FőképÉrdemes bármit is tenni az emberekért? A kérdésre válaszul 1954-ben Kurosawa elkészítette A hét szamuráj (Shichinin no samurai) című filmjét, amelyben hét gazdátlan szamuráj (ronin) élelemért cserében megsegíti a falusiakat. Nemzetközi sikert aratott vele, amiben nagy része volt előző filmjének, az 1950-ben készült A vihar kapujábannak (Rashomon), ami nyugaton is megismertette a nevét a közönséggel. A kultikussá vált szamurájfilm több amerikai filmes csoport érdeklődését is felkeltette, a megfilmesítési jogokért folytatott pereskedésből végül a Brynner-Mirish vezette csoport került ki győztesen, és végre elkezdődhetett a forgatás.

A rendezői székbe ültetett John Struges kiváló érzékkel válogatta össze a szereplőket, személy szerint egyedül Horst Buchholz szerződtetését tartom baklövésnek. Neki ugyanis a mexikói parasztból pisztolyhőssé váló karakter jutott, de echte germánságán alig tompít valamit a cowboyfelszerelés, parasztként meg egyenesen elképzelhetetlen (ha semmi effélét nem tételezünk fel róla, csupán romlatlan, lelkesedéstől hajtott fiatalembernek látjuk, akkor már minden a helyére került). A film másik mulatságos eleme a többnyire makulátlanul tiszta hófehér ruhában lévő falusiak látványa, ugyanis a száraz vidéken minden mozgás porfelhőt kavar, igencsak nehéz elképzelni a napi munka végén is tipp-topp földműveseket. (Az se semmi, hogy a borítón még The Seven Magnificent az angol cím, a hátsó borítón már The Magnificent Sevent olvasható.)

Ezt leszámítva igazi klasszikussal van dolgunk: A hét mesterlövész azon kívül, hogy nagyon jó elegye a színészi játéknak, az élvezetes cselekménynek és pár emlékezetes párbeszédnek, egyúttal átmenti film is. Miként a bojtosúszós halat (Latimeria) kapocsnak tekintik a gerinces halak és a szárazföldet meghódító gerincesek között, úgy A hét mesterlövész jelenti az átmenetet az aranykor után színre lépő meghasonlott revolverhős és a hatvanas-hetvenes évekre jellemző profi között. Ennek a fejlődésnek több magyarázata van. Egyrészt a vadnyugat hőskorának törvénytelen állapotát felváltotta a civilizáció, ahol a fegyveres olcsóbb, mint a puska, és ahol az efféle zsoldosokra már egyre ritkábban van szükség. Így aztán a közösség sem képes azonosulni a múltból ittfelejtődött bajnokokkal, akik időnként amúgy is amorálisan viselkednek, s nem győzik anyagi érdekeiket hangoztatni (vagyis pénzért harcolnak). Önmagukat úgy tekintik, mint szakmájuk legjobbjait (jellemző például, hogy egyetlen pusztakezes pofozkodás nincs a filmben, az ellenfél sosem kap lehetőséget a közelharcra).

Ezen állításuk vitathatatlan, közülük ugyanis hat kimondottan profi, életkoruk és „foglalkozásuk” révén számtalan párbaj, csetepaté győztese (tapasztaltságukat lovaglótudományuk is bizonyítja, gyakorta helyből lendülnek nyeregbe, ami csak kevés „úrlovas” tud utánozni). Ennek köszönhetően nem riadnak vissza a sokszoros túlerőtől, minden apró lehetőséget felhasználnak az esélyek módosítására, még a „civilek” kiképzését is. Vitathatatlanul leglátványosabb jelenség közöttük az orosz-mongol ősökkel rendelkező, a forgatáson második házasságkötését ünneplő Yul Brynner, aki a színház világából érkezett a filmvászonra, hogy első westernjében szálfaegyenes testtartással és ragadozóra emlékeztető kecsességgel eljátssza Chris szerepét (s nem utolsó sorban erkölcsi alapot adjon a vállalkozásnak)

Mellette még hárman alakítanak nagyot: Vin (Steve McQueen) aki a biztos megélhetést jelentő bolti eladói állás elől menekül ebbe a non-profit kalandba, Bernardo (Charles Bronson) aki a favágás lélekemelő rituáléját cseréli be fizetős munkára, és Britt (James Coburn) aki nem magyarázkodik, csak jön. Nála a mesterségbeli tudás szótlansággal párosul, megalkotva azt az életveszélyes figurát, aki bármikor kész a halálra vagy az ölésre, karcsú alakja lazaságot, öntudatot és veszélyt sugároz. Tökéletesen alakítják szerepüket – nem véletlen, hogy a következő években filmes karrierjük felfelé ívelt.

Míg Kurosawa nem foglalkozik a banditavezér alakjának kidolgozásával, Sturges komoly gondot fordít Calvera karakterére. Eli Wallach, aki az Actors’ Studio színészeként kapta meg a szerepet, nem csupán saját helyzetével van tisztában (rablóvezér), hanem a mesterlövészekkel fennálló rokonságával is. Ennek ismeretében kezdeményez egyenrangú tárgyalást a profikkal, hiszen mindkét csoport kívülállóként viszonyul a parasztokhoz. Balszerencséjére nem érti meg Chris döntése mögötti morális választást, így bukása bár nem elkerülhetetlen, mindenesetre megérdemelt. Ezen eltérést leszámítva az amerikai feldolgozás követi a japán eredetit, időnként teljes mondatokat átemelve. Ilyenek például Chris zárósorai: „Mindig a parasztok nyernek, mi mindig veszítünk” (Kanbei így búcsúzik: „Megint mi veszítettünk. Ők a nyertesek, nem mi.”).

Feltétlenül említést érdemel Elmer Bernstein zenéje, ami legalább annyira emlékezetes, mint Poledouris muzsikája a Conanban. A film címadó szerzeménye a műfaj egyik legjobban sikerült darabja. A zene egyébként is fontos eleme a filmnek, hiszen szinte a teljes játékidő alatt szól a zene, hangulatával fokozva a történéseket, az ember nem is hinné, mennyire variálható az alaptéma. A teljeséghez hozzátartozik, hogy a film sikerén felbuzdulva elkészült három felejthető folytatás, ezek megtekintésétől óva intek minden jóérzésű embert, így megkíméli magát három hatalmas csalódástól.

A 2003-as DVD kiadás hátránya a szinkron teljes, valamint a magyar felirat részleges (csak a film) hiánya. Még szerencse, hogy az extrák között elérhető „Így készült a film” alapszintű angoltudással is élvezhető, és számos érdekes háttérinfót ad a filmhez. Ehhez képest az előzetesek inkább mosolyt fakasztanak a szemlélő arcán (ebből a szempontból jellegzetesnek számít a prevideóklipszerű, nótával megtámogatott reklámfilm, amit a XXI. században képtelenség komolyan venni).