FőképRaymond Shaw magának való, a húszas évei elején járó, fiatalember. Apja meghalt, mostohaapja egy manipulálható szenátor. Anyja egy zsarnok, akinek egyetlen célja, hogy minden eszközzel – saját fia teljes ki- és felhasználását is beleértve – második férje politikai karrierjét egyengesse. Raymond gyűlöli őket, a többi embert pedig alapból nem szereti.
Nincsenek barátai, nincsenek nőügyei. Anyja „nevelésének” köszönhetően gőgös, és megvet mindenkit. Magát sem szereti; az élet számára kínszenvedés, de ahhoz túlságosan gyenge, hogy önkezével vessen véget földi pályafutásának.

Amikor katonaként Koreába kerül, egyetlen emberrel sikerül közelebbi kapcsolatot kialakítania – Ben Marco kapitánnyal, aki felettese a felderítőknél. Egy alkalommal több napos bevetésre indulnak, amikor különlegesen képzett szovjet kommandósok elfogják, és egy speciális táborba szállítják az egész szakaszt. A táborban egy zseniális kínai pszichológus kezei közé kerülnek, aki némileg belepiszkál az agyukba. Na nem fizikailag… (bár az talán jobb lenne).
Miután elvégezték rajtuk, amit akartak, az amerikaiakat szabadon engedik. És ezzel teljesen megváltoztatják az életüket. Bár nem csak az övéket, hanem mindenkiét, akivel a későbbiekben kapcsolatba kerülnek. Csak sajnos ezeket a találkozásokat nem mindenki éli túl. És nem is mindenki cselekszik önszántából. Sőt.

A regény olvasása közben eszembe jutott néhány, a témához kapcsolódó film. Ott van például az Arnold Schwarzenegger főszereplésével készült Emlékmás, vagy a Stanley Kubrick (Tágra zárt szemek, Dr. Strangelove, Lolita) rendezésében, Anthony Burgess zseniális regénye alapján készült Mechanikus narancs (Clockwork Orange) című film.
Ez utóbbiban a rendkívüli agresszivitással megáldott főszereplő szigorú büntetés helyett egy bizonytalan kimenetelű orvosi kísérletben vehet részt. Ennek keretében pavlovi módszerekkel kiölik belőle az erőszakra való hajlamot. Itt is politikai erők állnak a háttérben – a főszereplő „átalakulásait” próbálják választási aprópénzre váltani.
A mandzsúriai jelölt annyiban más, hogy Raymond agya bizonyos kiváltó tényezők hatására vételi állapotba kerül, és bármilyen parancsot is kap, végrehajtás után nem emlékszik rá.

Condon regényével igen kíméletlen hangvételű, politikai szatírával kevert, izgalmas krimit írt, amellyel görbe tükröt állít az amerikai társadalom elé, feltárja és kifigurázza azt a hisztérikus állapotot, ami az ’50-es évek végén, a ’60-as évek elején jellemezte Amerikát. Kifelé az aranykort propagálták, az ország azonban forrongott és mindenki paranoiásan kezelte környezetét a kommunista veszély miatt.
Így talán nem is csodálkozhatunk rajta, hogy számos író kiaknázta a hidegháborúban rejlő lehetőséget, ezen belül is az emberi személyiség különféle módokon történő manipulálását. Condon az úttörők közé tartozott, ő már akkoriban megírta történetét, és mivel húsz éves hollywoodi filmes múlttal rendelkezett, egyrészt tudta hogyan lehet jól megírni ezt a könyvet, másrészt szinte azonnal, egészen pontosan 1962-ben filmváltozat is készült belőle, John Frankenheimer rendezésében.

Mindezek ellenére nekem vannak fenntartásaim a könyvvel kapcsolatban. Szerintem Marco kapitány felesége, Eugénie Rose Cheyney viselkedése és reakciói miatt nem illik a könyvbe. A könyv műfaja miatt feltételeztem a nagyfokú életszerűséget, de nekem Rose karaktere kilógott a sorból.
Már eleve abnormálisnak tűnt abban a fejezetben, amikor megismeri Marco kapitányt, aki akkor inkább volt beszámíthatatlan idegbeteg, mint normális ember, de további felbukkanásai alkalmával is kilógott a többiek közül különösen nyugodt viselkedésével. Bár tény, hogy ezáltal még inkább ráirányította a figyelmet a többiek furcsaságaira.

Azt, hogy mennyire időtálló Condon története, az is mutatja, hogy 2004-ben újabb film készült belőle, ezúttal Jonathan Demme rendezésében.
 

Regényrészlet:
Részlet Richard Condon: A mandzsúriai jelölt című könyvéből