FőképBertie Wooster jellemének alapvető vonása kerül napvilágra ebben a kötetben: alkalmatlansága bármilyen kényes feladat elvégzésére. Bár szilárd erkölcsi kódex birtokában meglehetősen nyugodtan tekint a világra (saját elmondása szerint), ez a jellembéli eltökéltség augusztusi hóként olvadozik minden külső körülmény kényszerítő felbukkanásakor.
Ennek köszönhetően keveredik olyan ügyekbe, amelyeket egyébként elítélendőnek, és követésre méltatlannak tart. Ám ki lenne képes nemet mondani valamelyik nagynénjének, hölgyismerősének, barátjának, stb.? Bizonyára sokan, de Bertie nem tartozik közéjük.

Rossz nyelvek aranyifjúnkat olyan amőbának tartják (utalva szellemi képességeire), aki mindig a legkisebb ellenállás felé áramlik, az őt övező zárt tér tényének felismerése nélkül, miközben fenntartja belső derűjét.
Eme apró jellembéli gyengeség következménye nem számít erkölcsi tanmesének, ami nem is probléma, hiszen mi mást vár a Wodehouse-t kedvelő olvasó, ha nem enyhén buggyant angol egyének kacagtató botladozásait a képzeletbeli Anglia díszletei között.
Nos, jelen kötetben bőven lesz alkalom megcsodálni a vidéki tájba belesimulni képtelen különcök seregletét, hiszen káplántól kezdve pártvezérig számos „furcsaság” felbukkan az ebédlőasztal körül, s akkor még nem beszéltünk ténykedéseikről.

Ráadásul a hely sem számít hétköznapinak, hősünk (Bertie) meggyőződése szerint ugyanis Totleigh Towers vidéki kúria létére meglehetősen rosszindulattal viselkedik személyével szemben. Megannyi pompázatos terve és elképzelése dől dugába, köszönhetően annak az átokszerű valaminek, amely kimondottan hatékonyan lengi be a környéket.
Ilyenkor aztán jól jön Jeeves jelenléte, aki atyai gondoskodással szemléli „gazdája” bénázását. Alkalomadtán nem rest némi nevelő célzatú önállóságot engedélyezni Bertie számára, minek eredményeként az megmentőként úgyis hozzá fordul majd. Egy biztos: a börtön és házasság között vergődő ifjúnak talán még soha ennyire nem volt szüksége inasa ötleteire.

A mostani, második kiadás szövege eltér a korábbitól, ami némileg megváltoztatja a hangulatot. Jobban kidomborodik Bertie „hülyesége”, az általa használt nyelv gyökeresen eltér az irodalmi változattól (éles ellentétet képezve Jeeves választékosságától), arról nem is szólva, hogy a hasonlatok és idézetek kitalálása – a befejezésekről nem is szólva – rendszerint az inasára marad (mivel az uraság képtelen ilyen bonyolult kifejezések fejbentartására).

Ha már szóba került Poirot és Hastings kettőse, akkor mindenképpen muszáj megemlíteni, hogy az angolok Wodehouse két halhatatlan alakját is képernyőre vitték sorozat formájában, ami szerencsére időnként felbukkan az egyik honi televízióban is. Wooster időnként idiotikus arckifejezése, Jeeves hamiskás félmosolya ennél fogva már látványilag is rögzülhet a rajongók tudatában.

A szerző életrajza