FőképKi ne ismerné Tom Sawyert, aki a Mississippi melletti falucskában tölti kamaszkorát, és igazi rosszcsont viselkedésével borzolja környezete idegeit? Ki ne irigykedne azért a határtalan fantáziáért, aminek köszönhetően fantasztikus kalandokat képes önmaga és barátai számára kitalálni? Ki nem sóhajtozna együtt érzéssel olvasás közben, amikor imádottjával (Betsy) töltött időről számol be a krónikás?

Nem vitás, az iskolát és mindenféle kötöttséget utáló kiskamasz utolérhetetlenül megtestesíti a gyerekkor összes varázslatos élményét, amit a szerencsésebb sorsú ember valaha is átélt, és azóta részben már elfelejtett.
Tom emlékei olyan gondtalansággal, szertelenséggel áradnak, hogy sem az időközben eltelt másfél évszázad, sem pedig az elkerülhetetlenül bekövetkezett társadalmi átalakulás nem kezdte ki hangulatát, a regény ma is ugyanolyan eleven közvetlenséggel szól az olvasóhoz, mint évtizedekkel korábban (ebből a szempontból is hasonlít A dzsungel könyvéhez”, ami ugyancsak felnőttirodalomból vált ifjúsági klasszikussá).
Samuel Langhorne Clemens ugyanis eredetileg felnőtteknek szánta művét, de aztán felesége és a közakarat hatására jobb belátásra tért, s képes volt beismerni: ifjúsági regényt írt.

Így járt jobban, mert legalább nem kellett folyamatosan magyarázkodnia az önéletrajzi elemek miatt (a találgatás amúgy is évtizedekig tartott, hogy ez vagy az a szereplő a valós életben ki volt, mely fejezetek igazak, és melyek kitaláltak, stb.)

Mondjuk az is igaz, hogy a mai ifjúságot különösebben nem foglalkoztatja a könyv ez irányú értelmezése és háttere, számukra csupán egyike azon nagy könyveknek, amelyek híven visszaadják mindazon fontos dolgokat, amelyekért élni érdemes, s amelyek foglalkoztatják a hasonló korú ifjoncokat. Nem utolsó sorban képes megfogalmazni azt a világfájdalmat, ami – még ha csak rövid időre is – beárnyékolja a gyerekkor bárányfelhős egét.

Példaként elég, ha Huck panaszára utalok az utolsó fejezetben, amivel a civilizációt illeti: „Olyan szépen kellett beszélni, hogy elment a kedvem minden szótól.” Vagy Tom keserűségét, amikor Betsy visszaadja a jegyajándékát. De azok a képzelgések sem utolsók, amelyekben a címszereplő jogtalan sérelmének tudatában arról képzeleg, miként NEM fog évtizedekkel később, a halálos ágyán megbocsátani Polly néninek.

Egyszóval – a sorozatcímmel összhangban – valódi klasszikust tisztelhetünk a könyvben, ami életkortól függetlenül képes varázslók és más effélék támogatása nélkül elvarázsolni az olvasót. Nem túlzás azt állítani, hogy még unokáinknak is kedvence lesz, igazi folytatásával, a Huckleberry Finn című regénnyel együtt.

És a végére egy kis érdekesség. A Tom Sawyer kalandjai 1937-es első magyar kiadásában fordítóként még Karinthy Frigyes szerepelt, ám időközben kiderült, ő csupán átnézte Koroknay István fordítását. Szerencsére Mark Twain humorából így sem veszett el semmi, ellentétben a folytatásokkal (Tom Sawyer a léghajón, 1889, Tom Sawyer mint detektív, 1895), amelyeknek gyengeségét még a fordító sem tudta korrigálni.