Frederik Pohl: Találkozás a hícsíkkel
Írta: Galgóczi Tamás | 2005. 01. 27.
Az Átjáróval kezdődő ötrészes hícsí-saga harmadik darabjában Pohl tovább folytatja az emberiség jövőjéről szóló látomását. A korábbiakhoz képest annyi az eltérés, hogy Robinette már nem csupán szupermilliárdos, hanem meglehetősen idős is, aki három problémát igyekszik egyszerre megoldani.
Ebből első olvasatra leginkább a kor érezhető. Bizony, nincs mit tagadni, Robinette a Teljes Orvosi ellenére nem lett fiatalabb, bár szelleme még képes váratlan ugrásokkal sokkolni környezetét, teste egyre gyakrabban igényel orvosi beavatkozást (különféle belső szervek és kiegészítők cseréje formájában). Ezért aztán, amíg elvonul kipihenni megnyilvánulásainak fáradalmait (stílusát különben is nehéz megszokni, hiszen jövőbéli tudását gyakorta visszavetíti a múltra, hivatkozásaival ingerelve az olvasót), különféle fontos, és kevésbé fontos szereplők igyekeznek lekötni a figyelmet.
Annál persze Pohl sokkal jobb író, hogy mindebből ne hozzon össze egy épkézláb történetet, de például a fordítóváltás érezhető, némileg megváltozott a történet hangulata.
De térjünk vissza a bevezetőben megfogalmazott problémák egyikére. Ugye az első két kötet fordulatainak köszönhetően a túlnépesedett, és erőforrásaiban megfogyatkozott Föld problémái megoldódni látszódtak. Azonban még sincs minden rendben, mert terroristák háborgatják a lakosságot. Az ugyan nem derül ki teljesen egyértelműen, miért próbálnak minél több kárt okozni (legalábbis számomra), de mivel ők is birtokában vannak a hícsík eszközeinek, meglepően nagy gondot okoznak. Erre igyekszik megoldást találni Broadhead, s mintegy mellékesen végre egyensúlyba hozni a Föld helyzetét (még mindig tart a túlnépesedés, ami hosszú távon nem csupán az üzletnek árt, hanem az emberiség egészének is).
Miközben ennek érdekében rohangál a világban, apró morzsákban egyre többet tudunk meg a mindenért okolható titokzatos, fene sem tudja hová tűnt hícsíkről is. A kötet végén természetesen sor kerül a címben említett eseményre is – váratlan módon és szereplőkkel. Elmondhatjuk tehát, hogy a kezdetekhez képest már eljutottunk valahová (mármint a történetben), de valójában még mindig sehol sem tartunk.