Vincent van Gogh életrajz

„Ez az ember vagy őrült volt, vagy megelőzött mindenkit, de nem tartom kizártnak, hogy mindkettő igaz” – mondta Pissarro évekkel Van Gogh halála után. Talán ez a legjobb jellemzés arról az emberről, aki a festészetet az őrületig és mindhalálig szerette.

Vincent van Gogh 1853. március 30-án született Hollandiában, Groot Zundertben, Brabant északi részén. Édesapja, Theodorius van Gogh református lelkipásztor volt, édesanyja Anna Cornelia (szül. Carbentus). A család hat gyermeke közül ő volt a legidősebb (testvérei: Anna Cornelia 1855, Theodore Vincent 1857, Elisabeth Huberta 1859, Wilhelmina Jacoba 1862, Cornelius Vincent 1867). A legszorosabb testvéri kapcsolat a négy évvel fiatalabb öccséhez, Theodoriushoz (Theo) fűzte, aki szellemileg és anyagilag is mindig segítette őt.

1861. januártól októberig egy falusi iskolába járt Zundertben, majd egy nevelőnő tanította otthon. 1862-ben születtek első rajzai: „A fára mászó macska” és a „Kutya”. 1864-ben internátusba került Jan Provily-be, ahol első rajzóráit vette, valamint franciául, angolul és németül tanult. 1866-ban iskolát váltott és egy állami internátusba ment Tilburgba, amelyet azonban 1868-ban el is hagyott, és visszatért a szülői házba.

1869. július 30-án elkezdett a híres hágai, Goupil & Cie Galériában dolgozni. 1871 januárjában apját áthelyezték Helvoirt-be, s ekkor az egész család odaköltözött. Vincent 1872-ben, Theo látogatása után írta első levelét öccsének. A két testvér közötti levelezés különös jelenséget képez. a körülbelül 600 megőrzött levélből származik a legtöbb ismeretünk Van Goghról.
1873-ban Theodorius fiát 625 guldenért szabadította meg a katonaságtól. Ebben az évben Vincent Brüsszelbe költözött, ahol a Galéria ottani üzletében, majd májustól a londoni Galériában dolgozott. Megismerte az angol festőket (Constable-t, Turnert, Gainsborought-t, Reynolds-t), és sokat olvasott (Dickenst, művészeti könyveket).
Testvére, Theo is a Goupilnál dolgozott, de ő a brüsszeli kirendeltségen. Vincent Londonban beleszeretett a 19 éves Eugénie-be, egy csecsemőotthon ápolónőjébe, akit a „legkisebbek angyalának” nevezett. Megkérte a kezét, de Eugénie, aki már jegyes volt, őrültnek tartotta.

Ekkor visszatért szüleihez Helvoirt-ba, majd 1874 októbertől decemberig a párizsi részlegben tevékenykedett. Karácsony után visszatért Londonba, ahol Eugénie ismét elutasította. 1875-ben visszatért a párizsi Galériába, majd 1876. április 16-án véglegesen otthagyta. Úgy érezte, hogy az igehirdetésre van hivatva. Jones lelkész segítője lett London környékén. Francia és német nyelvórákat adott.
1875 októberében édesapját áthelyezték Ettenbe. Vincent sokat olvasott ebben az időben (Victor Hugot, Heinrich Heinet, John Keats-et, George Eliot-ot, és a Bibliát). Egyre vallásosabb és visszahúzódóbb lett. 1876-ban visszatért szüleihez Hollandiába, ahol nagybátyja szerzett neki állást egy könyvkereskedésben, Dordrechtben.

1876 áprilisától kisegítő tanárként és nevelőként dolgozott egy londoni iskolában, majd júliustól kisegítő tanár és segédlelkész lett egy metodista pásztornál. 1876. november 5-én tartotta első prédikációját. 1877-ben Johannes nagybátyjához utazott Amsterdamba, hogy ott folytassa teológiai tanulmányait, de a következő évben megszakította azt, és hat hétre ismét hazautazott.
1878-ban a szegények közé költözött a belga Borinage szénbányavidékre, ahol független hittérítőként hirdette az evangéliumot a bányász- és parasztcsaládok között. A bányászok gyermekeit tanította írni, olvasni és a katekizmusra, ápolta a betegeket.

1879-80-ban kezdett szabadidejében rajzolni és festeni. Ebből az időszakból származnak az első tájképei. 1879 közepén megtudta, hogy az evangélikus közösség, amelynek eddig prédikátora volt, nem hosszabbítja meg a kinevezését. Összetörten hazautazott Nuenbe a szüleihez, de rövid idő múlva ismét Borinage vidékére utazott.
Egyre többet rajzolt, és a csodált Jean-Francois Millet képeit másolta. Érdeklődött Maris és Israéls festményi iránt. Van Rappard és unokafivére, Mauve látta el tanácsokkal.

1880 áprilisában ismét hazautazott. Theo az unokatestvérével, Anton Mauvevel, az ismert zsánerképfestővel közösen rábeszélte, hogy fessen. 1880. október 15-től Brüsszelben, a Beau-Arts Akadémián tanult anatómiai és perspektivikus rajzot, és megpróbálta eladni rajzait.
Rajztanulmányai realista témákat dolgoztak fel.
Ez a naturalista erő, a valóságnak ez a szuggesztív ábrázolása, amelyben a művész valósággal humanizál minden tárgyat, minden lényt, a természet minden elemét, költői emelkedettséggel hatva át őket, mindez már utal Van Gogh személyiségének alapvonásaira. Ebben az időszakban, 1881-ben született többek között a „Paraszt pipával” című alkotása is.

1881 áprilisában elhagyta Brüsszelt, és ismét szüleihez költözött Ettenbe. Augusztusban meglátogatta őt a nála hét évvel idősebb, özvegy unokanővére, Cornelia Adriane Vos (Kee Vos), akibe beleszeretett, azonban amikor megkérte a kezét, a nő határozottan kikosarazta. Hiába próbálkozott újra és újra, szerelmes leveleket küldött és házassági ajánlatot tett neki. Összetört szívvel tért haza.
1881 őszén elkezdett szénnel és grafittal dolgozni, majd megpróbálkozott az akvarell- és olajfestéssel. Év végén édesapja azzal az ürüggyel, hogy kiment az istentiszteletről, haszontalan semmirekellőnek nevezte és kitette a lakásból.

Van Gogh Hágába menekült. Anton Mauve fogadta be, de hamarosan, 1881-ben összevesztek. A magára maradt Van Goghot nem érdekelte a festészet, kocsmáról kocsmára járt. Egyik este megismerkedett Clasina Maria Hoornik-kel, aki nem elég, hogy csupán takarító- és varrónő, de ráadásul prostituált is volt.
Siennek – így hívta a lányt – már volt néhány gyermeke és ismét terhes volt. 1882. júniusában Hágában összeköltöztek. Van Gogh modellre talált, és őszintén hitte, hogy megment egy eltévelyedett lelket. Feleségül akarta venni a lányt, de Theo és Mauve megakadályozta.
Családja és ismerősei nem nézték jó szemmel a kapcsolatot. Mindenki elhatárolta magát tőle. Van Gogh végül 1883-ban elhagyta az akkor 29 éves Sient. Ekkor az észak-hollandiai Drenthe tartományba költözött.

1882-ben készítette a „Dolgozó paraszt”, illetve „Sorrow” (Bánat) című rajzait. „Sorrow” című rajzához szeretője, Sien pózolt. Van Gogh terhesen ábrázolta a nőt, úgy, ahogy meglátta, amikor először találkoztak.
Véleménye a művészetről Theonak: „Hidd el nekem, a művészet jelszava: becsületesség mindenekfelett. Fáradozzunk inkább többet komoly tanulmányokkal, mintsem divatos fogásokkal hízelegjünk a közönségnek, és az ő kegyéért esdekeljünk.”
1882 nyarán apja a családdal Nuenenbe költözött. 1883. decemberében Vincent Nuenbe utazott szüleihez, akik – mint mindig – a szemére vetették, hogy az öccse pénzéből él, és ő semmit sem keres. A veszekedések egyre gyakoribbak lettek.

A következő dráma ráütötte bélyegét Van Gogh egész életére. Augusztusban beleszeretett a szomszéd 43 éves lányába, Margot Bengemannba, aki viszonozta érzelmeit. Megkérte a lány kezét, azonban a szülők nem engedélyezték a házasságot. Margot megmérgezte magát. Sikerült megmenteni, de a közös életről szóló tervek füstbe mentek.

1883. novemberétől a Van Gogh-nak négy festő tanítványa lett. 1884-ben festette a „Takácsműhely” című képet sok változatban. 1885. március 26-án szívinfarktusban váratlanul meghalt édesapja, Theodorius van Gogh. Halálával örökre elzárkózott a család a festőtől. Ez alól csak Theo volt kivétel, akivel ebben az időben még szorosabb lett a kapcsolata, mint előtte.
Ez év májusában festette meg remekművét, a „Krumplievők” című, sötét, borongós képét, amelyhez később még sokszor visszatért. Ez a kép nagyon távol van a Millet által dicsőített sugárzó falusi élettől. Van Goghnál a paraszti élet határtalan szomorúsággal van tele. A kemény, egy csepp vigasz vagy öröm nélküli brutális szegénység dominál.
1885. augusztusában először a festékkereskedő Leurs állította ki Van Gogh néhány munkáját Hágában, két kirakatban. Ugyanebben az évben készültek „A korsók”, a „Csendélet krumplival”, a „Fészek”, „A nueni plébánia”, „Parasztház napszálltakor” című alkotásai is.

Van Gogh kifejtette, hogy „Millet festészetében minden egyszerre valóság és szimbólum”, de elvetette azt a szabályt, hogy „úgy kell megmutatni a valóságot, mintha fennkölt gondolatot fejezne ki.” Úgy vélte: „Nem lehet mindig teljes pontossággal – helyesebben soha nem is lehet pontosan – közölni a látottakat, mert a természetet az ember saját temperamentumán keresztül szemléli.”

Rubens iránt érzett csodálata 1885-től arra ösztönözte, hogy nagyobb érdeklődéssel forduljon a színek felé. Van Gogh a falusi élet realisztikus festője szeretett volna lenni. Nyomot akart hagyni, bemutatni az igazságtalanságot és a paraszti lét kemény körülményeit. Fáradhatatlanul rajzolta a paraszti élet különböző területeit, több száz portrét készített, mint például 1885-ben a „Parasztasszony feje” címűt.
„Csendélet nyitott bibliával” című képe átmenetet alkot az impresszionizmus és az úgynevezett párizsi korszak között. 1885 novemberében Antwerpenbe ment, ahol 1886 januárjában beiratkozott a Királyi Művészeti Akadémia festészet és rajz szakára.
Fivére segítségével azonban egy új festészetet ismert meg. Theo hitt az impresszionistákban és a Galéria háta mögött gyűjtötte az amatőr festők: Monet, Pissarro, Sisley valamint Degas képeit. Ott látta meg Van Gogh Monet egyik alkotását, amely lenyűgözte festési technikájával és színvilágával. Theonál ismerte meg Gauguint is.

1886 februárjától 1888 februárjáig Párizsban tartózkodott, ahol gyakran találkozott az impresszionistákkal. 1886 májusában édesanyja Breda-ba költözött. Egy zsibárus megvett a művész által hátrahagyott mintegy 70 képet, darabját néhány centért. A többi darabot édesanyja elégette.
1886 márciusában betegen és kimerülten utazott Theohoz, aki ekkor már néhány éve a Goupil Galéria párizsi fiókját vezette. Elhatározta, hogy ismét festészetet fog tanulni és áprilisban beiratkozott az Atelier Cormon-ba, a történelmi témák akadémiai festőjének festőműhelyébe.

Itt barátkozott össze az éjszakai mulatók állandó vendégével, a kezdő festővel, Henri de Toulouse-Lautrec báróval. Hamarosan arra a közös elhatározásra jutottak, hogy Cormon nem teljesíti az elvárásaikat, és otthagyták.
Az impresszionista fellángolás rövid ideig tartott. Van Gogh a saját útját kereste. Felismerte, hogy festészete különbözik a többi művészétől, és ezért más, Párizson kívüli világra van szüksége. Úgy vélte, hogy délen megtalálja a számára szükséges átlátszó levegőt és azt a fényt, amely oly módon világít, hogy a színek úgy látszanak, ahogyan ő szeretné. Arról álmodozott, hogy délre utazik, ahol megalapítja a „Dél stúdióját”, azon festők közösségét, akik szeretnének visszatérni az akkortájt divatos japán festészet tiszta vonalaihoz.

A neoimpresszionizmus és annak pointillista ecsetkezelése éppúgy érdekelte, mint a szimbolizmus vagy Gauguinnak és barátainak élénk színei. Mindezekkel az irányzatokkal együtt az akkortájt annyira divatos „japánizmus” is vonzotta.
Lemásolta több nagy japán festő mesterműveit, mint például Hiroshige „Eső”-jét. Míg a „Csapszék” (1886), vagy a „Moulin de la Galette” (1886) még nueninek nevezett sötét korszaka és a párizsi környezet hatására kialakult stílusa közötti átmeneti műveinek tekinthetők, addig az olyan képek, mint a „Kis kertek a Montmartre-dombon” (1887), vagy a „Szirén étterem” (1887) már azt mutatják, hogy Van Gogh mennyire magáévá tette az impresszionisták villódzó színeit és darabos ecsetkezelését.
A „Thanguy apó arcképe” (1887), vagy a „Nő tamburinokkal” (1887) viszont arról tanúskodnak, hogy mennyire hatott a japán metszet a művészre.

Ettől kezdve jelentkezett „pálcikásnak” nevezett híres ecsetkezelése, amely a későbbiekben egyre jobban kibontakozott. Új festészeti koncepciója és mélyen rejlő törekvései Van Goghot is arra indították, hogy az elérhetetlen Japánba való utazásról álmodozzék. Minderre nem volt módja, elhagyván Párizst, Provance-ban, Arles városában telepedett le.
1886 telén ismerte meg Paul Gauguint. 1887-ben a párizsi Tambourin kabaréban kiállította képeit. 1888-ban elhagyta Párizst, és február 21-én Provance-ba, Arlesbe érkezett. Először szállodában lakott, majd kibérelt és berendezett egy házat – a „Sárga házat” – ahol társaival együtt művészcsoportot szeretett volna létrehozni.
Elbűvölte a természet szépsége. Theo továbbra is támogatta anyagilag, sőt, megpróbálta kiállítani néhány képét a Függetlenek Szalonjában.

1888. április közepén a Saintes-Maries-de-la-Merben töltött néhány nap alatt, illetve júniusban egy hétig megfigyelte a Földközi-tengert, az arra oly jellemző éjszakákkal és égbolttal. Visszatérése után lázasan tovább festett. Ekkoriban sokszor csónakokat, bárkákat, provance-i házakat és cigánytanyákat rajzolt. Ebben az időben készült a „Halászbárkák a strandon Saintes-Maries-de-la-Merben”.
1888 áprilisában meglátogatta őt az amerikai festő, Dodge Mac Knight, akinek révén megismerkedett a belga költő és festő Eugene Boch-hal. Összebarátkozott a helyi postással, Roulinnal, valamint Milliet hadnaggyal, de magány gyötörte. A postásról hat olajfestményt és több rajzot is készített.

Meghívta Gauguint, aki 1888. október 23-án meg is látogatta. Munkától kimerülten találta Van Goghot. A közös élet öröme nem tartott sokáig. Gauguin megpróbálta bevezetni saját életrendjét, először a műteremben és a közös pénzügyeknél kezdte, később megpróbálta festészeti vízióját ráerőltetni Van Goghra.
Nem sok szórakozási lehetőségük volt, ezek is általában a nők körül forogtak. Ekkoriban Van Gogh nem bírta az alkoholt. Egy idő múlva a kiabálások és a veszekedések egyre gyakoribbak lettek. Végül 1888. december 23-án este Van Gogh minden ok nélkül barátja arcába vágott egy poharat.
Gauguin, aki leveleiben arról panaszkodott a többi festőnek, hogy elege lett Van Goghból és az egész arles-i villából, összepakolt. Amikor kilépett az udvarra, Van Gogh borotvával a kezében rohant utána. Gauguin egyenesen egy hotelbe ment, Van Gogh pedig haza.

Túlhajszoltság miatt idegileg összeomlott és levágta bal füle alsó részét. Gondosan megmosta és levélben átnyújtotta nyilvánosházi barátnőjének, Rachelnek a következő szavakkal: „Őrizze meg jól ezt a tárgyat”. A nő elájult.
Később Van Gogh semmire sem emlékezett. Ő és Gauguin ugyanis ekkoriban szinte megállás nélkül ivott, és annak ellenére, hogy pénzhiánnyal küszködtek, rendszeres látogatói voltak a bordélyházaknak. Eközben rengeteget vitatkoztak, veszekedtek és képeket festettek.
Ezért egyes művészettörténészek vitatják azt a hivatalos verziót, miszerint Gogh metszett le egy darabot bal füléből, és úgy vélik, hogy Gauguin volt az elkövető.

A chicagói Művészeti Intézetben megnyitották azt a kiállítást, amely kizárólag az Arles-ban lezajlott dráma történéseit járja körül. Gauguin búcsú nélkül visszautazott Párizsba, Van Goghot pedig bolondok házába zárták. Az iszonyatos hallucinációk és az epileptikus roham után a nyugalom időszaka következett.
1889. január 1-jén Roulin társaságában sétára engedték. Lassan világossá vált számukra, hogy a közös munka itt délen csak álomkép volt.
1889. január 7-én hazaengedték. Otthon rossz hírek várták. Nem volt egy fillérje sem, öccse eljegyezte magát, a lakás tulajdonosa felmondta a bérletet, egyetlen barátjának, Roulinnek el kellett hagynia Arlest.
Kínozta a hazatérés, a magány, hangulatváltozásai az eufórikustól a szélsőségesen levertig terjedtek. Sokat festett. Ebből az időből származnak híres önarcképei: az „Önarckép pipával” és az „Önarckép levágott füllel”, valamint az „Önarckép festőállvánnyal”(1888).

Az arlesinak nevezett időszak 1888 februárjától 1889 májusáig tartott, s ezen a lenyűgöző vidéken erőteljesen és erőszakosan nyilvánult meg a festő teremtő géniusza. E korszak legfontosabb művei: „A Crau síksága” (1888), „Csillagos éj” (1888), „Kávéház éjjel” (1888), „Gauguin karosszéke” (1888), „Napraforgók” (1888), „Vincent háza Arles-ban” (1888), „Felvonóhíd” (1888), „Langlois híd” (1888), „Az arles-i nő” (1888), „Roulin postás” (1888), „Eugéne Boch, belga festő arcképe” (1888), „Virágzó fák” (1889).

Álmatlanságtól és hallucinációktól szenvedett. A szomszéd gyermekek kövekkel dobálták és gúnynevekkel illették. Mindenki őrültnek tartotta. Nyolcvanegyen írták alá azt a kérvényt, amely kérte, hogy szállítsák kórházba. Tisztában volt az állapotával, ezért 1889. május 8-án saját kérésére a Saint-Rémi-de-Provence-ben található Szent Pál apátság kórházába vitték, ahol az orvosok epilepsziát diagnosztizáltak.
Egy évig, 1890. május 7-ig tartózkodott a monostorban, de közben sem hagyta abba a festést. Műveiben ekkortájt keserűvé váltak a színek és a formák, rendkívüli szépségű költészet jelentkezett bennük: „Talán sohasem festett ilyen jól és ennyi merészséggel” – mondta Emile Bernard.
Technikája is bámulatos volt: vastag, állandóan foltokká, pontokká, vesszőkké, pálcikákká bomló ecsetkezelés jellemezte. Minden patetikussá és hallucinatorikussá vált: „Van Gogh szobája Arles-ban” (1889), „Csillagos éj” (1889), „Két ciprus” (1889), „Olajfák” (1889), „Sárga búzamezők” (1889), „Kórházterem Arles-ban” (1889), „Olajfák mezeje” (1889), „Az Alpilles partján” (1890), „A ciprus-út” (1890), „A kövezők” (1889), „A Saint-Paul kórház főfelügyelője” (1889), „Az arles-i nő” Gauguin nyomán (1890), „Templom Auversben” (1890).

„Az örökkévalóság küszöbén” (1890), valamint „A rabok sétája” Gustave Doré nyomán (1890) festett képeiben a művész a tragikus sors szimbólumát teremti meg. Ekkoriban festette „Holdkelte” című képét is, mely keletkezésének pontos időpontjáról a művészettörténészek nem tudtak megegyezni. A csillagászok számításai szerint a festmény 1889 júliusában készült.
Az „Út ciprussal és csillaggal” című kép is Saint-Rémyben született, a művész egy éves ott tartózkodásának vége felé. E festmény pontos keletkezését is a csillagászok fejtették meg a képen látható hold és két fényes objektum helyzete alapján: 1890 április 20-án volt egymáshoz ennyire közel a három égitest.

1889. július végén megengedték neki, hogy felügyelet mellett hazautazzon Arlesbe a személyes holmijaiért. Meglátogatta a régi barátokat, még Rachelt is. Megünnepelte visszatérését.
Két nappal később festés közben idegroham tört rá. Három hétre tudatát vesztette. Hallucinációi időnként misztikus jellegűek voltak. Ordított. Amikor végre halálosan kifáradva magához tért, tudomásul vette, hogy gyógyíthatatlan beteg.
Ebben az évben, otthoni tartózkodása alatt készítette a „Saint Paul Ideggyógyintézet Saint-Rémyben” című festményét.

1889 szeptemberében Párizsban, az ”Indépendants Szalonban” kiállították két képét. Ez év decemberében festék lenyelésével megpróbálta megmérgezni magát.
1890. január 18-án megnyitották a „Les Vingt” csoport kiállítását Brüsszelben, ahol Van Gogh hat festményét is bemutatták. Hollandián kívül először a művészeti kritikus Albert Aurier mutatta be képeit a „Mercure de France”-ban.
1890 februárjában eladta „A vörös szőlőhegy” című képét 400 Frankért Anna Dochnak. Ez volt az egyetlen kép, melyet saját maga adott el.

1890. február 20-án Van Gogh elhagyta a kórházat, hogy két napra Arlesbe utazzon. Újra ledöntötte lábáról a roham, amely még erősebb volt, mint az előző. Ordított a fájdalomtól és embertelenül szenvedett. Üldözési mániája volt. Odáig jutott, hogy terpentint ivott. Amikor jobban érezte magát, visszatért a festészethez, de arról álmodozott, hogy elutazik, elhagyja ezt az átkozott helyet és befejezi az egészet.
1890. március 19-én az „Artistes Indépendants” Szalon kiállításán tíz festményét állították ki nagy sikerrel. A megnyitón Monet Van Gogh képeit a kiállítás legjobbjainak tartotta.
1890. május 16-án felszállt a Párizsba tartó vonatra, hogy meglátogassa Theot. Öccse félelmei ellenére az utazás problémamentesen zajlott le. Van Goghot melegen üdvözölte sógornője, Jo, aki az intelligens és melegszívű nő benyomását keltette benne.
Feltűntek a régi barátok. Ő azonban néhány nap múlva elutazott Auverssur-Oise-ba, ahova a festészetkedvelő és az impresszionizmust tisztelő dr. Gachet hívta meg. A környék tetszett neki. Dr. Gachet szívélyes és optimista volt: van Goghot gyógyultnak nyilvánította.

Auverssur-Oise-ban 1890. május 20. és július 29. között született képeinek színei derűsek és világosak, kék vagy zöld harmóniákkal. Gyakran tűnik fel rajtuk a bűbájos jelenség, Gachet doktor leánya, ahogy virágokat szed, sétálgat vagy zongorázik.
Az ebben az időszakban született legjelentősebb művei: „Gachet kisasszony a kertjében”, „Szalmafedeles házak cordeville-ben”, Gachet kisasszony a zongoránál”, „Auvers látképe”, „Mező a viharos ég alatt”, „Auvers-i városháza július 14-én”, „Auvers-i táj”, valamint az „Auvers-i templom”. Ide tartozik még „Gachet doktor arcképe” (1890), s a kék türkiz harmóniákkal megfestett, felkavaró és hallucináló tekintetű „Önarckép” (1889 november), az utolsó kép, melyet a művész magáról ránk hagyott, s amely sajnálatos módon sejteti tragikus halálát.

1890. július 6-án Theo meghívta testvérét, hogy látogassa meg a családot. Ma sem tudni, ki és milyen módon beszélt vele meggondolatlanul, csak annyi ismeretes, hogy Van Gogh úgy érezte, hogy öccse terhére van, és halálosan megsértve, még aznap visszatért Auversbe. Ereje elhagyta, ami egy újabb rohamhoz vezetett. Revolverrel zsebében járkált. Festett, bár minden hiábavalónak tűnt számára. Ebből az időből származik a „Hollók a gabonaföld fölött” című képe, ahol a földet és az eget úgy ábrázolta, mint a baljóslatú madarak kulcsával betakart örvényt.

1890. július 24-én írta Vincent utolsó levelét Theonak. Július 27-én, vasárnap az Auvers-i házhoz közel, a déli forróságban szíven lőtte magát. Nagyon megsérült, de saját lábán ment haza. Amint Theo értesült a történtekről, azonnal odautazott. Van Gogh úgy tett, mintha nem szenvedne, pipázott és hosszan beszélgetett vele.
1890. július 29-én, éjjel fél kettőkor halt meg. Ezen a napon készített róla Dr. Gachet egy rajzot „Vincent a halálágyon” címmel. A festőt másnap temették el Auvers temetőjébe. Dr. Gachet a következőket mondta a temetésen: „Csak két célt ismert: az emberséget és a művészetet”.

Ez az ember, aki saját kifejezése szerint „a végtelen kutatásához” közelített, művészetével rendkívüli módon hatott kortársaira és utódaira. Festészeti próbálkozásai valójában jóval túlhaladták az impresszionizmust, s szélesre tárták a kaput a fauvizmus, az expresszionizmus, s nagy mértékben a modern művészet előtt.

Amsterdamban hozták létre a lenyűgöző Vincent van Gogh Múzeumot, melyben az impresszionista festő legnagyobb gyűjteménye található. Több mint 200 festmény, 500 rajz és számos személyes levél, melyet a Van Gogh család örökölt.
Az új szárnyat egy japán építész emelte, ez ideiglenes kiállításoknak ad otthont. A megnyitót a művész fivére, Theo van Gogh tiszteletére rendezték. A múzeumban láthatunk még 400 japán rajzot is, melyeket Van Gogh is nagyon kedvelt, továbbá kortársainak művei – Lautrec, Monet és Gauguin – is helyet kaptak itt.

Összeállította: Bankos Szilvia

Eddig az alábbi, Van Gogh művészetével foglalkozó könyvről írtunk:
Linda Whiteley: Van Gogh élete és művészete