Thomas Mann életrajz

Német elbeszélő, regényíró, esszéista, a kritikai realizmus hagyományainak kiteljesítője, a polgári humanizmus egyik utolsó kiemelkedő képviselője. A polgári kilátások lezárulásának legnagyobb polgári megfogalmazója, s egyben a XX. századi széppróza egyik legnagyobb, már életében klasszikussá emelkedett alakja.
Szerepe sokban Goethéjéhez hasonlítható: egy korváltás időszakában született meg összegző és előre is mutató életműve, amelyben egyaránt kiteljesedik az általános emberi és a németséget kifejező, a polgárságot, mint osztályt és a művészt, mint feladatkört bemutató törekvés.

1875. június 6-án született Lübeckben, nagy múltú, jómódú patrícius családban. Apja, Thomas Johann Heinrich Mann, kereskedő és szenátor, egy 1790 óta működő gabona nagykereskedelmi és szállító cég tulajdonosa volt. Édesanyja, Julia (született Silva-Bruhns) Brazíliában született német apa és portugál-kreol anya lányaként.
Bátyja, Luiz Heinrich Mann (1871–1950) is híres író lett. Még két húguk (Julia 1877, Carla 1881) és egy öccsük (Viktor 1890) született, aki megírta emlékeit a családról (Viktor Mann: Öten voltunk, 1977).
1877-ben édesapját Lübeck szenátorává választották. 1889-ben Thomas belépett a „Katharineum”-ba. Két évvel később édesapja meghalt rákban. Végrendelete értelmében a céget, valamint a lübecki házat el kellett adni.
1893-ban Thomas Münchenbe költözött. Itt fejezte be középiskolai tanulmányait. Már ebben az időben készített prózavázlatokat és fogalmazásokat, melyek megjelentek „A tavaszi vihar” (Der Frühlingssturm) című művészeti, irodalmi és filozófiai folyóiratban.

Miközben 1894-ben néhány hónapot a Délnémet Tűzbiztosítási Bankban (Süddeutschen Feuerversicherungsbank) gyakornokoskodott, előadásokat hallgatott a Müncheni Műszaki Egyetemen.
1894-ben debütált, mint író, első rövid novellájával, a „Bukott”-tal (Gefallen), mely „A társadalom” (Die Gesellschaft) című folyóiratban jelent meg. 1895-ben befejezte tevékenységét a biztosítótársaságnál, és beiratkozott a müncheni Műszaki Főiskolára. Az újságírói pálya lebegett a szeme előtt.
Amikor 21 évesen nagykorú lett és havi 160-180 aranymárka zsebpénzt kapott, úgy döntött, hogy megszabadul a tanintézmény kényszereitől és szabad író lesz.

1895-től 1897-ig Heinrich fivérével együtt Olaszországban élt. 1896-ban jelent meg első elbeszélése. 1897 májusában jelent meg „Friedemann úr, a törpe” (Der kleine Herr Freidemann) című novellája. Szeptemberben adták ki „A pojáca” (Der Bajazzo) című novelláját.
1898-ban egy évig gyakornok volt a „Simplicissimus” szerkesztőségében, és közreműködött a bátyja által gondozott folyóirat szerkesztésében. Tavasszal Berlinben került kiadásra novellás kötete „Friedemann úr, a törpe” (Der kleine Herr Freidemann) címmel.
1898-ban látott napvilágot a „Mindernickel Tóbiás” (Tobias Mindernickel) című műve.

1899 júniusában jelent meg „A ruhásszekrény” (Der Kleiderschrank) című novellája.
1900-ban került az olvasók elé az „Út a temetőhöz” (Der Weg zum Friedhof) című műve. Október 1-jén megkezdte katonai szolgálatát, de decemberben alkalmatlansága miatt elbocsátották.
1901 októberében jelent meg első regénye „A Buddenbrook ház” címmel. A mű Mann személyes emlékei alapján egy lübecki patrícius kereskedőcsalád hanyatlásának történetét követi nyomon négy nemzedéken át. Ez egy realista családregény, mely a klasszikus európai polgárság XIX. századi történetét egy tipikus esettel példázza.
1902-ben adták ki „Gladius Dei” és „Tristan” című műveit.

1903 tavaszán született „Tonio Kröger” című elbeszélése. A novella ifjú hőse felismeri, hogy a művészi létforma és a praktikus, gyakorlatias polgári lét összeegyeztethetetlen egymással. Észreveszi, hogy ő más, mint a többiek, s miután nem találja meg az utat hozzájuk, magába zárkózó, külön utakon járó emberré válik. Szíve mélyén azonban titkos szeretet él benne az élet, az emberek iránt, mély vágyakozást érez „az ártatlan, egyszerű és élő dolgok”, „a hétköznapiság gyönyörei után”.
A beteg, érzékeny, életképtelen művészlelkek, torz alkatú és lelkületű mágusok, démonikus erőkkel kapcsolatba kerülő, halálos vonzásuknak engedő, eltévedt polgárok visszatérő alakjai lettek prózájának. Az ellenkező póluson egészséges, becsületes, józan, de korlátolt polgárok álltak. Mann kezdettől fogva finom, hűvös iróniával próbált távolságot tartani e két ellentétes elv konfliktusától, amely őt magát emésztette.

1904-ben megismerkedett Katharina (Katia) Pringsheim-el (1883–1980), aki az első érettségiző nő volt Münchenben, valamint egyetemre is járt. Mann elkezdett neki udvarolni, majd 1905. február 11-én feleségül is vette. Hat gyermekük született (Erika 1905, Klaus 1906, Golo, igazából Angelus Gottfried, Thomas 1909, Monika 1910, Elisabeth 1918 és Michael 1919). Klaus írói és Golo történészi munkássága ismert nemzetközileg, de Erika és Monika is írt.
1905-ben született „Fiorenza” című drámája, melynek 1907 májusában tartották az ősbemutatóját a Frankfurt am Main-i Színházban.

1909 októberében jelent meg a „Királyi fenség” (Königliche Hoheit) című regénye, egy „regényformában írt vígjáték”, amely mondanivalóját könnyű, szórakoztató mesébe burkolja. A művet annak idején Thomas Mannhoz méltatlannak, sekélyesnek ítélte a kritika.
1910. július 30-án húga, Carla öngyilkosságot követett el.
1912-ben az orvosok megállapították, hogy Katia tuberkulózisban szenved és beutalták a Davos-i szanatóriumba.
1912 nyarán jelent meg a „Halál Velencében” (Der Tod in Venedig) című elbeszélése. Sorra jelentek meg művei, amelyek révén Európa legnagyobb és legtermékenyebb polgári íróinak egyike, idővel valóságos írófejedelem lett.

A család 1914 januárjában új villába költözött Münchenben, ahol 1933-ig éltek. 1918 októberében nagy esszét írt „Egy apolitikus ember nézetei” (Betrachtungen eines Unpolitischen) címmel, amelyben konzervatív, nacionalista nézeteket fejtegetetett, elítélte a francia hagyományú radikalizmust és humanizmust, amelynek képviselőjét bátyjában fedezte fel. Kapcsolatuk évekre meg is szakadt.
1919 augusztusában a Bonni Egyetem díszdoktorává avatták.
1921. március 11-én meghalt édesanyja.

1922 márciusában keletkezett a „Goethe és Tolsztoj” (Goethe und Tolstoj) című, könyv terjedelmű esszéje. Ettől kezdve egyre gyakrabban tett előadókörutakat, Budapesten is többször járt.
Ebben az évben, Heinrich súlyos betegsége miatt a testvérek kibékültek. Thomas ráeszmélt, hogy a testvéri kapcsolat erősebb, mint múltbéli összeszólalkozásaik. Ez év novemberében tartott beszédet a „Német Köztársaságról” (Von deutscher Republik) címmel.
Ez volt első politikai figyelmeztetése és felszólalása a köztársaság mellett. Nézete szerint a demokráciának és a humanitásnak egynek kell lennie, és az embernek alapvetően a humanitást kell követnie, illetve a demokratikus államforma kívánatos.

Az 1924 novemberében megjelent „A varázshegy” (Der Zauberberg) című szimbolikus nagy regényében vállalkozott a háború előtti polgári Európa problematikájának átfogó ábrázolására. Tizenkét éven át dolgozott a művön, melyet eredetileg elbeszélésnek szánt, felesége tüdőbetegségének davosi gyógykezeltetése során szerzett személyes élményei alapján.
A betegségregény jelképrendszerének egyik fő motívuma a betegség-egészség ellentétpár, másik az időbeliség és az időtlenség dimenziója közti ellentét. Hans Castorp, a főszereplő egyik legfontosabb felismerése, hogy az idő szubjektív: „Ha hosszúnak érzed, hosszú, ha rövidnek érzed, akkor rövid, de hogy igazából milyen hosszú, vagy milyen rövid, azt nem tudja senki.”

1925-ben kezdett el dolgozni a bibliai tárgyú József-tetralógián. Június 6-án Münchenben és Bécsben ünnepségekkel köszöntötték az 50 éves írót. Ünnepi beszédében úgy véli: „... ne legyünk túlságosan otthonosan berendezkedett polgárai az életnek, rokonszenv, bizalom és megbecsülés, melyben részünk van, ne tehessen bonccá, megfellebbezhetetlen magiszterré bennünket, hanem maradjunk meg mindig moralistának, vagyis az érzékek és az erkölcs kalandjaira kész, a világgal szemben őszintének, egyszóval: művésznek.”
1926-ban alapító tagja volt a Porosz Művészeti Akadémia Költészet szakának.
1927. május 10-én Julia húga is öngyilkos lett.
1928-ban esszét írt „Kultúra és szocializmus” (Kultur und Sozialismus) címmel.

1929. december 10-én első regényéért, „A Buddenbrook ház”-ért irodalmi Nobel-díjjal tüntették ki. A fasiszta Németország viszont megfosztotta állampolgárságától és díszdoktori címétől.
Ugyanebben az évben született az író egy 1926-os személyes olaszországi élménye alapján a „Mario és a varázsló” (Mario und der Zauberer) című novellája. A történet egy olasz fürdőhelyen játszódik, ahol Cipolla, a híres hipnotizőr produkálja magát esténként a közönségnek, és akaratát mágikus erővel rákényszerítve médiumaira, nevetségessé teszi, megalázza őket. A művel Mann a fasizmus lélektanát ábrázolja.

1930. október 17-én, a nemzeti szocialisták hatalomra kerülése után politikai beszédet tartott Berlinben, mely „Német beszéd”-ként (Deutsche Ansprache) vonult be a történelembe. Thomas Mann a nemzeti szocializmus legfontosabb prominens ellenzői közé tartozott, és nagy tekintélye miatt szavai külföldön is nagy hangsúlyt kaptak.
1930-ban müncheni házát lefoglalták, és az író lányának éppen hogy csak az ottmaradt kéziratokat sikerült kimentenie. 1933-ban a fasiszta hatalomátvétel után néhány nappal feleségével Párizsba, majd Arosa-ba utazott előadókörútra, ahonnan azonban már nem tért haza.
Svájcban, Küsnacht-ban, Zürich közelében lakott, de útlevele lejárt, a német konzulátuson pedig elutasították minden útlevél meghosszabbítási kérelmét. Az 1933. május 10-i könyvégetéskor Thomas néhány műve megmaradt, nem úgy, mint testvéréé, Heinriché.

1934-ben és 1935-ben a Mann család az Egyesült Államokba utazott. Az amerikaiak érdeklődéssel fogadták a prominens írót, és megengedték, hogy érvényes útlevél nélkül beutazzon az országba.
60. születésnapját Küsnachtban töltötte, ahol a svájciak lenyűgözve ünnepelték.
1933 és 1943 között dolgozott bibliai tárgyú regényciklusán, a „József és testvérei”-n (Joseph und seine Brüder), mely az ótestamentumi történet felidézése úgy, hogy a kultúrák kialakulásának és alakulásának látomásává szélesül. Hiteles régiségtan és játékos képzelődés, feledhetetlen alakok és kalandos történetek, történetfilozófia és mélylélektan, mélységes emberség és fenyegető embertelenség kavarog ebben az óriásepikában.
A ciklus első két részét, „Jákob történetei” (Die Geschichten Jakobs), és „A fiatal József” (Der Junge Joseph) még Németországban fejezte be. Ezeket 1933-ban illetve 1934-ben jelentette meg Berlinben a S. Fischer Kiadónál.
A harmadik rész, a „József Egyiptomban” (Joseph in Ägyipten) 1936-ra készült el, és Bécsben adták ki. Ezután átmeneti szünet következett a József-regény munkálataiban.

1936. november 19-én a csehszlovák konzulátustól csehszlovák állampolgárságot kapott. Naplójában így írt erről: „Különös esemény”. Néhány héttel később a náci Németország megfosztotta őt és családját német állampolgárságától, s ugyanezen évben visszavonta tőle a bonni egyetem által 1919-ben adományozott díszdoktori címet.
1937-ben, az utolsó budapesti előadókörútjára készült József Attila híres, de az előadástól eltiltott költeménye, a „Thomas Mann üdvözlése”, amely az igazi európai humanizmus képviselőjét köszöntötte.
Thomas Mann Svájcban, a Zürichi tó partján telepedett le. Még ebben az évben válaszolt díszdoktori címétől való megfosztására a „Levélváltás Bonnal” (Briefwechsel mit Bonn) című munkájával, mely majdnem minden európai országban megjelent. Németországban a mű „Német klasszikusok levelei. Út a tudáshoz” (Briefe deutscher Klassiker. Wege zum Wissen) fedőnévvel látott napvilágot.

1938. február 21-én az Egyesült Államokba, New York-ba emigrált. A riporterek kérdésére, hogy nehéz tehernek érzi-e száműzetését, az alábbi válasz jelent meg a következő napi „New York Times”-ban:
„Nehéz elviselni. De ami könnyebbé teszi, az a Németországban uralkodó elmérgesedett légkör. Ez megkönnyíti, mert az ember a valóságban semmit nem veszít. Ahol én vagyok, ott van Németország. Magamban hordozom a német kultúrát. Kapcsolatban állok a világgal, és nem tartom magamat bukott embernek.”
Princeton-ba költözött, ahol vendégprofesszor lett a helyi egyetemen, és 1938. június 1-jén a Columbia Egyetem díszdoktorává avatták.
A II. világháború alatt szépirodalmi munkássága mellett a rádión keresztül képviselte az embertelenné vált németséggel szemben az emberséges németséget. Még ebben az évben „Európa vigyázz!” címmel politikai esszéket adott ki.

1939 decemberében befejezte még Svájcban elkezdett regényét, a „Lotte Weimarban”-t (Lotte in Weimar), melynek alapjául Goethe egy naplójegyzete szolgált, miszerint 1816-ban ellátogatott hozzá Weimarba egykori szerelme, Charlotte Buff. E látogatást bontja ki Mann regénnyé, amelynek ironikus megvilágításában Goethe időnként kiábrándítóan hétköznapi, kicsinyes, bogaras öregembernek tűnik. Másfelől érzékelteti ebben a Goetheben a nagyszabású géniuszt is.
1940 októberétől a BBC havonta közvetítette „Német hallgatók!” (Deutsche Hörer!) című rádióműsorát a német néphez. Szállóigévé vált Hitler-ellenes írásának kijelentése: „Ahol én vagyok, ott van Németország”. Ebben az évben írta „Az elcserélt fejek” (Die vertauschten Köpfe) című művét.
1941 áprilisában a család átköltözött Pacific Palisades-be, Los Angeles (Kalifornia) közelébe.

1943 decemberében készült el a József-tetralógia utolsó része, „József a kenyéradó” (Joseph der Ernährer) címmel. A „József és testvérei” fő forrása a Biblia volt, de Mann a József-történet más feldolgozásaiból is merített.
Még ebben az évben hozzáfogott legkomorabb regényéhez, a „Doktor Faustus”-hoz, amely történelmi és eszmei távlatból vizsgálta a németség tragikus XX. századi kisiklását: a fasizmus és a világháború előzményeit.
A mű a reformáció-korabeli népkönyvre és Goethe Faust-jára utalva olyan hős élettörténetét beszéli el, aki a német polgári szellem és művészet sorsát jelképezi. Ehhez a munkájához Mann zenetudományi könyveket, valamint több zeneszerző, köztük Mozart és Beethoven életrajzát tanulmányozta. A regény 1947 októberében jelent meg.

1944-ben írta „A törvény” című hosszabb elbeszélését.
1944. június 23-án megkapta az amerikai állampolgárságot.
1945-ben született „Németország és a németek” (Deutschland und die Deutschen) című munkája, valamint „A szellem nemessége” (Adel des Geistes) című esszéje.
1946 április–májusában megoperálták a tüdejével. 1947 áprilisától kezdve többször visszalátogatott Európába.
1949 áprilisában megírta a „Doktor Faustus” keletkezéstörténetét „A Doktor Faustus keletkezése” (Die Entstehung des Doktor Faustus) címmel. 1949. április 21-én meghalt Viktor öccse. Ez év májusában látogatott el először Németországba a háború után.
Előadásokat tartott Frankfurt am Mainban és Weimarban, Goethe 200. születésnapja alkalmából. 1949. május 13-án az Oxfordi Egyetem a díszdoktori címet adományozta neki. Ez év május 21-én Klaus fia öngyilkos lett. Május 31-én a Lundi Egyetem díszdoktorává avatták. Augusztus 28-án Frankfurt am Main városa Goethe-díjjal tüntette ki.
1950. március 12-én meghalt Heinrich bátyja.

1951 márciusában írta „A kiválasztott” (Der Erwählte) című parodisztikus elbeszélését a VII. Gergely pápa alakja köré fonódott középkori legenda nyomán. A mély értelmű Gregorius-legendából űz gazdag, ironikus, szellemes játékot. A bűnben született hősben a sorsával küzdő embert mutatja meg az író, akinek a halálon kell átverekednie magát ahhoz, hogy eljusson az élethez, a kiválasztottsághoz.
1952. júniusában a család visszatért Svájcba és a Zürich melletti Erlenbach-ban telepedett le. Mann úgy vélte, akár az egyik, akár a másik Németországban élne, az jelképesen állásfoglalás lenne a másikkal szemben, márpedig magát az egész német nép kifejezőjének tartotta.

1953 márciusában jelent meg esszéje „Régi és új” (Altes und Neues) címmel.
1953. június 4-én a Cambridge-i Egyetem díszdoktorává avatta.
1953 szeptemberében keletkezett „A megtévesztett” (Die Betrogene) című hosszabb elbeszélése.
1954 áprilisában Kilchbergbe költözött. Ez év szeptemberében fejezte be a már 1922-ben elkezdett „Egy szélhámos vallomásai” (Die Bekenntnisse des Hochstaplers Felix Krull) című szellemes, vidám regényét, amelyben a letűnő polgári világ, mint cirkuszi porond, a rajta fellépő szerepjátszó szélhámos pedig, mint mutatványos jelenik meg.

1955 májusában jelentette meg esszéjét Friedrich Schiller halálának 150. évfordulójára (Versuch über Schiller), és Stuttgartban, illetve Weimarban beszédeket is tartott.
1955. május 15-én a jenai Friedrich Schiller Egyetem díszdoktora lett. Május 20-án Lübeck városa díszpolgárává avatta. 1955 júniusában, nyolcvanadik születésnapját világszerte megünnepelték, frissessége töretlen volt, tervei voltak.
Néhány hét múlva, júliusban azonban trombózisa lett. Az orvosi kezelés eredménytelennek bizonyult. 1955. augusztus 12-én Zürichben, a Kantoni Kórházban halt meg érelmeszesedés következtében. Augusztus 16-án helyezték örök nyugalomra a Kilchberg-i Temetőben. A világ minden részén úgy búcsúztatták, mint a kor legnagyobb íróját.

Hazánkban 2002-ben jelent meg az Európa Könyvkiadó gondozásában a Thomas Mann Naplók 1940-1944 című könyv. Szinte megdöbbentő az a szinte közönyös pontosság, amellyel leírja hétköznapjainak eseményeit, majd – például egy baráti beszélgetés kapcsán – egy meredek bukfenccel az emberi lélek mélyére száll, s a történelem legkényesebb kérdéseit feszegeti.
Az irodalomtörténészeket minden bizonnyal azok a részek érdeklik leginkább, amelyekben az író műhelymunkájáról vall, ahol összegzi a műveit formáló élményeit, benyomásait, vagy éppen kételyeit a történelemmel, a társadalommal, általában az emberrel kapcsolatban. Thomas Mann naplója egy rendkívüli, ezért igen nehezen megközelíthető személyiség portréját festi elénk.

Német elbeszélőként a század elején igazán csak Thomas Mann ábrázolta úgy a korát, hogy művei a korízlés és korszellem jellemző és jelentős foglalatainak is tekinthetők. A realizmus hagyományához képest azonban ő sem újította meg annyira a regényt és a novellát, amennyire megújult a realizmusból többé-kevésbé kimaradt líra vagy dráma.
Mindenesetre az ő kezén, ha nem is látványosan, sőt, szinte észrevétlenül változott a prózai elbeszélésmód is. Nyomot hagyott rajta a naturalizmus, az impresszionizmus, a jugendstil, de inkább mélyrehatóbb formai következményei voltak olyan eszmei hatásoknak, amelyek Schopenhauer, Wagner és Nietzsche részéről érték Mannt.
Egész művészetét átjárja az irónia, mely az ellentétek áthidalhatatlanságából ered, s végső soron feltételezi azt, hogy az író értékek kiegyenlítődésében keresi a világ törvényszerűségét.

Főbb művei:
1897 Friedemann úr,a törpe (Der kleine Herr Freidemann)
1897 A pojáca (Der Bajazzo)
1898 Mindernickel Tóbiás (Tobias Mindernickel)
1899 A ruhásszekrény (Der Kleiderschrank)
1900 Út a temetőhöz (Der Weg zum Friedhof)
1901 A Buddenbrook ház
1902 Gladius Dei
1902 Tristan
1903 Tonio Kröger
1905 Fiorenza
1909 Királyi fenség (Königliche Hoheit)
1912 Halál Velencében (Der Tod in Venedig)
1918 Egy apolitikus nézetei (Betrachtungen eines Unpolitischen)
1922 Goethe és Tolsztoj (Goethe und Tolstoj)
1924 A varázshegy (Der Zauberberg)
1928 Kultúra és szocializmus (Kultur und Sozialismus)
1929 Mario és a varázsló (Mario und der Zauberer)
1933 Jákob történtei (Die Geschichten Jakobs)
1934 A fiatal József (Der junge Joseph)
1936 József Egyiptomban (Joseph in Ägypten)
1937 Levélváltás Bonnal (Briefwechsel mit Bonn)
1938 Európa vigyázz!
1939 Lotte Weimarban (Lotte in Weimar)
1940 Az elcserélt fejek (Die vertauschten Köpfe)
1944 A törvény
1945 A szellem nemessége (Adel des Geistes)
1945 Németország és a németek (Deutschland un die Deutschen)
1947 Doktor Faustus
1949 A Doktor Faustus keletkezése (Die Entstehung des Doktor Faustus)
1951 A kiválasztott (Der Erwählte)
1953 Régi és új (Altes und Neues)
1953 A megtévesztett
1954 Egy szélhámos vallomásai (Die Bekenntnisse des Hochstaplers Felix Krull)

Összeállította: Bankos Szilvia