Főkép

Lényegében „megtéríteni” csaltak ki a svéd opera-metál banda idei koncertjére, mert ugyan sokszor hallgattam már az albumaikat, egyszer sem ragadtattam magam olyasmire, hogy azt mondjam: „Ennél ütősebb zenét még életemben nem hallottam”, pedig barátaim szájából nem egyszer elhangzott efféle kijelentés. Ilyen előzmények után némiképp kétkedve néztem elébe a bulinak. A kételyeim azóta egyértelműen köddé foszlottak – legalábbis ami a koncertélményt illeti.

Mivel alig két hét telt el az igencsak emlékezetes Nightwish-est óta, elkerülhetetlen volt a hasonlítgatás. A két bemelegítő zenekar produkciója látszólag előzetes félelmeimet igazolta; a zene kásásan-kopogósan szólt, a saját hang kialakításával botladozva kísérletezgető dalok még véletlenül sem voltak mérhetőek a finnek kiforrott és igényes hangszerelésű slágereihez.
A norvég Trail of Tears lényegében indokolatlanul használ két gitárt, hiszen sem regiszterben nem választják szét azokat, sem támogatni nem tudják egymás harmóniáit. A gótosabb, és ugyancsak norvég Tristania egy fokkal jobban teljesített, de még belőlük is hiányzott a valódi átütőerő, az indokolatlan és néhol botladozó harmóniai megoldásokról nem is beszélve.

Ám mikor megszólalt a főzenekar – vagyis inkább nagyjából a harmadik szám után, mivel addig folyamatosan tisztult a hangkép –, minden alapjaiban megváltozott. Nem is emlékszem, mikor hallottam utoljára ennyire tisztán és erőteljesen megszólalni élőben rockbandát. Kristian Niemann gitárjátéka pedig egyenesen lenyűgöző – a kopasz svéd teljességgel együtt él a hangszerrel, melyből elképesztő hangokat és futamokat képes kicsalni.

A színpadkép hangulata valahol Antonio Vivaldi „Montezuma” című operája elképzelt díszleteinek fenségessége, egy sf&f film ódon-modernsége, és a Valhalla csarnokának magasztossága között lebegett. A hangszeres zenészeken kívül egy jól megtermett Brünhilda uralta a pódiumot, aki akárha egy Wagner operából lépett volna ki.
Két-két férfi és női vokalista társával együtt bemutatott, kimerevedő gesztusaival a színpadiasság érzetét erősítette a közönségben. Mindeközben a banda többi tagja a metálosoktól megszokott energiával és beleéléssel zenélt, ezzel a feltűnő szembehelyezéssel is fokozva a hangulatot.

A repertoárban a két legújabb album – az egyaránt 2004-ben kiadott Lemuria és Sirius B. – nótái mellett több régebbi, sőt, nem egy, élőben soha elő nem adott dal is helyt kapott. Utolsó ráadásként pedig egy Merciful Fate feldolgozás, majd a Motörhead „Iron Fist” című „örökzöldje” hangzott el, melyet az énekes addigi önmagát meghazudtoló Lemmy-sséggel énekelt.

Mindezek után nyilvánvaló, hogy jóllehet, az albumokat továbbra sem fogom naponta berakni a CD-lejátszómba, mostantól egyetlen magyarországi Therion koncertet sem szándékozom kihagyni, hacsak valamiféle külső körülmény meg nem akadályoz ebben.