Főkép

A hazai kultúrpolitika bizonyára logikus, bár az átlagember számára némileg felfoghatatlan megfontolásából következően tűzték műsorra évtizedekkel ezelőtt a hajdani Filmmúzeumban Roman Polanski paródiáját. Mivel azt megelőzően a kivételezett keveseket leszámítva nem jutottak el hozzánk a horror műfaj maradandó alkotásai, gyakorlatilag ez a paródia volt hivatva egy lépésben felzárkóztatni a mozibajáró nagyérdeműt, és bepótolni a háború óta eltelt 30-40 évet.

Ezt a cél értelemszerűen teljesíthetetlen volt egyetlen filmmel, így legfeljebb kacagni lehetett a nyelvi és képi vicceken, de összefüggéseiben, az előzmények ismerete nélkül azt a finomságot, amit képi humorával megvalósított, értékelni nem. Sajnos erre talán még manapság sincs valós esély. Elvégre itt nem az agyatlan zombimészárlásos, pokolbéli szörnyekkel zsúfolt filmekre történnek utalások, hanem azokra a koruknál fogva klasszikusnak tekintett opusokra, melyek megadták az alapot a vámpírfilmeknek, és amiket egy-két kivételtől eltekintve egyáltalán nem, vagy csak véletlenszerűen láthatunk.

Azt minden további nélkül elismerem, hogy nem könnyű az éjszaka vérszívóiból szellemes paródiát készíteni, hirtelen nem is tudnék effélét megnevezni. Mel Brooks vagy Andy Warhol túl amerikaiasan nyúl ehhez az alapvetően európai mítoszhoz, hogy a szellemességről már ne is beszéljek. Bram Stoker klasszikus rémregényétől, a Drakulától pedig a kacagás áll a legtávolabb.

Minden előzetes fenntartásom ellenére Polanski sikerrel oldotta meg a problémát, miközben egyszerre szórakoztat és ijesztget, nem lépi túl a jó ízlés határait. Mai szemmel, elsőre kicsit talán idejétmúltnak tűnhetnek egyes jelenetei (ezt tudjuk be az eltelt majd negyven évnek), de ezt könnyűszerrel feledtetik az emlékezetes karakterek, és a hangulat.

Jack MacGowran (Ambronsius) az őrült tudós szerepében akár a prototípusa is lehetne a hatalmas gyakorlati és elméleti tudással rendelkező professzornak, aki mintegy mellékesen nem képes mit kezdeni az emberi érzelmekkel. De ugyanígy hadilábon áll a lehetséges következmények mérlegelésével is – kevesen állnának le állattani megfigyelésre menekülés közben, és ez még az egyszerűbb esetek közül való.

Polanski (Alfred), mint Ambronsius professzor „tanársegédje” elsősorban férfiasnak korántsem nevezhető sikoltozásával, a nők iránti viszonzatlan vágyakozásával és jellegzetesen idióta ábrázatával lopja be magát a néző szívébe. Zseniálisan debil az alakítása. Rajtuk kívül számtalan remek epizodista (kocsmáros, vámpírok, púpos mindenes) teszi a dolgát a vásznon, de nem kapnak lehetőséget komolyabb alakításra.

A rendező elképzelésének megfelelően a vámpírfilmek minden kelléke felbukkan Douglas Slocombe képein, miközben a havas téli táj a kék szín különféle árnyalataiban pompázik. Ehhez képest a film zenéje nem túl emlékezetes, pár órával a vége felirat után már nehéz bármit is felidézni belőle. De mivel ez nem egy zenés produkció, különösebben nem is jelent tragédiát.

A DVD kiadás csak magyar felirattal rendelkezik, ami azért előny, mert így eredetiben élvezhetjük a szereplők orgánumát, ami nem semmi élmény. Az extrák között található eredeti reklámfilm legfeljebb érdekességgel bír, és ennél több elismerést a mellékelt rövidfilm, a „Bevezetés a vampirológiába” című sem érdemel, mivel gyakorlatilag két használható információt nyújt csupán. Azt is kizárólag az angolul értők számára: egyrészt az olasz vámpírok immúnisak a fokhagymára, másrészt a nem keresztény „eredetű” vámpírokkal szemben hatástalan a kereszt. Mást ne is várjunk tőle, felesleges. De nem érdemes a valódi extrák hiánya miatt sopánkodni, ezen a korongon a mozifilm a lényeg, az pedig minden további nélkül egyedülállónak számít a Lengyelországból Amerikába távozott rendező életművében – és ami ennél sokkal fontosabb, a műfajban is kivételes darab.