Főkép

Jobb később, mint soha. Ennek szellemében kis késéssel ugyan, de közreadjuk a 2005. április 23-án, a XII. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon Darren Shannal, a Vámpír könyvek szerzőjével készült exkluzív interjúnkat.

Mik voltak az első benyomásai Magyarországról, különösen az első debreceni dedikálásról?

Csütörtökön érkeztem meg Budapestre, így bementem a városba, hogy megnézzem a látványosságokat. Sétáltunk a vár környékén. Nagyon szép. Tényleg nagyon szép. Másnap Debrecenbe mentünk az első dedikálásra. Mivel ez volt az első itteni látogatásom, nyilvánvalóan nem tudtam, mire számíthatok. Sokan eljönnek-e, vagy sem, vajon lassabban kell-e aláírnom a könyveket, hogy hosszabbnak tűnjön az egész? És több százan vártak rám. Egészen elképesztő volt.
Amikor odaértünk, elkezdtük keresni a könyvüzletet, mert egy nagy bevásárlóközpontba szervezték a dolgot, és nem tudtuk, hol találjuk. Így amikor körülnéztünk, felfedeztük a hatalmas sort. Ohó! Meglehetősen sokan összegyűltek. Összességében közel négy és fél órán át dedikáltam.

Négy és fél órán át?

Ami egyike a valaha volt leghosszabbaknak. Nagyszerű volt. Igazán élvezetes.

Mennyire elégedett a magyar kiadójával, és a magyar kiadásokkal?

Nagyon tetszik a kiállításuk. A könyveimet huszonnyolc országban terjesztik, és a legtöbb helyen saját borítót terveznek. Némelyik országban kis változtatásokkal az angol borítót használják, de a legtöbben a sajátjukat. A magyarok a kedvenceim közé tartoznak, és ezt nem csak azért mondom, mert most itt vagyok Magyarországon. A honlapomon is többször említettem már. A tizedik kötet borítója az egyik kedvencem.
És úgy vélem, nagyszerű a külsejük, és igazán remekül összerakták őket. Szerintem ez a sikerük egyik magyarázata, mert az olyan könyvet, ami jól néz ki, és jó kézbe venni is, az emberek szívesebben vásárolják meg. Nyilvánvaló, hogy a történetnek is jónak kell lennie, de ha szép kivitelben kerül a polcokra, az mindenképp segít. Igen, úgy vélem, fölöttébb tetszetős könyvek.

Mondana pár szót az önt ért hatásokról? A Stephen Kinghez hasonló irodalmi elődökön kívül, úgy tudom, a képregények is hatással voltak önre.

Valóban így van. Nyilvánvalóan sokfajta hatás ért. Bármi ötletet adhat. Természetesen könyvek, és filmek vagy képregények is. Rengeteg képregényt olvasok. Elsősorban nem a szuperhősökről szóló történeteket.
Tudja, Írországban nőttem fel, vidéken. Nem sok képregény jutott el hozzánk. Egészen kicsi koromban olyasmiket olvastam, mint a Beano vagy a Dandy, aztán, mikor kicsit nagyobb lettem, brit képregényeket, mint a 2000 AD, és a többi. Ezen felül amerikai függetleneket, például a Love and Rocketsot, a Cerebust, és ehhez hasonlókat.
Szóval, igen, a képregények komolyan hatottak rám. Rengeteget olvastam, meglehetősen sok mangát is. Na és a filmek. A filmekből is sokat merítek. Imádom a mozit. A szabadidőmből valószínűleg többet töltök filmnézéssel, mint bármi mással. Az épp futó filmek közül egyet-kettőt mindig megnézek.

És mi a helyzet a zenével? Gótikus metált hallgat írás közben?

Nem, dehogy! Sok korszakon átmentem már. Még tizenévesen rajongtam az alternatív zenéért. Az olyan együttesekért, mint a Smiths és a Joy Division. De még ma is rengeteg zenét hallgatok. Rengeteget. Olyanokat, mint a Beatles, a Doors vagy a Rolling Stones. A maiak közül sok minden kimarad. De a Radiohead az egyik kedvenc bandám. És írás közben is zenét hallgatok. Amikor írok, mindig szól valami a háttérben.

Ez fontos önnek?

Hát, igen, úgy érzem, segít. Szeretem, ha szól valami. Úgy tapasztaltam, hogy ha csendben írok, az valahogy természetellenesnek hat. Ugyanakkor, ha zene szól a háttérben, könnyebben megtalálom a ritmust, és szórakoztatóbb is.

Értem. És ihletet is ad?

Nem hinném, hogy ihletet adna, mint olyan, de megkönnyíti az írás folyamatát. És ezen kívül egyfajta háttérritmussal is szolgál. Ahhoz hasonlítanám, mint amikor némafilmet nézünk. Ha teljesen kiiktatjuk a hangot, akkor vontatottá válik a film. Úgy egészen más. Nehéz megmagyarázni, de más érzés.


Említette a honlapját. Mennyire fontos az ön számára az internetes honlapja?

Nagyon fontos. Kezdetben a szüleimnél írtam, és egy igazán régi, rettenetes számítógépem volt csak, amivel nem sokat lehetett kezdeni, mégis ihletet adott. Aztán bevezették az internetet, úgy 1999 vége felé, és kifejezetten élvezetesnek találtam, aztán egyszer csak az egyik barátom vett nekem egy könyvet arról, hogyan lehet egy nap alatt saját honlapot készíteni.
Én pedig úgy gondoltam, próbáljuk csak ki, és elkészítettem a darrenshan.com-ot. Manapság már hivatásos honlap-készítővel terveztetem, de még mindig magam frissítem, tehát minden hónapban én állítom össze a Shanville Monthlyt, és elkészítem a hírlevelet, mindig átnézem a képeket és a fotókat, mindent. Úgy érzem, kiváló módja annak, hogy az olvasó kapcsolatot teremthessen az íróval.
Amikor én voltam gyerek, abszolút semmit nem tudtam az írókról, az életükről. Persze elolvastam a könyveiket. Rengeteg Stephen Kinget és Roald Dahlt olvastam, de semmit sem tudtam a mindennapjaikról. Így azonban sokkal többet meg lehet tudni az emberről, sokkal megközelíthetőbbé válhatunk, apróságokat tudhatnak meg az életünkről, közölhetjük a rajongókkal, hogy hová utazunk… tudom például, hogy sokan a honlapról értesültek a dedikálásokról. Imádom. Valóban fontosnak tartom, hogy csináljam. Szerintem remek dolog.

És sok levelet, azaz emailt kap a rajongóitól?

Igen, rengeteg emailt és levelet is. Minden levelet személyesen megválaszolok. Úgy gondolom, hogy aki veszi a fáradságot, és lekörmöl egy levelet, aztán borítékba teszi, és elviszi a postára, az megérdemli, hogy válaszoljak neki. Mármint a valódi levelekre.
Az emailekre már nem olyan gyakran írok választ. Mert manapság olyan rengeteget kapok, és azért is, mert a legtöbb emailben olyan kérdéseket tesznek fel, amikre a honlapon is megtalálhatják a választ. Szóval úgy érzem, kicsit lusták, és a honlapról is megtudhatták volna, amit akarnak.



És most, hogy több mint kéttucat nyelvre lefordították a könyveit, inkább a nemzetközi közönségnek ír?

Valójában mindig is így írtam. Nem az olvasóközönséget tekintve, hiszen amikor a Rémségek cirkuszát írtam, nem gondoltam erre. Semmit sem tudtam a gyerekirodalomról. Nem tudtam, mi kerül a piacra, mi a kelendő, mit érdemes, és mit nem érdemes beleírni.
Ez még 1997-ben volt. Még mielőtt megjelentek a Harry Potter könyvek, mielőtt a gyerekkönyveket kapósnak tekintették volna. Akkoriban mindenki úgy tartotta még, hogy a gyerekkönyvekkel nem lehet pénzt keresni. Nem azért írt valaki ilyeneket, hogy pénzt keressen vele, hanem mert élvezte.
Szóval eszembe jutott a Rémségek cirkuszának az alapötlete, amiből az egész kialakult, hogy egy kis krapek kapcsolatba kerül egy vámpírcirkusszal, és megtetszett az ötlet. Amikor írtam, magamra gondoltam, hogy milyen voltam tizenegy-tizenkét éves koromban, hogy milyen könyveket olvastam, milyen könyvek tetszettek volna nekem, mert akkoriban még nem voltak olyan horror történetek, amiket kifejezetten gyerekeknek írtak. Ezért kezdtem tizenkét évesen Stephen Kinget olvasni.
Akkor még nem létezett a Goosebumps [R. L. Stine gyerekeknek szóló horror-sorozata - a szerk.], vagy hasonló sorozatok. Tehát korábbi magamat képzeltem magam elé, de írás közben arra gondoltam, jobb biztosra menni, és ha a könyvet más országokban is árusítják, akkor az ottaniaknak is meg kell érteniük. Ezért nem említek egyetlen helynevet sem. A Rémségek cirkuszában egyszer sem említem, hol játszódik a történet, és valahányszor azt kérdezik tőlem az olvasók, hol játszódik, azt felelem: „Ahol te élsz. Ott játszódik, ahol akarod.”
Az első könyv helyszíne számomra Limerick és London elegye, mivel ezt a két várost ismerem. Hiszen Londonban születtem, és Limerickben éltem le életem nagy részét. Szóval ez járt a fejemben, amikor írtam. De nem Limerick és London a helyszín, csak számomra az. Nem azért, mert a piacot tartottam szem előtt, hanem mert azt szerettem volna, ha közkedveltek a könyveim.
Ezért mindig is egyszerűen írtam. Ez az egyik oka a könyveim sikerének. A történetek meglehetősen összetettek – sok a szereplő, és sok a fordulat, de rendkívül egyszerű a nyelvezetük. Bárki, aki olvasni tud, képes elolvasni a könyveimet. Függetlenül attól, hogy kilenc, tíz, tizenegy, tizenkét éves valaki, könnyű olvasmány bárki számára. Ugyanakkor élvezetes. Megint csak nem azért alakult így, mert a piacra koncentráltam, és megpróbáltam eladhatót írni, hanem mert magam is ilyeneket szerettem volna olvasni.
Gyakran kérnek tőlem fiatal írók tanácsokat, és azt hiszem – attól eltekintve, hogy sokat kell írni – a leghasznosabb tanács az, hogy olyat kell írni, amit magunk is szívesen olvasnánk. Olyat írj, ami neked is tetszik! Ne igyekezz mások igényeit kielégíteni! Írj olyasmit, amit magad is szívesen elolvasnál, aztán reménykedj, hogy másoknak is tetszeni fog!

És mit gondol a Harry Potter könyvek sikeréről? Jobban fogynak ettől az ön könyvei is?

Határozottan. A gyerekirodalom esetében mindig is az volt a legnagyobb gond, különösen a Harry Potter felbukkanása előtt, hogy felfigyeljen rá a média. A gyerekkönyvekről nem közöltek kritikákat az újságok, nem bukkantak fel televíziós műsorokban, és ezért nem fogyott belőlük különösebben sok. A gyerekek elolvasták a könyvet, aztán ajánlották barátaiknak, testvéreiknek, és hosszú évek alatt a könyv híre lassan gömböcként egyre nagyobbá dagadt, de ez nagyon lassú folyamat.
A Harry Potter könyvek megváltoztatták ezt a helyzetet, és hirtelen gyerekkönyvből is válhatott bestseller. És ebből profitált Philip Pullman, Anthony Horowitz, és jómagam is. Úgy vélem, mindenkinek hasznára vált, különösen a gyerekkönyv-íróknak.
Nem szükségszerű, hogy valakinek egyetlen kedvenc írója legyen. Ez nem olyan, mint a foci, ahol ha szurkolsz egy csapatnak, akkor egyetlen más csapatot sem kedvelsz. Ha valaki elolvas egy jó könyvet, akkor még több jó könyvet akar olvasni. Így ha valaki elolvassa a Harry Potter könyveket, akkor még több hasonló könyvet kezd keresni. Egyszóval rászoktatja a gyerekeket az olvasásra.



És hogyan sikerült elérnie, hogy ne szálljon a fejébe a hírnév?

Még mindig Írországban élek. Még mindig abban a faluban lakom, ahol hatévesen laktam a szüleimmel és a barátaimmal. Miközben Darren Shan, a híres író vagyok, ami természetesen nagyon jó érzés, odahaza Darren O’Shaunessy maradtam, és még mindig megvannak a régi szokásaim.
Persze sok minden megváltozott, amikor nem otthon vagyok. Évente néhány hónapot utazgatok a világban. De amikor hazamegyek, minden ugyanolyan, mint régen. Ugyanaz a napirendem, ugyanazokat a dolgokat csinálom. Nem érdekelnek a partik, a fényképezgetés. Írni szeretek, és szeretem az eddigi írországi életemet.

Amellett, hogy gyerekkönyveket ír, igyekezett átalakítani a vámpírokról kialakult kliséket is. Anne Rice ugyanezzel próbálkozott. Mi a véleménye az írónőről?

Talán tizenkét évesen olvastam az Interjú a vámpírralt, ami rettenetesen tetszett, ezért a hatását érezni is a könyveimen. Rice viszont még mindig ragaszkodik rengeteg régi vámpírkliséhez. Egyértelműen sokat változtatott rajta, de még mindig felismerni az ősi vámpírtípust.
Jómagam ellenben teljesen újat akartam hozni. Imádom a Drakulát, a Borzalmak városa pedig a mai napig az egyik kedvencem, de íróként nem akartam megismételni azt, amit mások korábban megírtak előttem. Az ilyesmi sohasem érdekelt. Darren Shanként akartam letenni a névjegyem.
Mindegyik kötet egy másik kalandról, egy más helyszínről szól, és változik a történet jellege is. Az első három kötet horror, utána viszont a sorozat inkább fantasy vagy kalandregény-folyam, amiben rengeteg a csavar, a megdöbbentő esemény.
Szóval nem akartam közönséges vámpír könyvet írni, amiben a vámpír sorra gyilkolja az embereket, aztán jön a hős, és elpusztítja a vámpírt. Ilyenből már sokat olvastam, és valami mást akartam csinálni. Az alapötletem egy fiú volt, aki egy cirkuszban találkozik egy vámpírral, és a segédje lesz, aztán írás közben eldöntöttem, hogyan tudok változtatni, hogyan tudom érdekessé tenni a magam és nem az olvasók számára. Aztán íróként megkeresetem a megfelelő stílust a lassabb részekhez. Ezért pepecseltem annyit vele.

Eredetileg húszkötetesre tervezte a sorozatot. Mégis abbahagyta a tizenkettedik kötet után. Mi az oka ennek?

Fiatalabb koromban rengetegszer hallottam írókat úgy nyilatkozni, hogy amikor írnak, a könyv egyszer csak önálló életre kel. És ez valóban igaz. Minél többet ír valaki, minél többet tanul, annál inkább képes irányítani ezt a folyamatot. Ugyanakkor a történet is egyre határozottabban megköti a kezét. Előbb-utóbb eljut egy pontig, ahonnan a történet mintegy magát írja, a szereplők pedig önállósulnak. Például olyasvalaki, aki egészen mellékes vagy jelentéktelen, egyszer csak fontossá válik.
Nos, amikor a tizenkettedik kötethez értem… valójában már egy évvel azelőtt, hogy megírtam a tizenkettedik kötetet… rájöttem, hogy elképzelhető, hogy a sorozat a tizenkettedik kötettel fog véget érni. De ezt nem akartam. Ezért megírtam egy egészen más tizenkettedik kötetet, majd megírtam a tizenharmadikat.
A történetet eredetileg három részre osztottam. Az első hat kötet a Darren vámpírherceggé válása előtti időről szólt, aztán a hetediktől a tizenkettedik kötetig Darren a vámpírherceg, a harmadik szakasz pedig tovább, egy más szintre vitte volna a történetet. De ahogy írtam, a történet nem óhajtott tovább fejlődni, különösen Darren, mint jellem makacsolta meg magát. Az egész történet az ő felnőtté válásáról szólt, anélkül, hogy Darren érett jelleme kialakult volna.
Eljutottam a tizenkettedik, tizenharmadik kötetig, ahol feltárulkozott Darren érett jelleme, és hirtelen a könyv már nem tűnt gyerektörténetnek. Egészen másnak hatott. Szóval eljutottam a tizenharmadik kötet végére, és azt mondtam magamnak, hogy itt kell megállni. A történettel nincs semmi baj, de Darren jelleme többé nem egy gyereké. Többé nem fogja érdekelni a gyerekeket.
Egy egész évbe telt, míg végül meghoztam a döntést. Nem akartam megtenni, folyton tanakodtam, gyötörtem magam, de végiggondoltam az összes érvet. És rájöttem, hogy az egyetlen komoly érv, ami a folytatás mellett szólt, az volt, hogy húsz kötetet ígértem. Végül beláttam, hogy nem szabad tovább írnom, és nem szabad másokra gondolni. A történetnek véget kell érnie a tizenkettedik kötettel.
Mindezek ellenére megőrzöm a sorozat harmadik részének összes cselekményvázlatát, és lehetséges, hogy egy napon megírom a Darren Shan sorozat folytatásait, ami ugyanazokra az ötletekre épülne, de egészen más történettípussal, más főszereplővel és egészen más szereplőkkel.
De az elkövetkező négy-öt évben démonokkal fogok foglalkozni. Új sorozatba fogtam bele, ami a The Demonata címet kapta, és ez négy-öt évig még le fog foglalni.

Az utolsó kérdésem az lenne, hogy ezek után fog még felnőtt könyvet írni?

Tulajdonképpen már rengeteg felnőtt könyvet írtam, mivel alapvetően felnőtt író akartam lenni. A Rémségek cirkusza egyfajta melléktevékenységnek indult, amivel a szabad időmben akartam foglalkozni. Nagyjából 2002-ig a felnőtt irodalmat a gyerekkönyvekkel váltogattam, de ahogy a Darren Shan kötetek egyre népszerűbbek lettek, elkezdtem utazgatni a világban, és egyre kevesebb időm jutott az írásra.
Amíg 1997-ben tizenkét hónapot tölthettem írással, most már csak évente hat-hét hónapom marad rá. Így aztán választanom kell. És mivel ilyen nagy a sikerük ezeknek a könyveknek, és mivel annyira élvezem őket, egyelőre csak a gyerekkönyvek maradnak. Szándékomban áll még felnőtt könyvet írni, csak azt nem tudom, hogyan és mikor találok időt a megírásukra. Talán jövőre, vagy a rákövetkező évben írok egyet. Majd meglátjuk.

Köszönöm az interjút.