Főkép

Laura tizenharmadik születésnapja nem egészen a kedve szerint zajlik. Édesapja lassan egy éve nyomtalanul eltűnt, sem a rendőrség, sem pedig a mostohamamája által felfogadott magándetektív nem akadt a nyomára. A felnőttek már rég lemondtak róla, de ő nem. Egyszerűen érzi, hogy még él, és bizonyára bajba került, azért nem tud hazajönni. Ezt persze hiába közli mostohájával (Sayelle Leander-Rüchlin), az képzelgésnek tartja, és ez tovább rontja a kettejük közötti egyébként is feszült viszonyt. Ráadásul öccse, Lukas sem igazán hisz neki. Egyszóval úgy csapnivaló az egész, ahogy van, s a távolabbi kilátások sem túl biztatóak. A bentlakásos suliban itt a félév vége, ami nem jelent mást számára, mint vizsgák, felmérők, dolgozatok sokaságát (ráadásul matekból bukásra áll). Pfuj.

De idén valahogy minden más. Talán minden ott kezdődött, amikor álmában apukája beszélt hozzá, és olyan titokba avatta be, aminek ebben a félig éber, félig alvó állapotban nem sok értelmét látta. Titkos rend? Az Őrzők? Titkos feladat? Megtalálni a Kelyhet? A hátralévő négyszáz oldalon pedig nem csinálunk mást, mint Laurával együtt megpróbáljuk értelmezni a jelenés mondatait, és valahogy az egészet beleilleszteni hétköznapi, racionális világunkba. Kevés sikerrel.

Azért nem kell aggódni, Peter Freund nem a fiatalkorúak körében terjedő elmebaj krónikáját írta meg, hanem Michael Ende A végtelen története, J. K. Rowling Harry Potter regényei, Philip Pullman Sötét Anyagok trilógiája (Északi fény, A titokzatos kés, A borostyán látcső), valamint Madeleine L’Engle a sci-fi és mítoszok világát a valósággal keverő sorozata (Időcsavar, Szélvarázs, Csillagvágta, Özönvíz) nyomdokain haladva újabb ifjúsági regénysorozatot alkotott. Olyan modernizált fantasy-szerűséget, ahol a párhuzamos világok egymással szoros kapcsolatban léteznek, ahol a mágia és a természetfeletti képességek jól elférnek a szörnyekkel és a tanárokkal. Ahol a jó és a rossz, a fény és a sötétség örökké tartó harcának lehetünk tanúi, ahol még egy tinilány is meghatározó szerephez juthat, amihez önmagában kevés a származás, ellenben nélkülözhetetlen a talpraesettség és a hit.

Ende könyvével formailag is erős a hasonlóság, hiszen a különböző világok eseményei eltérő betűszínnel szerepelnek, s a felnőttek szerepe – legalábbis a jók oldalán – lecsökken a jóindulatú támogatóra. Nem sorolom tovább az egyezőségeket, ugyanis mindezek ellenére élvezetesen, folytatásért kiáltó kötettel van dolgunk, aminek ott a helye Harry és Darren mellett.