FőképImmáron nyolcadik éve, hogy nem puszta rajongásból, hanem szakmai „kényszerből” is figyelemmel kísérem George Lucas filmfolyamának és a hozzá kapcsolódó képregények univerzumának fokozatos tágulását.

A „kibővített világ” (közkeletű angol kifejezéssel: expanded universe) egyre érettebb és sötétebb, egyre mélyebb értelmű társadalmi mondanivalóval átszőtt adalékai valami rendkívüli megszületését engedték sejtetni.
Ezért nem is jutott volna eszembe, hogy A sithek bosszújának bemutatója után a film apológiáját leszek kénytelen megírni.

A jedi eszmék feladásával Anakin Skywalkerből Darth Vaderré átváltozó kiválasztott története több helyütt hiteltelennek, drámai szempontból előkészítetlennek és kidolgozatlannak hathat azok számára, akik semmit sem tudnak a fent említett kibővített világról.

A filmben mindössze másodpercnyi utalás hangzik el Vos tábornokra, és háttértudás hiányában csak keveseknek mond valamit a csúcsfejű jedi mester és a kék bőrű twi’lek jedilány halála.
Pedig Quinlan Vos szerepe a képregényekben Anakin és később Luke Skywalker pokoljárásának és a sötét oldalbóli megtérésének tipológiai előképe.

Ki-Adi-Mundi és a gyönyörű Aayla Secura ugyanakkor Obi-Wan Kenobihoz és Anakinhoz hasonlóan a klónháborúk sok csatát megvívott hősei, és csupán e szoros kötelék miatti feltétlen bizalom révén ölhetik meg őket váratlanul saját csapataik.

Az elsősorban képi elemekben, és a cselekményszálak ellenpontozó és párhuzamos vezetésében gondolkozó Lucasra egyébként sem jellemző az árnyalt karakterek megrajzolása, és a jellemfejlődés szakaszainak aprólékos kidolgozása.

Ezért – és a többnyire csapnivaló dialógusoknak betudhatóan – fordulhat elő, hogy a jellemábrázolásra minden eddiginél nagyobb hangsúlyt fektető részben az olyan, máskülönben zseniális színészek, mint Samuel L. Jackson, Ewan McGregor és Natalie Portman átlagos, vagy az átlagnál alig jobb teljesítményt nyújtanak.

Kizárólag a Köztársaságot ördögi machinációival romba döntő Palpatine kancellárt alakító Ian McDiarmid emelkedik ki a többiek közül.

Mindenért kárpótol azonban a vizuális élmény. Soha ily kidolgozott speciális effektusokat nem láthattunk még, mint amilyeneket lenyűgöző űrcsatáiban élvezhetünk.
Yoda mester minden szemrebbenése tökéletesen életszerű, „alakítása” csöppet sem marad el a hús-vér színészeké mögött.

Néhol viszont bosszantó annak megnyilvánulása, hogy Lucas – vagy munkatársai – túl sok videójátékot játszhattak, vagy készíthettek az utóbbi időben, ugyanis egyes hatások, mint amilyen a rendre keleti harcművészeteket idéző szaltókkal egymásra támadó jedik és sithek, vagy az a már-már abszurdba hajló jelenet, mikor Yoda mester egyetlen kézmozdulattal leteríti a Palpatine ajtajában strázsáló két őrt, teljesen felesleges, és kizárólag a számítógépes csatákon felnőtt generáció számára tűnhetnek elfogadhatónak.

Ugyanígy nem helyénvaló az első és második epizód üde színfoltjaként ható, ám ezúttal legtöbbször felesleges humor, a gungákra, s különösen a balfék Jar-Jar Binksre emlékeztető idétlen droidharcosok.

E hibákat persze többszörösen ellensúlyozza a pillanatra sem lanyhuló feszültség, a képek, jelenetek mesteri váltakoztatása és egymás mellé állítása, a különböző bolygók csatajeleneteinek és az űrbéli összecsapásoknak ötletekben tobzódó, feledhetetlen percei. Egészen mesteri arányérzékkel váltogatják egymást a látványos epizódok és a cselekményt kibontó párbeszédek.

És nem mehetek el szó nélkül a John Williamstől már megszokott, mégis újra meg újra mellbevágóan fönséges és minden hangjában eltalált zene mellett sem. Kivételes tehetség kell az önmagukban is mesteri motívumok efféle míves elegyítéséhez.

Összességében olyan filmet kaptunk, amely éppúgy lenyűgöző önmagában álló alkotásként, mint a kibővített világ egyik jelentős alkotórészeként, ám a hexalógia összekötő elemeként több sebből is vérzik, és a kizárólag a filmfolyam iránt lelkesedők fanyalgó kritikáját válthatja ki.