnak egészségügyi problémái adódtak, s helyettesíteni kellett őt. Nem vagyok benne 100%-ig biztos, hogy valóban a Bloodbath-ből ismert Martin “Axe” Axenrot ült a dobszerkó mögött, de ahogy a koncertet nyitó Deliverance végén található káprázatos ütemeket eljátszotta, abban nem volt hiba!

Ezen a lenyűgöző dalmonstrumon kívül elhangzott még a „The Drapery Falls” a Blackwater Park albumról, az elérhetetlen messzeségben tündöklő csillagok jeges fényében fürdő „To Rid The Disease” az akusztikus Damnation lemezről, valamint egy új dal („The Grand Conjuration”) az augusztus végén megjelenő, szintén csodálatos Ghost Reveries-ről, ami beillik a legsúlyosabb számaik sorába - valamint ráadásnak még egy azok közül: az örök közönségkedvenc „Demon of the Fall”, a ’98-as My Arms Your Hearse anyagról.

A koncert hangzása megfelelőnek volt mondható, a zenészek sem fogták vissza magukat (a nemrégiben csatlakozott billentyűs, Per Wiberg lobogtatta tán leginkább hosszú haját), ráadásul Akerfeldt humoránál volt. Az alapvetően visszahúzódó személyiségű frontember sokszor egy szót nem szól két dal között, de nálunk elviccelődött. Ugyan legutóbbi, múlt évi E-klubbeli koncertjükön már előjött a Sátánnal kapcsolatos poénjával, ám így is jót mosolyogtunk azon, ahogy a különféle démonok nevét skandáltatta a közönséggel: „Belzebug, Asmodeus, Azagthoth, Roxette, Abba”, meg ilyenek.

Ja, aki még nem hallotta az Opeth-et, annak azt tudom mondani, hogy zenéjükben a death metal (az egyik legszélsőségesebb alfaja a metal zenének) keveredik a gothic-doom hangulatával, illetve progresszív rock/metal hatásokkal (melyek inkább a ’70-es évek nagyjaira emlékeztetnek, pl. King Crimson, Genesis, Pink Floyd).
Összetett, egészen zúzós és egészen finom, szépséges témákból álló dalfolyamaik ugyan megkövetelnek a hallgatótól némi nyitottságot (hiszen van, akinek a hörgés befogadhatatlan, mások meg az akusztikus gitáron pengetett, szép énekkel kísért részeket nem állhatják), de aki a zenét magáért a zenéért szereti, az az Opeth-et is nagyra tartja majd. Kétségkívül napjaink egyik legelőremutatóbb, legfontosabb metal zenekara.

A végére - mármint nekünk - a Black-Out maradt, mely zenekar nyolcadik soralbuma, a Radioaktív (így, ahogy írtam) a Szigetre jelent meg, és igen-nagyon jól sikerült. Igaz ugyan, hogy a lemez túl finomkodón szól, és egyébként is csak slágergyanús szerzemények szerepelnek rajta, ami azért a számos örökzöldet megalkotott csapatnál sem általános - de olyan dallamokkal van tele, amik azonnal megragadják a hallgatót a fülénél fogva, és nem is eresztik el, bizony.

A koncerten kb. ötöt adtak elő az új anyag nótáiból, a többi meg amolyan rövidített best of B-O volt. Érdekes ám, hogy honnan indultak, s mivé lettek. Valaha rég, a ’90-es évek elején még amolyan Love/Hate meg Ugly Kid Joe-jellegű vidám, pörgős, de súlyos hard rock/metallal indultak, a Seattle-i grunge láz idején a Pearl Jam és Alice In Chains hatásai jöttek elő, na meg a drog-korszak, amiből nem is jöttek ki egykönnyen - de közben megalkottak számos, azóta a magyar rockzene legfényesebb gyöngyszemei közé emelkedett dalt.

Volt alternatívos korszakuk, amikor már Kowa (az énekes) pedzegette a Krisnás filozófiát, aztán kezdtek tisztulni, most meg ott tartanak, hogy helyenként szinte pop, amit csinálnak, de olyan jó, hogy nem tudom nem szeretni. Élőben meg különben is sokkal rockosabban szólnak. És valóban, zúztak is, meg persze voltak lazább pillanatok is, és - ami régebben egyáltalán nem volt jellemző - végig lehetett mosolyogni a koncertjüket, meg persze ugrálni és táncolni, amit az egész napi masszív metaldömping után meglepő módon sikerült is. Remekül szórakoztunk! Manapság a Black-Out egy derűs, energikus zenekar, és érdemes elolvasni Kowalsky Le Renard-ral közös könyvét is, mert az is jó.

Ami a Sziget egyéb vetületeit illeti: az időjárás (eső) miatt kevesebb volt a por, ami jót tett. Kaják terén: fogyasztottunk előre elkészített, mikróban melegített hot dogot, ami ehhez képest jó volt, előre elkészített, de nem melegített palacsintát, ami enyhe gumijellege ellenére is megtette, továbbá valami cipóban sült remeket, ami a Hammer színpadon túli amerikai hot dogos mellett készült. Úgy tessék elképzelni, hogy ott van egy kemence, le lehet mellé ülni, amíg melegítik (naná...) a kaját, és ez éjféltájt, pláne ilyen hidegben maga volt a mennyei béke. Ugyan nem sikerült eléggé felmelegíteniük, és a benne lévő kolbász sem volt 100%-os (ellenben a tarja meg a sajt OK), így is fenséges éjebédünk volt, kár, hogy csak a Sziget számunkra utolsó napján fedeztük fel. Van különben valami neve is, de arra már nem emlékszem - remélem viszont, hogy jövőre velük is ugyanott!