Martin Scorsese életrajz

Martin Scorsese 1942. november 17-én született, a New York-i Queens-ben, Charles és Catherine Scorsese második gyermekeként. Súlyos asztmája miatt nem játszhatott a korabeli srácokkal, így idejének nagy részét otthon, illetve a moziban töltötte. Nem csoda hát, ha hamar a filmek megszállott rajongójává vált (különösen Michael Powell munkássága volt rá nagy hatással).

Szüleivel hamarosan Little Italy szinte kizárólagosan szicíliaiak lakta részébe költözött, ahol az életet két erő formálta: az egyház és a bűnözők. E kettősség nagy hatással volt a rendezőre, kinek munkáiban visszatérő elem a vallás és a bűn kapcsolata. A szigorú katolikus nevelésben részesült fiú eredetileg papnak készült; szerencsére azonban rájött, hogy életét legfőbb szerelmének, a mozinak kell szentelnie: így beiratkozott a New York-i egyetem filmes szakára.

1963-ban el is készítette első, kilencperces rövidfilmjét, a „What’s a Nice Girl Like You Doing in a Place Like This?” („Mit keres egy ilyen szép lány, egy olyan helyen, mint ez?”)-t. Ezt további próbálkozások követték, mígnem ’69-ben leforgatta első játékfilmjét, a „Who’s That Knocking at My Door?” („Ki kopog az ajtómon?”)-t.
A dráma főszerepét Harvey Keitel alakította, aki a rendező későbbi filmjeiben is feltűnt. Ráadásul Scorsese itt dolgozott először együtt Thelma Schoonmaker vágóval, aki végigkísérte karrierjét, jelentősen hozzájárult egyéni vizuális világának kialakításához.
Martin egy ideig tanított a New York-i egyetemen (tanítványa volt többek között Oliver Stone és Jonathan Kaplan), majd elkészítette a „Street Scenes” („Utcai jelenetek”)-t, egy dokumentumfilmet az 1970. májusi demonstrációkról (a diákok tiltakoztak az amerikai hadsereg kambodzsai inváziója ellen).

Ezután Hollywoodba ment, ahol vágóként tevékenykedett különböző filmeknél. Ahogy sok más rendezőt, őt is Roger Corman segítette karrierjében. Scorsese az AIP számára készítette el ugyanis első jelentős filmjét, a „Boxcar Bertha”-t (egyfajta „Bonnie és Clyde” utánérzést).
Ugyan nem volt teljesen félresikerült darab, művészi, személyes értékeket aligha hordozott magában. A bemutató után John Cassavettes egy rakás …-nak nevezte, a filmet nem tartotta méltónak Scorsese tehetségéhez.

Martin ezután egy számára sokkal fontosabb, személyes élményekből táplálkozó munka felé fordult. Az eredetileg „Season of the Witch”-nek keresztelt film végül az „Aljas utcák” („Mean Streets”) címet kapta, és meghozta a várva-várt sikert.
Az önéletrajzi ihletésű moziban már megtalálhatjuk Scorsese stílusjegyeit: kívülálló antihősök, szokatlan kamera- és vágástechnika, a vallás és a gengszter-lét kapcsolata, valamint a népszerű zenék használata.
Az „Aljas utcák”-kal karrierje igazán nagy lökést kapott; s nemcsak az övé: a korábban már ismert Harvey Keitel mellett ugyanis Johnny Boy szerepében feltűnt valami Robert De Niro nevű figura, akinek hihetetlenül erőteljes játéka további koprodukciókat eredményezett.

A következő helyszín Arizona. Itt kezdett hozzá 1974-ben az „Alice már nem lakik itt” („Alice Doesn’t Live Here Anymore”) forgatásához, amivel azoknak a kritikusoknak a bírálatára reagált, akik azt mondták, nem tud „női film”-et rendezni. Az eredmény egy, a Legjobb női főszereplőnek járó Oscar (Ellen Burstyn) és egy Legjobb női mellékszereplő-jelölés (Diane Ladd).

A szintén ’74-es „Italianamerican”-t a rendező személyes kedvenceként emlegeti. Ez a dokumentumfilm nem más, mint egy összeszedett, átfogó portré az olasz emigránsok életéről, New York Little Italy-járól. A műben feltűntek Scorsese szülei, sőt, édesanyja titkos paradicsomszószának receptjét is elárulták.

Miután 1974-ben visszatért New York-ba, hozzáfogott világhírű „Taxisofőr” („Taxi Driver”)-jéhez. A Paul Schrader forgatókönyvéből készült film egy különös történet az erőszakról, az elidegenedésről a modern amerikai társadalomban, melyet a De Niro által megformált Travis Bickle karakterén keresztül mutat be.
A közösségtől elszeparálódott taxis, miközben az utcákat rója, az elnökjelölt meggyilkolását tervezi, s ki akarja menteni az utca mocskából az ifjú prostit (Jodie Foster). A film hatalmas siker volt, a ’76-os Cannes-i filmfesztivál „Palme d’Or” díját is hazavihette.
Öt évvel később azonban, egy negatív apropó kapcsán ismét a középpontba került: kiderült ugyanis, hogy a Ronald Reagan elleni merényletet elkövető John Hinckley a „Taxisofőr” megszállottja volt, s tettével akart szerelmet vallani Jodie Foster-nek.

1977-ben Scorsese a musical műfaja felé fordult. „New York, New York” című filmjében De Niro mellett Liza Minnelli is szerepet kapott. Ám ez a próbálkozás iszonyatos kudarcba torkollott, mely Scorsese-t súlyos depresszióba taszította.
Rászokott a kokainra, és e függőség csakhamar olyan erőssé vált, hogy a rendező állítólag a Cannes-i filmfesztiválon, elfogyasztván az egész nála levő anyagot, külön repülőgéppel hozatott Párizsból egy újabb szállítmányt. Az önpusztítás majdnem végzetes volt: ’78-ban szinte az utolsókat rúgva érkezett meg egy New York-i kórházba. Mire felépült, nem maradt más neki, mint egy romba dőlt (második) házasság, és egy, az apjától elhidegült gyermek.

Nem túl meglepő módon, a rehabilitációt Scorsese számára egy újabb film forgatása jelentette. ’80-ban hozzáfogott a „Dühöngő biká” („Raging Bull”)-hoz. Egyfajta kamikaze-mozi ez: a rendező ugyanis azzal a meggyőződéssel vágott bele, hogy ez lesz az utolsó filmje.
Jake La Motta története azonban Oscar-díjat hozott a letaglózó alakítást nyújtó De Niro-nak (aki felszedett úgy 30 kilót a karakter kedvéért!), és kivívta a ’80-as évek egyik legjobb, legmeghatározóbb filmje titulust (egyébként a bokszoló feleségét alakító Cathy Moriarty is jelölve volt az Akadémia díjára, a vágásért Thelma Schoonmaker pedig meg is kapta azt).

A munka persze nem állt meg, a filmográfia újabb koprodukcióval bővült. 1983-ban került sor „A komédia királya” („The King of Comedy”) című film bemutatására. A páros másik fele, De Niro ebben az igencsak alulértékelt, maró szatírában egy mindenáron hírnévre vágyó, szánandóan pedálozó senkit, Rupert Pupkin-t alakította – komolyabb visszhang nélkül.
Scorsese már gyerekkora óta álmodozott arról, hogy megfilmesítse Jézus életét. ’83-ban úgy tűnt, Nikos Kazantzakis „The Last Temptation of Christ” c. regényének adaptációjával ezt be is teljesítheti. Csakhogy, négy héttel a forgatás előtt anyagi problémák léptek fel, így a terv dugába dőlt.
Egyfajta kényszer-állapotba kerülve fogadta el a felkérést a következő filmjére, a New York-i „Lidérces órák” („After Hours”) című komédia megrendezésére.

Egy évvel később, 1986-ban kezdett hozzá „A pénz színe” („The Color of Money”) című filmhez, ami Robert Rossen ’61-es klasszikusának, a „A svindler”(„The Hustler”) -nek volt a folytatása. Paul Newman mindenképp nyert az ügyön: ezért az alakításáért kapta ugyanis élete első Oscarját, s emellett Mary Elizabeth Mastrantonio is gazdagabb lett egy, a Legjobb női mellékszereplőnek járó jelöléssel.
A film (mely után ’87-ben még megrendezte Michael Jackson videóját, a „Bad”-et), első igazi box-office sikerként végre hozzájuttatta Scorsese-t régi vágya megvalósításához: elkészülhetett a „Krisztus utolsó megkísértése” („The Last Temptation of Christ”).
A Willem Dafoe főszereplésével készült produkció természetesen nagy vihart kavart vallásos körökben, sokan istenkáromlásnak tartották, s ahogyan az lenni szokott, a hisztéria csak elősegítette a pénztáraknál való sikert.
A dráma közepette egyébként lelkes támogatókra (pl. Rogert Ebert) talált, akiknek köszönhetően a rendező továbbra sem nem távolodott el Hollywood-tól.

A „New York-i történetek” („New York Stories”), 1989-ből három rendező közös munkája: a ’70-es évek két jelentős alkotójával, Francis Ford Coppolával és Woody Allen-nel társulva forgatta le Scorsese az ő életében amúgy nem túl jelentős filmet.
Viszont, a következő év igazi mesterművet fialt: a ’90-es „Nagymenők” („Goodfellas”) olyan nagy dobás lett, amit filmes körökben azóta is gyakran emlegetnek. A Nicholas Pileggi könyvén alapuló film (melynek forgatókönyvét maga a szerző írta) kirobbanó sikert aratott (úgy emlegetik, mint a legjobb maffiafilmet a „Keresztapa” mellett), mindmáig Scorsese legjobbjai között tartják számon.
Nem mellékesen újabb Oscar-díj követte a filmet: ezúttal Joe Pesci, az őrült maffiózó szerepében nyújtott alakításával nyerte el az Akadémia díját.

A Universal Pictures-el kötött egyfajta alku eredményeképpen Scorsese beleegyezett egy „kommerszebb” film leforgatásába. A társ ismét a régi barát, De Niro, a cím pedig: „A rettegés foka” („Cape Fear”), egy 1962-es J. Lee Thompson-film remake-je.
Ezt követte ’93-ban „Az ártatlanság kora” („The Age of Innocence”), egy, az 1870-es évek New York-jának arisztokratikus világába betekintő film, Daniel Day-Lewis-szal és Michelle Pfeiffer-rel.
A nem túl nagy vizet zavaró alkotást két évvel később Scorsese egy nagy dobással egyensúlyozta: a „Casino”-ról van szó, ami a Las Vegas-i maffia virágzását és hanyatlását bemutató gengszteropusz (többen vádolták azzal, hogy tulajdonképpen a „Nagymenők”-et forgatta le újra) De Niro-val, Joe Pesci-vel, és Sharon Stone-nal.

Szintén ebben az évben készült el a rendező majd’ 4 óra hosszúságú dokumentumfilmjével: a hangzatos „A Personal Journey with Martin Scorsese Through American Movies” („Utazás Martin Scorsese-vel az amerikai filmek világában”) címmel rendelkező alkotás a hollywoodi filmkészítés világát vette górcső alá.
1997-ben elkészült a „Kundun”, egy meditatív mozi a Dalai Láma ifjú éveiről. Ugyanebben az évben kapta meg az Amerikai Filmintézet Életműdíját. Egy évvel később pedig részt vett ugyanezen szervezet „AFI’s 100 Years…100 Movies” című vállalkozásában, melyben Scorsese-nek, a mozi elkötelezett hívének célja egyfajta híd teremtése volt a múlt és a jövő filmművészeti alkotásai között.

’99-ben ismét jelentkezett. Ezúttal „A holtak útja” („Bringing out the Dead”) című Nicholas Cage-filmmel tért vissza a rendezői székbe. A téma ismerős: New York sötét, mocskos utcái, züllött milliője, ezúttal napjainkban; a siker azonban (finoman szólva) elmaradt.
Ezután ismét olyan alkotás következett, mellyel a rendező régi vágya teljesült be: a Miramax számára elkészített első (és legdrágább) filmje a „New York bandái” („Gangs of New York”) címet kapta. A polgárháború viszályairól szóló történet már negyed évszázad óta érlelődött Scorsese fejében.
A kritikusok azonban a dédelgetett álom megvalósulását keserű szájízzel fogadták: a bírálatok leginkább a pop-corn mozi világával kötött kompromisszumok miatt érkeztek. Ez persze nem akadályozta meg az Akadémiát abban, hogy gyorsan elhalmozza a filmet Oscar-jelölésekkel, szám szerint tízzel (köztük a Legjobb főszereplő, Legjobb rendező, Legjobb férfi mellékszereplő) – ezekből azonban egyet sem váltott arany-szobrocskára.

A bandaháború-eposz után ismét Leonardo DiCaprio-val fogott munkához, aki következő „The Aviator” című filmjében a legendás hírű rendezőt, Howard Hughes-t alakítja.

Scorsese a Film Alapítvány elnöke, ami a némafilmek megőrzésének, konzerválásának szenteli erejét. Bár a világ egyik legjelentősebb, legmeghatározóbb rendezőjeként tartják (aki mellesleg majd’ minden filmjében vállalt – többnyire persze csak cameo – szerepet, annak ellenére, hogy saját bevallása szerint kényelmetlenül érzi magát a kamera előtt) számon, aki olyan emberekre volt hatással, mint például Quentin Tarantino, az Akadémia sose díjazta munkásságát (de ironikus módon megannyi színész köszönheti neki az arany szobrocskáját…).
Ez persze aligha jelent számára nagy traumát, hiszen a filmbarátok körében hatalmas megbecsülésnek örvend – és ezzel valószínűleg elérte, amire mindig is vágyott.

Fontosabb filmjei:

The Aviator (2004)
New York bandái (Gangs of New York) (2002)
A holtak útja (Bringing Out the Dead) (1999)
Kundun (1997)
A Personal Journey with Martin Scorsese Through American Movies (1995) (TV)
Casino (1995)
Az ártatlanság kora (The Age of Innocence) (1993)
A rettegés foka (Cape Fear) (1991)
Nagymenők (Goodfellas) (1990)
New York-i történetek (New York Stories) (1989) (a „Life Lessons” c. epizód)
Krisztus utolsó megkísértése (The Last Temptation of Christ) (1988)
Bad (videóklip) (1987)
A pénz színe (The Color of Money) (1986)
Lidérces órák (After Hours) (1985)
A komédia királya (The King of Comedy) (1983)
Dühöngő bika (Raging Bull) (1980)
American Boy: A Profile of: Steven Prince (1978)
Az utolsó valcer Last Waltz, The (1978)
New York, New York (1977)
Taxisofőr (Taxi Driver) (1976)
Alice már nem lakik itt (Alice Doesn`t Live Here Anymore) (1974)
Italianamerican (1974)
Aljas utcák (Mean Streets) (1973)
Boxcar Bertha (1972)
Street Scenes (1970)
The Big Shave (1967)
Who`s That Knocking at My Door? (1967)
It`s Not Just You, Murray! (1964)
What`s a Nice Girl Like You Doing in a Place Like This? (1963)

Összeállította: Roboz Gábor