Főkép

Az első kötet minden további nélkül megérdemelte az ifjúsági sci-fi címkét, míg a másodikra csak hosszas gondolkodás után lehetett rábiggyeszteni. Harmadízben nem kell különösebb töprengés, teljesen egyértelmű, hogy mivel van dolgunk. Vagy mégsem? Ha bonyolult gépezetek segítségével válik lehetővé az időutazás, akkor sci-firől beszélünk, ha valaki varázslat révén kerül távoli múltba-jövőbe akkor fantasy? Abban az esetben pedig, amikor saját, paranormális képességei révén teszi mindezt, ráfogjuk a misztikus jelzőt?

Nem is tudom. Bár csili-vili gépezetekről nem esik szó a történetben, nekem mégis olyan érzésem volt, mintha sci-fit olvasnék (fantasy öntettel nyakon öntve). Hiszen ott szokták kellőképpen nyomatékosítani a múltbéli beavatkozások veszélyeit (elég csak René Barjavel: Az óvatlan utazó című regényére utalni), az aprócska eltérések évszázadok, évezredek alatti kihatását fejtegetni. De mi köze az időutazáshoz a korábban megismert Murry családnak? Nos, csupán annyi, hogy a szokásos éves családi összejövetelt megzavarja az elnök telefonhívása, amelyben jókívánságok helyett a közeli világvégéről tájékoztatja a családfőt.


Egészen pontosan a holnapra várható atomviharról, amit egy őrült készül elszabadítani a bolygó túlsó felén, s a dolgok jelen állapota szerint nincs esély a megállítására. Ám egy régebbi állapotban (időben) esetleg még lehet változtatni az eseményeken, feltéve, ha valaki tudja hol, és mit kell tennie. Ez egyértelműen nem egy emberre méretezett feladat, ezért felbukkan a borítón szereplő lény (akit sértés lenne unikornisnak szólítani, hiszen annál jóval különb képességekkel rendelkezik), hogy tanárként egyengesse az immáron tizenöt éves Charles Wallace utazását.

Az eddigi három kötet közül ezt volt a legolvasmányosabb. Ifjúsági regényről lévén szó ne is számítsunk túlbonyolított cselekményre, vagy lélektani mélységekre, csak egy kellőképpen izgalmas történetre, ami nem csak az ifjabbak számára jelent kellemes kikapcsolódást.