FőképÚjabb klasszikus a műfaj aranykorából, egészen pontosan 1952-ből. A történet a western jól ismert alaptémájának a feldolgozása: a közösséget (és ezáltal a törvényes rendet) képviselő jó sheriff küzdelme a törvényen kívüli banditákkal.
A Délidőben ráadásul mindez a konfliktus viszonylag rövid idő alatt zajlik le, szűk másfél óra alatt túl vagyunk mindenen.

Mindezek ellenére a film cseppet sem unalmas, ami részben a forgatókönyvíró Carl Foremannak köszönhető, aki (egyes vélemények szerint) bújtatva saját kortársainak, a McCarthy-korszak megfélemlített polgárainak kívánt példát mutatni Kane sheriff viselkedésével.
De hiába a legjobb forgatókönyv, ha nincs hozzáértő rendező, aki képes vászonra varázsolni a leírtakat.

Ebből a szempontból az osztrák Fred Zinnemann ideális választásnak bizonyult a vállalkozó szellemű Stanley Kramer producer részéről, hiszen az európai kitérők után 1929-ben Hollywoodba érkezett, operatőri és dokumentumfilmes múlttal rendelkező rendező tudta, mit akar.

Nála egyértelműen látszik, hogy határozott elképzelésekkel látott a forgatáshoz, tudatos montázsokkal teremtette meg azt a feszültséget, ami a valóságosnál sokkal pergőbbé teszi a filmet.

Az idő múlását hangsúlyozó órák, a rosszfiúk várakozása a pályaudvaron, a végtelenből érkező sínpár többször bevágott képe, nem beszélve a vonat érkezése előtti vágássorról – mind ennek az előre gondolkodásnak bizonyítéka, kár, hogy ritkán látni efféle tudatosságot westernfilmben (sajnos nem rendezett több westernt – az 1955-ös Oklahomát ugyanis nem nevezném nyugodt szívvel annak).

Hadleyville, békés kisváros valahol a vadnyugaton (az Egy maréknyi dollárért poros díszletei után üdítő volt látni különféle fákat a házak között), vasárnap, nem sokkal tizenegy előtt.
A templomban gyülekeznek a hívők, míg pár házzal odébb bensőséges eseményre kerül sor: a hivatalából távozó Will Kane sheriff (Gary Cooper) örök hűséget esküszik a szép Amynek (Grace Kelly).

Az idilli képet azonban megzavarja három marcona férfi felbukkanása (sokkal karakteresebb külsővel rendelkeznek, mint a később felbukkanó főgonosz), akik a pályaudvarra lovagolnak és a déli vonat után érdeklődnek.

Nem sokkal ezután távirat érkezik, mely szerint az öt évvel korábban bebörtönözött (időközben kegyelmet kapott) Frank Miller a déli vonattal érkezik – bosszúra éhesen.

Az addig hátralévő idő alatt Kane megpróbálja fegyverbe szólítani a város férfilakosait, de mindenütt elutasítás fogadja, még felesége is magára hagyja.
Különböző magyarázatokat kap, de nem sokkal dél előtt nyilvánvalóvá válik számára, vagy egyedül szál szembe a négy banditával, vagy elmenekül Hadleyville-ből.

Csakhogy még sosem futott el senki és semmi elől. Ezt azonban csak volt szeretője, a félig-meddig törvényen kívülinek számító mexikói nő (Katy Jurando) érti meg – még jobban kiemelve a helyzet bizarr mivoltát.

A műfaj korábbi darabjaiban még a közösség aktív részvételével, felkérésére kellett a magányos hősnek diadalmaskodnia a gonosztevők felett (pl. A folyó mentén).
A Délidő ebből a szempontból már továbblépést jelent, innen már egyes út vezet a Rio Bravo vagy a Vad banda profi szereplőihez, akiket különösebben nem érdekel környezetük véleménye.

Gary Cooper hitelesen alakítja a magányos sheriffet, aki a városiak akarata ellenére szembeszáll a rosszfiúkkal, komor ábrázattal járkál a város utcáin, szeméből süt az elszántság.
Kétségeit csak hivatali szobájában pillanthatjuk meg, amikor az álarc alól előbukkan a kétségbeesés (ennek jeleként megírja végrendeletét).

Nem véletlen, hogy játéka a következő évben elnyerte a legjobb férfi főszereplőnek járó Oscar-díjat. Legalább ennyire megérdemelt a zeneszerző, Dimitri Tiomkin Oscar-díja, hiszen kis túlzással egyetlen témával belakja a filmet.
A címadó ballada motívumai hol nagyzenekari változatban, hol mexikói motívumokkal dúsítva bukkannak fel, de még a végső összecsapás akciójelenetei alatt is felcsendülnek egy-egy akkord erejéig.

A Délidő egyediségét nem csupán „európai” és „értelmiségi” megközelítése adja, hanem az a filmnyelv is, ami a mozgókép adta lehetőségek tudatos felhasználásával a műfaj klasszikus darabjává tette.

A 2005-ös DVD kiadásról túl sok mindent nem lehet elmondani, mivel semmiféle extrát nem tartalmaz a feliratos filmen kívül.